Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
A nappal együtt kel, a családjáért és a szőlőért él. Másképp el sem tudná képzelni. Ifjabb Márkvárt János igazi szekszárdi lokálpatrióta, s ahogy sokan hivatkoznak rá, egyike az utolsó kézműves borászoknak. Gyűszű-völgyi birtokán örökölt értékekről és jelenbeli megelégedettségről beszélgettünk.
Szekszárd, „kis város: nagy falu. / Korán fekvő, korán kelő” – írja a térség szülötte, Babits Mihály. Az ország legkisebb megyeszékhelye hallatán elsősorban a történelmi borvidék juthat eszünkbe, a mai siker megértéséhez érdemes azonban a dűlőinek történetét is jobban megismernünk. A helyi szőlőtermesztés egészen a római korig nyúlik vissza, majd a fehérboros középkort követően a török elől menekülő szerbek hozták magukkal a héjon áztatás tudományát. A vörösbor kultúráját végül az üldözők honosították meg, és a német telepesek fejlesztették tovább. A dombok és völgyek váltakozása formálta terület vastag lösztakaróval, kellemesen meleg klímával és csekélyebb csapadékmennyiséggel a kék szőlők hazája lett, s a mezővárosokra jellemzően minden lakójának biztosította a maga kis ültetvényét.
Így vagy úgy, a századok során a vidék nedűje többeket is megihletett. Az anekdota szerint Schubert Pisztrángötöse is egy ízes helyi óbornak köszönhető, Liszt Ferenc pedig a szekszárdi vörös nagyköveteként állítólag Szent Orbán napján minden évben küldött egy palackot IX. Piusz pápának, aki ezekkel a szavakkal köszönte meg a kedvességét: „Ez a szekszárdi bor tartja fenn egészségemet és ép kedélyemet.” Vélhetően ezt az élményt fogalmazta meg Garay János is Szegszárdi bordalában: „Ha szegszárdi borral élne / Minden ember, mint te s én; / Nem rágódnék annyi hernyó / Nemzetünk szent törzsökén.”
Mi is elindultunk hát, hogy kanyargós utak és szurdikok – így hívják a szekszárdiak a szurdokot – mentén megfejtsük a vörös titkát. Célunk a Gyűszű-völgy, ahol ifjabb Márkvárt János vár bennünket a maga fúrta pincéje előtt, széles mosollyal, pohárban a 2021-es Sauli Kadarkája. Neki biztosan hihetünk majd, saját bevallása szerint ugyanis ötven százalék kadarka folyik az ereiben. „Szekszárdon az országos viszonylathoz képest lágyabbak a savak, ami a talajnak és a keletről jövő meleg áramlatnak is köszönhető. A vidék valahogy megteremtette a maga harmóniáját, ez köszön vissza a borokban is” – mondja, miközben elindulunk a feldolgozóhelyiség felé. János az organikusan művelt szőlőt narancsolajjal permetezi, holdjárás szerint metszi, kézi szüret után kádban vagy tartályban erjeszt, és hagyományos nagy hordókban érlel.
„Sok boromat három-négy évig is érlelem, akkor kezdi igazán kiadni a jellegzetes ízjegyeit. A kadarka ugyan könnyedebb, a cabernet sauvignon, a kékfrankos, a zweigelt, a syrah és a merlot esetében mindenképp el kell telnie ennyi időnek. Nézzék, most szinte teljesen tele van a pince, de azért még elférünk” – mutatja a labirintusszerű részleget, amelyet 2016 óta többnyire egyedül építget. Szekszárdra jellemzők a löszfalba vájt pincék, Márkvárt Jánosé azonban egyedülálló. Mint mondja, az építés során egy nap alatt nyolcvan centiméternyit halad egy kisebb bontókalapáccsal – a nagyobbnál fennáll az omlásveszély. „Ez nálam téli munka. Téglát elég nehéz szerezni, de ha kell, Lajoskomáromig, innen hetven kilométerre is elmegyek érte, tudniillik ezeknek a kézi vetésű, régi tégláknak nem sima a felületük, és jóval erősebbek, mint amilyeneket ma a gyárakban készítenek.”
IFJABB MÁRKVÁRT JÁNOS
Tősgyökeres szekszárdi lakosként nagyapja hatására kezdett szőlővel foglalkozni. 2012-től saját útját járva, igazi kézműves borászként, a természetben egyensúllyal, őszinte örömmel készíti egyre sikeresebb tételeit
Kijövünk a pincéből, leülünk a fa alá, nézzük a tőkéket, érezzük a vidéket, a ránk váró kadarka mellett nagy kosárban sörkiflik sorakoznak. Vera, a borász felesége készítette elő, hamarosan érkezik a három Márkvárt csemetével együtt. Ő is szőlőközelben, a Ság-hegy lábánál nőtt fel, férje mellett pedig szinte minden munkafolyamatból kiveszi a részét. Adminisztrál, kapál, tetejez, műveli a birtokon lévő biokertjüket, gazdája a kiskertben kapirgáló csirkéknek. A család otthona néhány kilométerrel arrébb, a kertvárosban található, de sok időt töltenek együtt a Gyűszű-völgyben is. „A gyerekek jöhetnének sűrűbben – teszi hozzá a borász –, de más generáció, nem erőltetem. Van, hogy egy pléden heverésznek, hintáznak, élvezik a természet közelségét, és van, hogy besegítenek, én pedig, értékelve a munkájukat, meg is fizetem nekik.”
Szinte a családhoz tartozik Matyi, a borász egyetlen alkalmazottja is, aki már érkezésünkkor biztosított afelől, hogy „kevés olyan igazi kézműves borászt tudna említeni, mint Jani”. Márkvárt János szerényen csitítja, kóstoljuk inkább ezt a finom bort, biztat, ő meg elmeséli, hogyan teremtődött mindez körülöttünk. „Igazi lokálpatrióta vagyok, egyéves korom óta ugyanabban a családi házban lakom. Leginkább talán nagyapám életét élem, édesapám többdiplomás villamosmérnökként sosem akart a földdel foglalkozni, édesanyámmal hamar különváltak az útjaik. Öt éve, a nagypapa kilencvenedik születésnapjára elkészíttettem a családfánkat, amiből kiderült, az ősök még Marqwartnak nevezték magukat, és az 1700-as évek közepén érkeztek a vidékre.” A nagyrészt mezőgazdasággal foglalkozó családban a nagypapa volt az, aki mindig igyekezett több lábon állni: mivel semmiképp nem akart betagozódni a téeszrendszerbe, a földek és az állattartás mellett maszek fuvarosként dolgozott. Lóval ám, nem autóval, mondván, túl későn kezdett vezetni, jobb ez így.
„Engem pedig már kisgyerekkorom óta a szőlőbe hordott. Nem mondom, hogy akkoriban szerettem, nem is kímélt a papa. Még tízéves sem voltam, szórtuk a műtrágyát kesztyű nélkül. Utólag nem bánom a kiképzést, jó az, ha az idősebbek életébe, munkabírásába belelát az ember” – meséli János. Végül csak felnőtt fejjel került közelebb a borászkodáshoz. A katonaság után rövid ideig távközlési technikumba járt, majd inkább vendéglátást tanult, aztán kocsmát üzemeltetett – a jó szíve azonban nem a haszon irányába terelte az üzletet. Bár már a kezdetektől más nézeteket vallottak, 1996-tól jó néhány évig a nagyapjával együtt dolgozott, ekkor kezdte mélységében felfedezni, megérteni a borászszakma szépségeit.
„2012 a szemléletváltás éve volt. Ekkor, az első gyermekünk születésekor kezdtem a saját utamat járni, különváltam a papától, elhagytam a gyomirtót, tudatosan a bioművelés felé vettem az irányt. A dűlők száma fokozatosan nőtt: jelenleg kékfrankosból kettő, kadarkából kicsit több mint egy, kiegészítőnek syrah, cabernet sauvignon és egy kis zweigelt található.” Minket azonban leginkább a híres, Sauli-völgyi ősöreg kadarka története foglalkoztat. „Annak valóban eszmei értéke van. Először béreltem, majd 2016-ban vásároltam meg a területet. A csaknem százéves ültetvényeken hatalmas odafigyeléssel, kizárólag kézi munkával dolgozunk. Nagy becsben tartom.”
M, MINT MÁRKVÁRT
Márkvárt János választékának origója valójában egy bikavér. Az M összetételének felét kékfrankos adja, harminc százaléka cabernet sauvignon, tíz kadarka, a maradék öt-öt százalék merlot és syrah. Ez a bor is a birtok új arculatának képviselője, amin János a Bortársasággal és Kazsik Marcell tervezőgrafikussal dolgozott az utóbbi évben. A gyűszű-völgyi birtok legfontosabb borának címkéjére a birtok pecsétjének központi eleme került. János a külön szüretelt szőlőket fél év után házasította, majd egy éven keresztül nagy ászokhordókban érlelte. Három év után kerül a polcokra. Nem kérdés, az M Szekszárd-palackban kapható, azaz alapos minőségi bírálat után engedélyezték a forgalomba hozatalát. „Olyan vörösbort szerettem volna készíteni, ami hamar meghozza a kedvet egy újabb pohárhoz. Ideális az ünnepi találkozásokhoz, nagy beszélgetésekhez” – mondja János. Az M 2023 decemberétől kapható a Bortársaság kínálatában.
A kadarka mellett János korábbi védjegyéről, az ezerötös Ladáról is szót kell ejtenünk, amihez az épp megérkező gyerekek és Vera is segítséget nyújtanak. Közös sétára indulunk a birtokon, és hamarosan meg is pillantjuk a csodajárgányt. „Sokáig álmodtam egy ezerötösről, hihetetlen jó állapotban vettem meg, és tényleg szinte hozzám nőtt. Nagy hasznomra volt az évek során, egy-két éve azonban pihenő üzemmódban van. A gyerekek szeretnék, hogy visszatérjen az életünkbe, jókat túráztunk vele.”
Továbbsétálunk, miközben János elégedetten szemléli a sorokat. „Büszke vagyok rá, hogy az én szőlőim már messziről virítanak, de rengeteg munkám van benne. Amint felkel a nap, én már a szőlőben vagyok. Másképp nem is tudnám elképzelni az életemet.”
Ehhez az életvitelhez pedig olyan társat talált, aki nemcsak segíti, össze is tartja a folyamatokat. Verát egy szekszárdi borfesztiválon ismerte meg, s mint mondja, gyorsan a tárgyra tért. „Felvetettem, mit szólna, ha elbeszélgetnénk a közös jövőnkről. Mint látják, bejött” – meséli nevetve, miközben a biokert felől visszatérünk a pincéhez. „Azt esszük, amit megtermelünk, így talán jobban is értékeljük a végeredményt” – mondja Vera a krumpli, paradicsom, padlizsán és megannyi zöldség lelőhelyére mutatva. „Hasonlóan működik ez a borral is. Annyira van szükségünk, amennyit kézben tudunk tartani, és addig, amíg élvezni is tudjuk a végeredményt. Hiszen a jó borász szereti is a bort, nem csak beszél róla” – mosolyog rá János. Visszatérünk a fa alá, a két lány hintázik, a kisfiú focizik, nyílik az újabb üveg kadarka, a nap lemenőben, de mi kóstolás nélkül el nem indulhatunk. Tényleg babitsi a hangulat, édes az otthon, „Kockásan osztott a határ. / Álmosan nyúl a rónatáj”.
A cikk a Bortársasággal együttműködésben készült.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
