Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: Földházi Árpád
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Hogyan bukkant rá az alig százfős településre?
Kisgyerekkoromban édesanyámnak volt erre egy kis földje, de én csak párszor jártam itt. Meg is feledkeztem róla, mígnem 2017 karácsonyán a férjemmel a környéken túráztunk, és – ahogyan az ránk jellemző – nem foglaltunk szállást. Egy közeli szállodában találtunk végül helyet, majd másnap átutaztunk Kétvölgyön is. Ekkor jutott csak eszembe, hogy egykor itt volt anyukám kis telke. A következő pillanatban megláttunk egy eladó házat – és már nem is mentünk innen sehova.
Ez meglehetősen hirtelen döntésnek tűnik.
Az első pillanattól olyan volt, mintha hazaérkeztem volna, pedig a világ jó részét bejártam már, többször végiggyalogoltam az El Caminót, és sok helyen laktam. Mégis, amikor ide megérkeztem, akkor éreztem először azt, hogy végre nincs bennem semmi bizonytalanság, olyan helyen vagyok, ahol maradni szeretnék.
Hogyan teremtették meg a maradás feltételeit?
Egy hónapig a kis szállodai szobában laktunk, ezalatt a férjem rendbe hozta a házat, amelyben addig fürdőszoba sem volt. Kétvölgyi történetünk következő mérföldkövéhez 2020 elején értünk, amikor a helyi kocsma és kisbolt tulajdonosa megbetegedett, így felvetette, hogy mi vegyük át a munkáját.
Könnyedén alakította át a kocsmát és kisboltot kultúrtörténeti kávézóvá és szatócsbolttá?
Sose voltam sem kereskedő, sem vendéglátós, de régóta élt bennem a vágy, hogy legyen egy kis szatócsboltom. Toszkánában láttam, hogy minden faluban van egy pici üzlet, amely helyi termékeket kínál, én is ilyenre vágytam. A szatócsboltban a környékbeli termelők portékáit – sajtot, füstölt árukat, lekvárt, házi szörpöt – kínáljuk, de fontos szempont, hogy az itt élőknek is biztosítsuk az alapvető élelmiszereket. A termékeknél nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyezzük a hangsúlyt. A pékárut mi készítjük, mindennap sütünk kovászos kenyeret. 2021-ben pedig, egy pályázatnak hála, felújítottuk és kibővítettük a boltot, azóta működik a cukrászműhelyünk és a melegkonyhánk. Az Őrség, a Vendvidék és Szlovénia bizonyos területeinek fogásait készítjük, ilyen például a vasi dödölle vagy a gibanica.
Gibanica?
Igen, más néven százrétű rétes. Amikor kevés alapanyag állt rendelkezésre ahhoz, hogy egy egész rétest készítsenek, egymásra halmozták a különböző, mákos, meggyes, túrós, diós vagy almás rétegeket, így egy új édesség született.
Ide belépni időutazással ér fel. Hogy talált rá ezekre a régi bútorokra?
Mikor először beléptünk az épületbe, már állt itt néhány különleges, régi darab, és én magam is évtizedek óta gyűjtöm a kincseket, szerencsére itt minden megtalálta a helyét.
De a hely éke, a nagy szekrény biztosan ide készült.
Nem, húsz éve találtam rá, én újítottam fel a saját kezemmel, akárcsak az összes bútort, ami itt látható. A határon lévő plébániáról kaptuk a kétszáz éves gerendákat, és annak a három, szintén kétszáz éves cserépkályhának a darabjait, amiket végül egyesítettünk. Később pedig, mikor a helyiek látták, hogy ezzel egyfajta értékmentést végzünk, ők is elhozták ide a nekik nem kellő régi parasztbútorokat, székeket, asztalokat és az esztergapadtól kezdve a helyi postaszekérig még számos gyönyörű eszközt, amelyek mind új életre kelve a hely szerves részeivé váltak. A férjem ács, mindent megvalósít, amit elképzelek. Tökéletesen kiegészítjük egymást. Ő nagyon reálisan látja a világot, én is mindig számokkal foglalkoztam, tehát alapvetően gyakorlatias vagyok, de van egy művészi oldalam is, ami időről időre a föld fölé emel. Kettőnk közös munkája adja azt a pluszt, amitől ez a hely megtelik élettel. Na meg persze a kollégáim elhivatottsága. Innen Ausztria felszívja a munkaerő legnagyobb részét, de nálunk a legjobbak dolgoznak, szakmailag és emberileg egyaránt.
Mivel lehet meggyőzni a munkatársakat, hogy inkább itt vállaljanak munkát?
Úgy gondolom, hogy a hasonló a hasonlót vonzza. Olyan kollégáim vannak, akikkel ma már a barátság is összefűz. Az emberi kapcsolatok sokkal lényegesebbek nekem, mint az, hogy mennyi a napi forgalom. Záráskor rendszeresen leülünk együtt enni, szépen megterítünk, ha épp akkor téved be egy vevő, őt is megvendégeljük, és beszélgetünk. Mindannyiunknak lényegessé vált, hogy így tudjuk lezárni a napot, és a munkával járó feszültség ne zakatoljon tovább bennük. Ez rengeteget számít.
Ezek szerint ahogy a helyhez, úgy az itt élőkhöz is könnyedén kapcsolódott?
Számomra a legfontosabbak az emberi kapcsolatok és a rajtuk keresztül való fejlődés. Azt szeretném, hogy aki betér hozzánk, ne csak testileg jóllakva távozzon, hanem vigyen magával olyan gondolatokat, érzéseket, amelyek vele maradnak később, és tovább is fejlődnek benne. Úgy tűnik, meg is találnak azok, akiknek valamiért éppen szükségük van beszélgetésre, elvonulásra vagy akár egy benyomásra, ami visszahoz nekik valamit a régmúltból. Ezért fontos ezt a helyet megtartani. Mert fontos a gyönyörű, száznyolcvan éves gerenda, fontos, hogy milyen jól főz a szakácsunk, de valahogy ennél is többnek kell lennie egy helynek. Hozzá kell adnia más emberek életéhez. És nemcsak személy szerint mi adunk hozzá, hanem maga a hely is, amelynek mi magunk is a részei vagyunk. Nekem ez a legnagyobb motiváció a hivatásomban.
Ez a motiváció mire elég még, milyen álmai, tervei vannak a hellyel?
Mindig előttünk van, hogy mi a következő lépés – az emeletre egy hétszobás szálláshelyet tervezünk –, de fontos időt szakítanunk arra is, hogy beleszokjunk abba, amit már létrehoztunk. Csak ha az már szépen kisimult, akkor szabad továbblépnünk. Most éppen ilyen állapotban vagyunk. Emellett magánjellegű terveim is vannak, minden évben bejárok egy magyar zarándokútvonalat, most a vasfüggöny vonalát tűztem ki célul. Sokat tapasztaltam, túléltem egy súlyos betegséget, ami megtanított arra, hogy nem kell tökéletesnek lennem. A zarándoklatokon keresztül ismertem meg Istent, és értettem meg, miért fontos, hogy higgyünk abban, hogy mindannyian céllal születünk, és a világnak fejlődnie kell, mert a megújulás maga a teremtés. Ezek a felismerések segítenek a túlélésben, az előrehaladásban és az új létrehozásában is.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Ha nem narancssárga-fehér furgonjából árulja az őrségi piacokon a sajtot, akkor Nagyrákos életét szervezi. Immár huszonöt éve. Baksa Eszter vallja: „a jó élet azz, hogy együtt van a család, azt végzem, amit örökül kaptam és nem adtam el a szüleim földjét.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
