Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Ficsor Márton
Odavan Mohácsért, és nemcsak azért, mert ez a szülővárosa, hanem azért is, mert szerinte ritka összetartó közösség lakja. Ez megmutatkozott a Csele-patak-völgyi Szent Miklós vízi- és taposómalom újjáépítésekor is, amikor sok ember jó szándéka és számos isteni csoda révén sikerült új életet varázsolni az elhagyott, romos területen. Mohácsi Bugarszki Norbert malomgazda-molnárnál, a liszteszsákokba szőtt ősi titkok tudójánál jártunk.
„Lokálpatrióta őrült vagyok” – mondta magáról bemutatkozásképpen. Mikor szeretett bele úgy igazán a városába?
Tizenvalahány éves koromban. Bár már Mohácson születtem, valójában félig gyüttment vagyok, édesapám a munkája miatt költözött ide, anyukám mohácsi születésű. Aztán Bajára kerültem középiskolába, és furcsa módon akkor alakult ki igazán a kötődésem a szülőhelyemhez. Rájöttem, mennyire szeretek itt élni. Mohács története először építészeti oldalról kezdett érdekelni. Már a középiskolában fotóztam, várostörténeti kutatásokkal foglalkoztam. Majd megismerkedtem a híres televíziós városvédő Ráday Mihállyal, jó barátok lettünk, rengeteget segített nekem, hogy elinduljak azon az úton, amely többek közt a vízimalomig vezetett.
Hol találkoztak?
Tizenéves koromtól a majsi ortodox templom felújításánál önkénteskedtem, ő meg forgatni jött a stábjával a híres Unokáink sem fogják látni… című műsorát. Felfigyelt rám, gondolom, szokatlan volt neki, hogy egy fiatal srác ilyen lelkesen nyüzsög mindenféle régi romok között. Onnantól a haláláig pátyolgatott, terelgetett. Huszonhárom éves voltam, amikor a közbenjárására Podmaniczky-díjat kaptam az épített örökség védelméért. Szerintem ezt akkor még egyáltalán nem érdemeltem meg, de hogy az elismerés újabb lendületet adott, az biztos.
Ebből mégsem következne feltétlenül, hogy az ember hirtelen vesz magának egy vízimalmot.
Folyamatosan érett meg bennem a gondolat. Amikor a Mohácsi Városszépítő és Városvédő Egyesület elnöke lettem, a helyi idősek folyamatosan kapacitáltak, hogy valamit kellene kezdenünk azzal a romhalmazzal, ami az utolsó Csele-pataki vízimalom helyén áll, mondván, ha ez elpusztul, örökre nyoma vész annak a tárgyi-szellemi kultúrának, ami valaha nagyon is jellemző volt errefelé. A múlt század fordulóján a Duna itteni szakaszán harmincöt hajómalom állt, a Csele-patak völgyében huszonnégy vízimalom, és a következő völgyben is csaknem ugyanennyi. A kétezres évek elejére mindössze ez az egy maradt meg. Persze malomnak alig nevezhető állapotban: ahogyan a bejáratnál a felújítás után mementóként kifüggesztett fotó mutatja, csak az oldalfalak nem adták meg magukat a pusztulásnak, nem volt födém, tető, a berendezésről nem is beszélve. Kijöttem, megnéztem alaposan a maradványokat, és arra gondoltam, ez reménytelen ügy, lehet, hogy inkább mindent le kellene dózerolni.
Ezért – teljesen logikus módon – nem sokkal később megvásárolta a területet.
Valahogy úgy. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a látvány és a gondolat, hogy talán mégis lehetne kezdeni valamit ezzel az egésszel. Végeztem egy kis levéltári kutatást is az ügyben, és hirtelen kinyílt egy hétszáz éves időkapu. Első körben egy-két adásvételi szerződés és perirat révén az utolsó két-háromszáz év története bukkant elő, amikor a malomnak jellemzően szerb tulajdonosai és sváb ügyfelei voltak. A Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltárban, illetve a Pécsi Püspöki Levéltárban ennél is többre jutottam. Utóbbiban először ráakadtunk egy 1591-ből való defterre, azaz török adóösszeírásra, amelyből kiderült, hogy a Mohács környéki létesítmények hány akcse adót fizettek, és négy malmot, köztük a miénket is, nevesítettek ebben a felsorolásban. Aztán egy még korábbi, 1331-ből való feljegyzést is találtunk. Csele falu akkoriban a Margit-szigeti apácáké, Mohács pedig a pécsi püspöké volt, ők, mint jó magyar szomszédok, folyamatosan vitatkoztak, pereskedtek valamin, állandóak voltak a határvillongások – az ezekről tanúskodó iratokban szintén megemlítik, hogy éppen itt állt egy malom. Innentől kezdve pedig szinte súlyként nehezedett a vállamra a felelősség: ha én nem teszem, ki fogja megmenteni az utókornak ezt a sok száz év történelmét magába záró épületet?
Addig-addig, amíg egyszer csak a kezében nem volt a tulajdoni lap?
Nagyon fontos, hogy mindez a feleségem áldásával történt, és azóta is rengeteget segít nekem. Ez azért nagy szó, mert épeszű embernek nem jutott volna ilyesmi az eszébe. A romokat országosan védett műemlékként ugyanis állagmegóvási kötelezettség terhelte, és mivel a régebbi tulajdonosok ezt elmulasztották, nagyjából négy és fél milliós bírság is volt a házon – ezt előbb gyorsan rendezni kellett.
Mert már akkor a teljes visszaépítésben gondolkodott?
Egyáltalán nem. Az eredeti célunk az volt, hogy a kötelező állagmegóvást elvégezve létrehozunk egy kis emlékhelyet táblával, paddal, ahova szépen le lehet ülni, lehet kicsit búsulni vagy örvendezni, a molnárivadékoknak nosztalgiázni, a szerelmeseknek csókolózni. Már csak azért sem álmodoztam ennél többről, mert összesen háromszázezer forintom maradt bármire. Pályázni pedig nem akartam, úgy éreztem, túl stresszes lenne az állandó ellenőrzés a határidők betartása miatt, és nem is biztos, hogy a végeredmény teljes egészében megfelelt volna az elképzeléseimnek. Mindez 2007-ben volt. Amikor is egyszerre csodák kezdtek történni.
Azaz?
Az Úristen egyértelműen mást gondolt erről a sztoriról. Elkezdtek jönni az emberek, csak úgy, maguktól, és felajánlották a segítségüket. Legelőször harmincezer régi hódfarkú cserepet kaptunk; a nagymama a modernitás jegyében lecseréltette a házán, ment volna az összes a szeméttelepre, nekünk viszont pont kapóra jött. Igaz, tetőszerkezetünk még nem volt, de hát ilyenkor bekapcsol az emberben a kapzsiság, hogy hozzák csak ide, egyszer úgyis jó lesz valamire. Ugyanígy kérés nélkül érkezett a cement, a homok, a mész és még sok minden más. A polgármester úr például vagy tíz teherautónyi téglát küldetett egy régi épület elbontása után; szegény feleségem hetekig ült a hokedlin, és egy kis kalapáccsal egyesével tisztogatta le róluk a habarcsot. Az építőcsapat egy kárpitos, egy rendőr meg egy közgazdász, azaz sógorom, édesapám és én voltunk. A sok akarat és energia összeadódásának eredményeként az egész hirtelen olyan lendületet vett, hogy a vásárlás után egy évvel, 2008. november 19-én elkészült a főépület. És akkor jött a következő kérdés.
Éspedig?
Hogy tök jó, itt ez az üres hodály, de táncesteken kívül mit is lehet benne csinálni.
Mondjuk újraépíteni a régi malmot?
Akár.
És honnan tudta, ezt hogyan kell?
Először elmentem a szentendrei skanzenbe körülnézni. Ott találkoztam Sabján Tiborral, ő adott egy telefonszámot Márton László gyergyószentmiklósi mesterhez, aki több másik mellett a skanzenbeli vízimalmot is építette. Szent Miklós ugye a malmok, molnárok, hajósok, vízen járók védőszentje – nálunk, ortodoxoknál legalábbis, a katolikusoknál Nepomuki Szent János. Megkerestem, kérdezte, van-e pénzünk, mondtam, hogy nincsen, mire ő: nem baj, azért ha legközelebb erre jár, benéz. És tényleg, amikor jött Harkányba gyógyfürdőzni, átugrott, felmérte az épületet, közölte, hogy ehhez hárommillió forint kéne, és minimum tíz-tizenkét hónap. Abban maradtunk, hogy rendben, akkor szólok, ha valami csoda folytán meggazdagszom. Nagyjából egy év múlva jelentkezett, és hála a Fennvalónak, addigra pénzünk is adódott. Így történt, hogy 2009 óta újra van működő vízimalom-berendezésünk. Mellé öt év múlva, szintén Laci bácsival, építettünk egy taposómalmot is. Mindkettő alkalmas őrlésre is, bár a vízimalom – mivel nincs víz – inkább a látványt szolgálja.
A kapcsolat azóta is megmaradt?
Olyannyira, hogy kinőtt belőle egy másik mániám.
Micsoda?
Az úgy kezdődött, hogy hiába lett végre egy archaikus malmunk, a belső tér még mindig nagyon üres volt, ki kellett valahogy tölteni. Azt gondoltam, megpróbálok a malomiparral, az őrlés fejlődésével, fázisaival kapcsolatos eszközöket gyűjteni, és egyfajta múzeumként is funkcionálni. Hála rengeteg jó szándékú embernek, ma a gabonafeldolgozás történetének esszenciája látható itt a nyolcezer éves őrlőkőtől – a fiam focizta ki a ház mögötti szántóföldön – a különféle szerszámokig, alkatrészekig, berendezési tárgyakig. Ezek mind megfoghatók, kipróbálhatók, nincs kordon, vitrin meg ilyesmik. Igaz, táblagép sem, hogy az interaktivitás jegyében azt nyomkodják a gyerekek.
Viszont liszteszsákok igen, a falon, a ládában, a szekrényekben és a fiókokban – bő ezer darab.
Na, ez az a bizonyos másik mániám. Amióta az első a főnököm révén – az ő nagyapjáé volt – hozzám került, azóta kutatom ezeknek a zsákoknak a „vonalkódjait”, könyvet is írtam róla.
Az Úristen egyértelműen mást gondolt erről a sztoriról. Elkezdtek
jönni az emberek, csak úgy, maguktól, és felajánlották a segítségüket
Mik ezek a „vonalkódok” pontosan?
Itt a székely kapcsolat második felvonása. Egyszer eljött hozzánk látogatóba egy nyárádselyei csoport, főztem nekik sebtében valamit az udvaron, beszélgettünk. Látták az addigra összegyűlt zsákokat, és kérték, meséljek róluk. Én meg nem tudtam, mit kellene mondanom. Kiderült, hogy minden egyes ilyen zsáknak külön története van: a csíkok nem csak dísznek vannak rajtuk, egykor jelentésük volt. Akárcsak a skót kockaminták esetében, amelyek nem véletlenszerűek, hanem egy-egy nemzetség ismertetőjegyét adják. Szomorúvá tett, hogy még erről is többet tudunk, mint a saját ősi jelrendszereinkről. Ezért amikor legközelebb Erdélyben jártam, már célzottan kerestem a csíkok jelentésére még emlékező időseket. Sőt, miközben éveken át gyűjtöttem az elbeszéléseiket, olyan nénikkel találkoztam, akik még a 2010-es évek elején is szőttek efféle zsákokat – amelyeknek a mintázata egyébként a konyharuhákon, még a kínai gyártmányúakon is, a mai napig visszaköszön.
Mit jelképeztek ezek a csíkok?
Rengeteg mindent. A vastagságuk például a föld nagyságát jelentette, hiszen egykor abban mérték a vagyont; minél nagyobb földje volt valakinek, annál vastagabb volt a csík, több föld esetén ráadásul több csíkot is szőttek a vászonba. A mintázat időnként változhatott is. Ha egy lány mondjuk a szomszéd faluból házasodott be, és hozta magával stafírungba a zsákot, rögtön tudták, hogy idegen, ezért nemegyszer átváltottak a férj családjának a jelrendszerére. A csíkok, és velük együtt persze maga a malom is, többről beszélnek, mint hinnénk: ősi üzenetek a magyar múltból.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
