Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Hulej Emese
Fotó: Máth Kristóf
Egy csellista és családja új otthonra talált az Őrségben. Történet a lelassult időről, vonóról és szekercéről és arról, hogyan lehet valaki gyüttmentből gyüttmaradt.
Hogyan kezdődött az önök őrségi története?
Muzsikus vagyok, a karácsonyi, újévi időszakban mindig koncerteztem, sokat voltam nagyon messze, Kínában, és olyankor a feleségem, hogy ne legyen egyedül, a barátainknál töltötte ezeket a heteket. Ők ugyanúgy miskolciak voltak, ahogy mi, és itt vettek házat maguknak. Ez így ment néhány éven át, és a feleségem mindig mondogatta, jöjjünk el ide együtt is, mert gyönyörű, látnom kell. Eljöttünk, és kiderült, hogy ez a ház, az András-porta eladó. Négyháznyira van a miskolci barátainktól. Akkor már gondolkodtunk abban, hogy nyugodtabb vidékre költözünk, a Balaton-felvidéket néztük ki magunknak, de ahogy mondják, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.
Nem csoda. Ez a ház kívül is, belül is gyönyörű. A kemence a konyhában azzal a kék csempével…
Az a kilenckenyeres kemence a lelke a háznak, meg hozzá a sütők, a sparhelt. Ránk is nagy hatást tett, ahogy az egész ház és az udvar. És amikor beléptem a pajtába…!
Amivel, ha jól tudom, tervei vannak.
Én a kisközösségekben látom a jövőt, abban, hogy az ember tudjon adni valamit másoknak. Errefelé időnként megnyitják a portákat, lehet enni és venni, sokan kóstoltatnak helyi finomságokat. A kultúrában élek, muzsikálok, én ezt tudom adni. Ezért azt gondoltam, nálunk zenét lehet majd hallgatni. Három éve el is kezdtük, meghirdettük a nyitott portát másként, és a családi kamaraegyüttesünk, a Rácz Cello Quartett kis koncertet adott itt. Kialakítottunk egy kis sarkot, tettünk oda padokat, székeket, kínáltunk fröccsöt, szörpöt. Összejött ötven ember. Úgy tervezem, hogy a pajta ezt a célt szolgálja majd. Közösséget, közös élményt, kultúrát adni és kapni. Még nem tudjuk pontosan, hogyan, majd a gyakorlat kialakítja. Ötletünk van elég, a hely alkalmas koncertre, néptáncra, közösségi rendezvényekre. A szeres településszerkezet ihlette, hogy a Kovácsszeren belül létrehozzuk a Lélekhangszert.
Ha jól értem, nem a vendégségbe érkező megfáradt városiakra gondol elsősorban.
Nekünk fontos, hogy a közösség részei legyünk. Az újonnan ideköltözőket gyüttmentnek hívják, én magunkat gyüttmaradtnak nevezném. A kapcsolat mindig kettőn áll, én nyitott és kíváncsi vagyok, tisztelettel érkeztem, cserébe elfogadást szeretnék. A koronavírus-járvány alatt nem volt annyi koncert, kijártam egy fakitermelő sráccal az erdőre hasogatni, tűzifát előkészíteni. Amikor kérdezték, hogyan fér össze a fahasogatás a csellóval, mondtam nekik, az is fa, igaz, szárazfa.
Most meg együtt dolgozik az ácsokkal itt a portán, ezért is tudunk csak a nap végén beszélgetni. Ha a kezét nézem, ez messze van egy finom, fehér muzsikuskéztől. Nem kellene jobban vigyáznia rá?
A munkától nem szabad félteni a zenészkezet. A fiam is úgy csellózott, hogy közben focikapus volt, meg dzsúdózott is. Előfordult, hogy megsérült, de a kezén soha. Most egy darabig nem megyek muzsikálni, az építkezés idejét éljük, de amikor kell, kezembe veszem a hangszert, és újra a gyakorlás kerül előtérbe. Egy időben nem megy a kettő, de ígérem, megmutatom, amikor újra muzsikuskézzé válik.
Négy csellóra nem lehet olyan könnyű darabokat találni.
Játszunk komolyzenét, filmzenét, sok átiratot. Legutóbb egy komáromi zeneszerző barátunkat, Pethő Marcellt kértünk meg, hogy írjon darabokat négy csellóra és egy énekhangra. Jó ismerősünk Csiba Júlia népdalénekes, vele tartottunk közös koncerteket. Ő választott ki tíz népdalt, amiből zeneművek készültek. A kvartettben az öcsémmel, Csabával, aki a Szlovák Filharmónia tagja, a lányommal, Rékával és a fiammal, Leventével muzsikálunk együtt. Az előbbiekből is látni, hogy igyekszünk mindig valami újat, valami mást kitalálni.
Nincs kétségem, de azért megkérdezem: ugye nem bánták meg, hogy ideköltöztek?
A feleségemmel, Adrienn-nel együtt életünk legjobb döntésének tartjuk, hogy idejöttünk. Nem volt nekünk semmi bajunk Miskolcon, ott is szép a környék, de itt van valami különleges légkör, energia. Mi ezt erősen érezzük, de néha azt gondolom, a helyieknek meg kellene veregetni a vállukat, hogy „te milyen gyönyörű helyen laksz!”. Mindennap örülünk az otthonunknak. Itt ez az udvar, egyszerre védett és nyitott, kert van elöl is, hátul is. Az biztos, hogy az életünk sokkal nyugalmasabb lett, ezt a nyugalmat már akkor érezzük, ha hazafelé tartunk valahonnan. Itt más a tempó is. Ha a szomszéd úgy jön át, hogy nem marad sokáig, mert rohannia kell, akkor csak fél vagy egy órát marad… Így van ez errefelé, és ez jó. Nagyon jó.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
