Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Az igazi busó nem veszi le a maszkot. De mindegy is, ki van a gúnya mögött. A busójárás ugyanis nem jelmezes felvonulás, hanem „pokláde”, azaz valódi átváltozás. Négy álarc, négy karakter, négy különböző történet, amit egy város és egy szenvedély örökre összeköt.
Nem lehet nem részt venni benne
Szinte beleszülettem a busólétbe. Keresztapukám farag is maszkokat, egy régi nagy mestertől tanult, az egyik legnagyobbtól Mohácson. Apukám is öltözik, jövőre pedig már húsz éve lesz, hogy én is. Hároméves voltam, amikor megkaptam az első pici maszkomat, amit a nagybátyám készített, azóta vagyok busó. Két évtized alatt egy busójárást sem hagytam ki. Aki mohácsi, aki ebben a közegben él, az nem tud nem részt venni benne. Muszáj ott lenni.
Egész évben készülünk rá. Ha összeülünk a barátokkal, és valaki bedobja a szót: busójárás, garantáltan órákig csak ez lesz a téma. Szerintem nincs még egy hagyomány a világon, amiről ennyit tudnak beszélni, vitatkozni az emberek. Ha az ereszen kopog az eső, legyen tavasz vagy ősz, rögtön elkap minket a nosztalgia, és azt mondogatjuk egymásnak: „hallod, ez olyan, mint a busó kolompjának a hangja”. Nyáron már intenzíven megy az ötletelés, hogy mit csináljunk, kell-e új játék, álarc vagy kiegészítő.
Én egyébként is gyűjtöm a régi álarcokat. Van a szobámban vagy negyven darab. Nekem akkor busó a busó, ha a lehető leghagyományosabb: ha régi az eredetileg sárközi bütykös vagy sokac hímzett harisnya, régi a csipkés nadrág, a bunda, a kolomp, a kereplő, régi a maszk. A nyelvetlen bocskorom több mint ötvenéves, a maszkom a nyolcvanas évek elején készült, Kalkán Mátyás mester műve. Van álarcom, ami százéves. Járom a vásárokat, az antikvitásokat, meglátogatom az idős sokacokat, átnézem az internet rejtett zugait az igazi kincsekért. A régi felszerelés egyébként rangot is jelent. Ráadásul a busó akkor hiteles, ha nem fedi fel a kilétét, ha nem lehet sejteni, ki van a maszk mögött, ezért is cserélgetem a jelmezemet, na meg azért, mert a pokláde, a farsang a megújulásról, az átváltozásról szól. Én abban a pár napban pedig csak busó vagyok.
Ezt az életérzést, szabadságot, megszokottól való eltávolodást semmiért nem adnám. Ez az egyik legjobb dolog itt, Mohácson. Nagyobb ünnep számomra, mint a karácsony. Valójában azért várom a karácsonyt, mert tudom, hogy azt jelenti, mindjárt itt a busójárás. Fanatikus vagyok, megszállott, de ez így jó.
A rendes busó, bár néha feszegeti, ismeri a határokat
A dédapám az első, akiről őrzi a családi krónika, hogy busó volt. Egyedi álarcba öltözött. Akkoriban az összes parasztember abból készített gúnyát, amije volt: ha birkákat tartott, akkor a kos szarvát rakta az álarcra, ha tehenet, akkor a bika szarvát. Mivel nagyapám vadász volt, az övére őzagancs került.
A fia szintén készített egy őzagancsos maszkot, én találtam meg. Egyszer, felidézve a fiatalságát, említette az álarcát, és mikor rákérdeztem, hol van most, mondta, hogy a padláson. Én persze azonnal felmásztam. Este volt, a telihold besütött a kis ablakon, mindent belepett a por, de rögtön megpillantottam a maszkot, mint egy regényben. Odavittem a fényre, és kiderült, hogy le van kopva, a csuklyáját megette a moly, de nem zavart. Elvittem Baráth Gábor maszkfaragóhoz, aki rendbe hozta. Azóta szinte minden busójáráskor abban vagyok, amivel viccelnek is már a többiek, de a családi vonal miatt nagyon kötődöm ahhoz a darabhoz. Néptáncos csizmát veszek hozzá, a bundát bérlem, a kezembe bikacsököt fogok.
Van annak ereje, hogy az álarcban olyan dolgokat lehet megtenni, amiket az ember máskor nem merne. De ezzel a szabadsággal óvatosan kell bánni, csak ezt nem mindenki érzi. A busótársadalmat emberek alkotják, és az emberek, mint mindenhol, itt is sokfélék. Ahogy azt sem lehet megmondani, milyen egy magyar sofőr – mert van ügyetlen, szabálykövető, gyorshajtó, káromkodó –, úgy nem lehet azt sem, milyen egy busó. Van, aki tiszteli a szokást és a másikat, van, aki sportcipőt húz a bundához. A busó olyan, mint az ember. Az egyénen múlik, mit kezd a maszk adta lehetőséggel és szabadsággal.
Szerintem attól lesz ez az esemény igazán értékes, ha meg tudjuk tartani a mértéket. Csodálatos, hogy van busójárás, és az a három nap csak arról szól, de szerencse, hogy egy évben csak egyszer van. Kellenek ezek a keretek, és a rendes busó, bár néha feszegeti, ismeri a határokat és azt a kultúrát, amely ezt megteremtette. Mi a barátainkkal odafigyelünk az autentikusságra, de mindig kitalálunk valami múlthoz illeszkedő újítást, mert ez élő hagyomány. Tűz, amit megpróbálunk megtartani, táplálni és továbbadni.
A turizmus és a hagyomány egyensúlya
Én kezdetben nem busónak, hanem jankelének, a busójárás másik jellegzetes, rongyokba öltözött, zsákos figurájának öltöztem. Aztán később nemcsak busó lettem, de tizenkét éves korom óta álarcokat is készítek. A bátyámmal mindig összevesztünk, hogy ki vegye fel a családban lévő egyetlen maszkot, ezt megelégelve fogtam neki a faragásnak. Autodidakta módon tanultam ki a mesterséget, fotósorozatokon láttam, hogyan készülnek a maszkok, és azt próbáltam követni. Aztán mikor már a kezemben voltak a mozdulatok, szép lassan kialakítottam a saját stílusomat. Rengeteg maszkom van, az egyik kedvencem a vak. Pár éve busójáráskor vakvezető kecskével vonultam, e köré építettem egy kis kerettörténetet, ehhez kellett a különleges álarc, amelyben vicces módon jobban látok, mint az egyszerű fajtákban. A mai maszkok egyébként jóval nagyobbak, mint a régiek, ami több mozgásteret ad a készítőknek, de amit én alkotok, az mindig a tradíciókon alapszik. Ez számomra különösen fontos.
Vallom, hogy az tesz jót a busójárásnak, ha a turizmus és a hagyomány egyensúlyban van. Hogyha ez elbillen valamelyik oldalra, azt rögtön érzi, aki évtizedek óta részese a farsangolásnak. Most úgy érzem, arra kell buzdítani a busótársadalmat, hogy a hagyomány felé mozdítsa a mérleg nyelvét. Csak hát nagyjából kétezren öltöznek be, és nem mindenkinek ugyanazt jelenti a busójárás. Ott van például a házalás hagyománya, amit mindenképp éltetnünk kell. Ilyenkor a busók házról házra járnak, jókívánságokkal árasztják el a lakókat, akik cserébe megvendégelik őket. A pokláde szívét, az összetartozás-élményt, ami kell a hitelességhez, ez adja. Ebből keveset látnak a turisták, és az is kérdés, hogy mennyit kell belőle egyáltalán megmutatni. Az azonban biztos, hogy ezekkel a témákkal foglalkoznunk kell, és azzal a hagyatékkal, amit örökül kaptunk a régiektől, tisztelettel kell bánnunk.
A busó maszk nélkül csak egy sima bohóc
Bár a közvetlen családom nem volt busó, mindig néztem a nagy öregeket, akik öltöztek, és hatalmas vágyam volt, hogy én is köztük legyek. Aztán az unokatestvérem kilencévesen elvitt magával a busójárásra. Azóta nem hagytam ki egyet sem. Sőt, több mint tíz éve én is faragtam maszkot, mert kíváncsi voltam, milyen lehet az, amikor saját magamnak készített darabot viselek, mint a régiek. A maszkot nem cserélem évente, de mindig előrukkolok valami újdonsággal, egy öreg tarisznyával, paprikafüzérrel vagy mással.
Sajnos egyre kevesebben vagyunk, akik tényleg próbáljuk megőrizni ennek a régi varázsát. Nem közénk való például az, aki leveszi a maszkot, hiszen a szokás egyik lényege, hogy ne tudhassa senki, ki van az álarc mögött. Ha felvesszük a ruhát és az álarcot, busók vagyunk, nem emberek. A busó maszk nélkül, hiába van rajta kolomp, gatya, tarisznya, nem busó, csak egy sima bohóc, aki mutogatja magát a turistáknak. Persze izzad benne az ember, fáj a feje, a lába, és egyre nehezebb ezekhez a dolgokhoz ragaszkodni, mikor a busójárást sokan turisztikai látványosságként kezelik, de nekünk nem az. Számunkra teljesen mást jelent. Az életünk része. Sőt egyik központi eleme. A mindennapi beszélgetéseink állandó témája. Minden év minden órája egy külön történet, amiről napokat lehetne beszélni. Szerencsére magunk között tudjuk őrizni ezt a családiasságot, tudjuk úgy szervezni a napokat, hogy magunkénak érezzük a farsangolást, és elkerüljük a forgatagot.
Előre megbeszélt forgatókönyv viszont – mint a hivatalos busócsoportoknál – sosincs. Spontán alakul, melyik udvaron mit főzünk, kinek a házába megyünk be, hol zendítünk rá a muzsikára. Úgy vagyunk vele, hogy lesz, ahogy lesz, és mindig van valahogy. Sosem tudhatjuk, mi fog történni, de ami megtörténhet, meg fog történni. Aztán hirtelen elmúlik az ünnep, üressé válik az élet. Ilyenkor csak az dob fel, ha összegyűlünk, és arról beszélünk, mi volt, hogy volt. Ezt nem tudja átérezni az, aki nem mohácsi. A busózás nem hobbi, hanem életforma. Olyan hagyomány, aminek csak azért lehetek a részese, mert mohácsi vagyok, és amiért mindig hálás leszek. Értelmet ad az életemnek. Nemcsak felkelek, elmegyek dolgozni, aztán este lefekszem, hanem olyan kalandokban van részem, amiket az unokáimnak is mesélni fogok.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
