Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Így jöttek
Nincs iskola, óvoda, kocsma, sem egyes házszám, négyes vagy hatos. Egyedül az ötös áll. Úgy, ahogy. A mai Rönök szélén húzódó egykori szórványtelepülés a múlt század közepén a határsávon belül találta magát. A civil lakosságra kitelepítés, a portákra az enyészet várt. Utóbbiak helyét most legfeljebb néhány kőrakás jelzi, a jellegzetes őrségi természet vette vissza az uralmat. Az elpusztult falurész több évtizedes némaságát azonban 2009-ben váratlanul flamand szó törte meg.
A belgiumi Leen és Wouter huszonévesen, közös életük kapujában, pontosabban lakókocsijuk ajtajában döntöttek úgy, hogy nem cövekelnek le szülőhelyükön, hanem új otthon, új életforma után néznek. „Nem tudtunk volna ingatlant venni Belgiumban, de nem is akartunk. Egy tizenötezres, ott falunak csúfolt településen éltünk, ahol a természetet a térkőre letett virágláda jelentette. Apukám biztosítással, én veszélyes fák kivágásával foglalkoztam, Leen divattervezést tanult. Semmi közünk nem volt a gazdálkodáshoz, mégis vonzott minket az önfenntartó gazdálkodás gondolata. A lakókocsink előtt volt egy kis kertünk, ahol salátát termesztettünk, és arról álmodoztunk, hogy ezt nagyobban, normálisabban végezzük. Innentől nem túl romantikus a történet. Az interneten kutakodtunk olcsó föld után, a kereső pedig feldobta Magyarországot. Őszintén semmit sem tudtunk róla, de rákerestünk, majd egy hónap múlva ideutaztunk, és pár ezer euróért megvettük ezt az öthektáros birtokot, rajta a romos házzal. Az egész folyamat öt hétbe telt. Országot váltottunk, a betondzsungelt pedig valódi természetre cseréltük” – meséli minden mondattal egyre magabiztosabb magyarsággal Wouter, ahogy körbevezet a négytagú család Szedervirág Ökotanya nevű önfenntartó birtokán.
„Könnyelműek és naivak voltunk – vallja be. – Ez volt az egyetlen telek, amit megnéztünk. Nemhogy az nem jutott eszünkbe, hogy itt teljesen más nyelvet beszélnek, de azt is csak a szerződéskötés után néztük meg, van-e itt ivóvíz. De talán pont az a szerencsénk, hogy nem gondolkodtunk. Ha mindezt mérlegeljük, talán nem is vágunk bele. Ha megkérdezik, miért pont az Őrségben valósítottuk meg az álmunkat, az a válasz, hogy a szerencse vagy a sors vezetett minket. Nem tudok mást mondani.”
Kísérletek
„Vécépapír, gabona” – érkezik a meglepően kurta felelet Woutertől, amikor arról faggatjuk, noha a cél az önfenntartás, mi az, amit mégiscsak vásárolniuk kell. „Paradicsom, paprika, cukkini, tök, hagyma, póréhagyma, bab, borsó, kukorica, cékla, saláta, cikória, répa, karalábé…” – a vég nélküli felsorolás a veteményeskert kincseit firtató kérdésünkre adott válasza. Tojásról a tyúkok, tejtermékről a tehenek gondoskodnak, húst nem fogyaszt a család. Vásárolni havi egyszer járnak, áramot napelem, vizet kút ad. Mivel azonban némi pénzre szükségük volt, főleg az induláskor, a házaspár egy ideig a vendéglátással kacérkodott. Fel is húztak fából és agyagból két vendégházat, hiszen e kettő alapanyagból aztán nincs hiány a birtokon. „Hallottam, hogy úgy kell házat építeni, hogy az egyik téglát a másikra teszem. Kikísérleteztem. Aztán mikor a szú megette a tetőt, tanultam a hibámból, és újraraktam. Mire az új családi házunkat tavaly elkészítettem, legalább már volt tapasztalatom” – von vállat a gazda, miközben megmutatja a kunyhókat, amelyek kísértetiesen hasonlítanak Középfölde hobbitlakjaira.
Jöttek is a kíváncsi turisták. Azonban hamar kiderült, hogy a többség ugyan madárcsicsergésre vágyik, a hajnali kukorékolás iránt már kevésbé lelkes, s örömmel nézegeti az idillien kérődző borjakat, de tehénlepénnyel már nem szívesen találkozik. „Ráadásul a csend, a nyugalom miatt érkeztünk ide, és hirtelen újra idegen emberek vettek körül minket” – emlékszik vissza Wouter. Mikor belátták: a vendéglátás és a gazdálkodás nehezen egyeztethető össze, úgy döntöttek, a szükséges bevételt is az utóbbiból, pontosabban a sajtkészítésből fogják megszerezni.
„Két kecskével kezdtük, mert féltünk a nagyobb állattól. Velük jól lehetett gyakorolni. Aztán jöttek a tehenek. Először kisebbeket, jersey-ket szereztünk, majd felbátorodtunk, és vettünk magyar tarkákat is. Három éve még csak négyen voltak, ma már tizenegyen. Igaz, a legnagyobb magyartól még most is tartok kicsit” – mondja a férfi, miközben a családi ház felé véve az irányt figyeli a hét óra közeledtével az általa épített hatalmas istálló felé igyekvő állatait.
A tehenek különben egész nap a birtokon kószálnak, de nem barangolhatnak akárhol. A házaspár a szakaszos legeltetésben hisz. A birtokot negyven kisebb rétre osztották, és mindennap másikra hajtják a jószágokat, hogy mire körbejárják a telket, megújuljon a gyógynövényekkel tarkított gyep. Jó fű, nyugodt állat, méltó körülmények – ez a gazda szerint a tökéletes sajt titka. Mi pedig, miután illetlenül gyorsan fogyasztjuk el a kóstolóul felvágott darabokat, bármit elhinnénk neki, amit a sajtokról mond. Egy percig sem csodálkozunk rajta, hogy termékeiket a legjobb éttermek viszik, és már piacozni sem járnak, a hírük bőven elég vásárlót csábít a kapujuk elé. A heti hetven-nyolcvan kilónak a többszöröse is fogyna. Ha bírnák. Vagy ha ez lenne a cél. De nem ez.
Egyszerű válaszok
A mesebeli családi ház előtt összerótt medence közelében egy másfél és egy hároméves szőke gyerek játszik. „Két perc idill” – mosolyog Wouter. „És vége is” – nevet össze férjével Leen, ahogy szétválasztja az időközben összekapó Fridát és Emilt.
„Érdekes, én Belgiumban sosem gondoltam rá, hogy gyerekem legyen. Ott annyira más volt az élet. Egy daráló, amiben eszembe sem jutott, hogy hiányozna egy gyerek. A család vágya csak itt született meg bennem” – meséli az édesanya, mikor újra megnyugszanak a kedélyek. Mint megtudjuk tőle, a már most magyarul, angolul és flamandul is értő gyerekeiket magántanulóként nevelik majd. „Azt remélem, hogy természetes folyamat lesz nekik a tanulás, magukba szívják a tudást, mint a három nyelvet” – magyarázza az édesapa, majd gyorsan leszögezi: fontos a közösség is. Semmiképp nem akarják elszigetelni őket. „Csak úgy gondoljuk, a nyolcórányi intézményi lét túl sok inger egy kisgyereknek. A természet működését, a gyerekek játékát vagy a sorsunk alakulását figyelve minden percben azt tanulom, hogy az életet egyszerűsíteni kell, nem túlgondolni. Mert azért aggódó típus vagyok. Az utóbbi tíz évben futottunk magunk után. Most is rengeteg feladat van, kellene még műhely, fejőház, sajtkonyha, bolt, de már meg tudok állni és örülni. Elfogadni, hogy holnap is van nap, a tennivaló megvár. Tervek viszont kellenek. A körmölő ismerősünk mesélte, hogy azok a tanyák, ahol a gazdák azt mondják, készen vannak, rövid időn belül pusztulni kezdenek. Rettentő unalmas úgy felkelni, fejni és trágyázni, hogy az ember már nem tudja, miért teszi. Nekünk vannak céljaink, amik lelkesítenek, amik életben tartják a gazdaságot.”
Lassan itt a fejés és a fektetés ideje. A gyerekek elbúcsúznak a sorukra váró tehenektől, és közösen ólba zárják a tyúkokat. Wouter érezhető elégedettséggel nézi a vakmerő álomból született, szívmelengetően hétköznapi jelenetet. Ilyen életet képzeltek akkor, ott, a lakókocsiban? – kíváncsiskodunk. „Ami itt velünk történt, nem lehet elképzelni” – feleli. S tizennégy év és ennyi élmény után inkább belgának vagy inkább magyarnak érzik magukat? – faggatjuk tovább. Ő elgondolkodva így válaszol: „Mi? Mi boldogok vagyunk.”
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Ha nem narancssárga-fehér furgonjából árulja az őrségi piacokon a sajtot, akkor Nagyrákos életét szervezi. Immár huszonöt éve. Baksa Eszter vallja: „a jó élet azz, hogy együtt van a család, azt végzem, amit örökül kaptam és nem adtam el a szüleim földjét.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
