Hogy ennek a homlokzati magas ajtónak a szokása miért alakult így, mire szolgált eredetileg, senki nem tudja. Leggyakrabban az egész Európában ismeretes lélekajtót említik, amelyet egykor kizárólag az otthon felravatalozott halottnak a házból kivitelekor használtak, különben zárva tartották. A fekedi ajtók egy része azonban olyan keskeny, hogy a koporsó nem fér ki rajta, lélekajtónak tehát nem alkalmas. Inkább arról lehet szó, hogy a divat elterjedt anélkül, hogy az eredetét tudták volna, az egyik gazda utánozta a másikat.

Akárhogyan is, egyedi utcakép alakult ki Fekeden. Ahhoz azonban, hogy ezek a házak az eredeti formájukban túléljék a múlt évszázadot, valami sajátosnak is kellett történnie. Történt is. Az első világháború emberveszteségét még kiheverte a falu, a másodikét, majd az utána következő málenkij robotét már sokkal nehezebben. S a csapásokat csak újabb követte: harminchat sváb családot kitelepítettek, fejenként negyven kiló holmival mehettek neki a világnak.

Próbálok belegondolni. Élem az életemet a házban, amelyet a szüleim építettek, a kertben, ahol felnőttem, hátul az ólak, a szín a gépeknek és eszközöknek, följebb a kukoricás, a határban a földjeim, amiket művelek, a falu, ahol az ismerőseim, a barátaim, a rokonaim élnek, a templom, amelyikben misét hallgatok, a temető, ahol az elődeim nyugosznak. Körülöttem a családom, a gyerekeim, az otthonom – s akkor jön egy ember, és azt mondja, pakoljak össze két bőröndöt, és menjek el egy idegen országba, a semmibe. Sok szörnyűség esett a második világháborúban, de ezek közül nem a legkisebb a magyarországi németek kitelepítése.

De újabb csavar következik a történetben. A kitele­pített harminchat családból harminchárom visszaszivárgott, és apránként egytől egyig visszavásárolták a házukat, vagy ha az már nem volt lehetséges, egy másikat a faluban. Mi lehetett ez: makacsság, hazaszeretet, küzdelem a túlélésért? Milyen lehetett itt úgy élni, hogy mindenki tudta, ki a régi lakos, ki jött haza, ki az, akit úgy raktak be a más házába, azok közül ki az, akit magát is kitelepítettek a Felvidékről, és ki az, aki méltatlanul ült bele a máséba?

És amikorra mégis valahogy elrendeződtek a dolgok, a semmirekellők elkoptak a faluból, a Felvidékről elűzöttek meggyökeresedtek, az élet visszazökkent a régi kerékvágásba, akkor jött a téeszesítés, és a szorgalmas sváb gazdáktól elvették a földet, a jószágot, a földművesszerszámot. Azt mondja Tillmann Péter, hogy akkor megtört a falu. Attól fogva a gazdák a fiaiknak és lányaiknak többé már nem itt építettek házat, nem a régit bővítették, hanem elküldték a fiatalokat Pécsre, Bátaszékre, Véméndre, a nagyobb településekre, hogy ott boldoguljanak. A fiatalok mind elmentek, így maradtak meg Fekeden a régi házak. Jók voltak az öregeknek, amúgy is elég nagyok, gazdasági épület is tartozott mindegyikhez, minek kellett volna nagy költséggel, sok munkával lecserélni?

Ez a története annak, hogy megmaradt ilyennek a falu. De ez a különlegesség mára megtartóerővé vált. Rangot ad a falunak, amely helytörténeti gyűjteménnyel, az itt hagyományos klumpakészítésről szóló kiállítással, köztéri szobrokkal, rendezett környezettel becsüli meg magát és a vendégeit. A népesség, amely a rendszerváltozás idejére kétszáz lélek alá süllyedt, ha lassan is, de újra növekszik. Húsz külföldi családnak, németeknek, hollandoknak van itt házuk, akad köztük, aki csak nyaralni jár ide, és van olyan is, aki tartósan időz a faluban. Érdeklődnek továbbiak is, ami Tillmann Péter szerint jó is, rossz is. Jó azért, mert ők rendbe hozzák, megőrzik a régi házakat, költenek is a faluban, és van, aki a közösségi életben is aktív. Az ingatlanárakat viszont felvitte ez az érdeklődés, pályakezdő, kisgyerekes családok így nehezebben tudnak Fekeden házat venni. Pedig a legfontosabb az volna, hogy újra legyenek gyerekek, akik továbbviszik Feked hét évszázados történetét.