Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Máth Kristóf
Azt mondják, aki Mohácson nem tamburázik, az táncol, és fordítva. Itt ugyanis „vér szerint” öröklődik a zene szeretete. Erről pedig kevesen tudnának úgy mesélni, mint Versendi Kovács József, minden tamburás példaképe, aki hatvan éve zenél, harminc éve tanít, és legszívesebben sosem hagyná abba.
Kissé elveszve lépkedünk a megújult Selyemgyár Kulturális Negyed belső udvarán – a mohácsi tamburazene egyik legnagyobb éltetőjét, Versendi Kovács Józsefet, azaz mindenki Józsi bácsiját keressük épp, aki valószínűleg hírből sem ismeri a nyugdíjas lét fogalmát. Ugyan ma már nem hatvan, csupán hat tanítványa van, a naptára tele: tanítással, fellépéssel, baráti örömzenéléssel, fesztiválokkal. Végül ő talál meg minket, és hamarosan megtudjuk, a felsoroltak egyikét sem érzékeli munkának. „A zene a mindenem – adja tudtunkra már a lépcsőfordulóban. – Délután egy körül érkezem, és estig tanítok. Én voltam ám az első ebben az épületben. Az előző helyem, innen nem messze, kicsit otthonosabb volt, de ezt is szeretem. Ott egyfolytában táncházat tartottunk, volt olyan, hogy százan is zenéltünk, beszélgettünk, ettünk-ittunk egy próba után, egészen reggel öt óráig. A feleségem főz olyankor, káposztát, pörköltet, süteményeket, úgyhogy minden gyerek csak Erzsi anyunak hívja.” Miközben mesél, felérünk az emeletre, és ajtót nyitunk a tamburavilágra.
A kis szobát a hangszerek mellett oklevelek, kitüntetések, emlékek, fényképek és növendékek ajándékai töltik meg. Józsi bácsi a hangszercsalád minden tagján minden egyes nap zenél. Még mielőtt helyet foglalnánk, szemügyre vesszük a „nagy öregek” fotóit is. „Az ott egy nagyon nagy zenész, a Peti Kovács Pista, ott fekete-fehérben a Kovács Tóni, a Toncsi, mellette Tiszai Gyuri, vele alapítottuk a Mohácsi Tamburaiskolát, alatta meg egy hatalmas harmonikás, a Kovács Pisti” – mutatja sorban a mestereket, példaképeket. Az elődeit. Az, hogy ma Mohácson úgy szól a tamburazene, ahogy, vitathatatlanul Józsi bácsi érdeme. 1994-ben Tiszai Györggyel és a Mohácsi Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökével közösen határozták el, hogy iskolát létesítenek a roma gyerekeknek. „Az elején bohóckodtunk még a szolfézzsal, de aztán mondtam Gyurinak, higgye el, többen jelentkeznek majd, ha úgy tanulnak, mint mi, hallás után. Lett is annyi jelentkezőnk, hogy ketten alig bírtuk.” Közel hetven fiatal kezdett akkor Mohácson tamburazenével foglalkozni, a tanulást a kollégája halála után Józsi bácsinál folytatták.
Sőt, van olyan közülük, aki a mai napig visszajár. Józsi bácsi ugyanis harmincévnyi tanítás alatt több fiatalokból álló tamburazenekar útját is egyengette. „Poklade, Glasovi, Planina, Radost, Dunavkinje, bizony, nagyon jó gyerekek. Itt valahogy a vérünkben is benne van a zene, aminek ilyen szép eredménye lesz, ha szorgalommal párosul. Mostanában mondjuk már leterheltebbek a gyerekek, százfelé járnak a hatalmas táskáikkal, épp csak beesnek hozzám. Régen volt egy rongytáskánk két füzettel, és úgy is vittük valamire, nemde?” – kérdi mosolyogva. Az biztos, hiszen tőle jóval többet kapnak a gyerekek, mint egy átlagos zeneórán. A tamburatanár nemcsak titkok tudója, betegségek gyógyítója, de sok diáknak a barátja is lett az idők során. „Volt olyan, aki a depressziójából gyógyult ki nálam. Kérdezte is az édesanyja, mit csináltam vele. Hát mit? Ha kettest hozott az iskolából, együtt örültem vele, hogy görbül, ha nem volt nagy kedve tanulni, csak eljátszattam vele a kedvencét. Egyszerűen biztattam, és zenéltem vele.”
Mi sem maradhatunk ki a jóból, kapunk is az ölünkbe gyorsan egy tamburát – és persze történetet hozzá. „Azért adom oda, mert csak így lehet megérezni, milyen az, ha egy hangszerbe beleszeret az ember. Mert bele lehet ám! Na, ez itt, ez az édesapámé volt, most lett felújítva, rettentő nagy hangja van – mutat rá az egyikre, de már érkezik is a következő: – Ez az első tamburám, ezen kezdtem tízévesen. De van olyan is, az most nincs nálam, ami kilencvenéves. Ez meg a kedvencem, Szerbiában vettem tizennyolc éve.” A felsorolás után gyorsan rá is zendít Monti Csárdására – úgy látszik, a zene nyelvén mesélni is egyszerűbb.
Józsi bácsi egyébként az itt lévő húsz-harminc kottafüzet nótái közül talán ha két dalt nem ismer fejből, mindent első hallásra tanult meg. „Nótánál egyszerűbb, operettnél azért oda kell figyelni. Persze a tamburán a délszláv zene szól a legszebben, de azért a magyart jobb szeretem. Fiatalkoromban csak délszlávot játszottam. A mai napig fellépek hajókon is, nyolc út van egy évben, mindegyiken játszom. Az ottani közönség nem elégszik meg a szimpla kólóval, filmzenéket, slágereket kérnek” – meséli Józsi bácsi. Szóba kerül, hogy korábban rengeteg esküvőn is zenélt. „Úgy képzeljék, ha bejött egy új dal, abban a pillanatban felvettem mikrofonnal, és szalagos magnóról visszahallgatva tanultam meg” – idézi fel, hozzátéve, biztos, hogy négy-öt magnót tönkretett, de cserébe több fogadást is megnyert a naprakészségével. „Amikor korkedvezménnyel elkezdtem vendéglátózni, volt egy kis noteszem is, és ha kértek egy számot, amit nem ismertem, gyorsan felírtam. Hát ilyenek ma már nincsenek.”
Mármint vendéglátós zene, az nincs, ami azelőtt mindenhol szólt. A magyar népzenébe a délszláv letelepedés idején kerülő tamburát eleinte énekkísérő hangszerként használták, tamburaegyüttesek csak a 19. századtól, főként az ország déli tájain alakultak. „És főként cigány zenészekből, amilyen én is vagyok. A romák vettek maguk mellé egy-két sokácot, mert ők tudtak jól énekelni. Ami akkor divat volt, ma már szinte szégyen. Emlékszem, mennyit jártam pedig édesapámékkal házakhoz zenélni, köszönteni, búcsúra, disznóvágásra. Ott adtak egy kis hurkát, kolbászt, töpörtyűt, és vittük haza, volt mit enni. Romasoron laktam én, szegénységben, nem gazdagságban” – emlékszik vissza Józsi bácsi.
A Versendi előnevet a szülőfaluja iránti tiszteletből vette fel. Kovácsból úgyis sok van, mosolyog, a falujában pedig nagyon becsülik ezért. Húsz évig élt Versenden, édesapja hatására kezdett el zenélni tízévesen, pár év múlva már lakodalmakban játszott. „Akkor is szerettem, ha nehéz volt. Persze az öreg rendben tartotta a környezetünket, »tiszta udvar, rendes ház« táblát is kaptunk. És mennyifelé járhattam vele zenélni! Képzeljék, rendszeresen mentünk Drávasztárára egy sokác zenekarhoz, ahol az egyik tag mentős volt. Azt a riadalmat, amikor megérkezett hozzánk koncert előtt a kocsijával!” – idézi fel nevetve Józsi bácsi, s hozzáteszi, nem is tudja, képes lenne-e valaha elmesélni mindent, ami vele történt a nagyvilágban.
„Az embernek olyan élményeket ad a zene, hogy az valami csoda. Egy idős sokác néni még kiskoromban azt mondta nekem: »Józsikám, te úgy tamburázol, hogy téged a világon mindenhová elröpít majd a zene.« Igaza lett. Krakkó, Milánó, Velence, Bukarest, na és a fesztiválok” – sorolja. A fesztiválok, Józsi bácsi kedvenc terepe. Azt mondja, nem véletlen, hogy Mohács lett a tambura fellegvára. „Ahogy mi muzsikálunk, az általában tarol, azt szoktam mondani. Volt diákom, akire azt mondták, úgy szólaltatta meg a hangszert, mintha egy angyal szállt volna le az égből. Ezek a legszebb élményeim.” Az örömteli pillanatokban pedig osztoznak a gyerekei is, két fiával közös zenekarban játszanak, a harmadik cselló szakon végzett, de most a színház világában éli ki a kreativitását.
Józsi bácsi életviteléhez elengedhetetlen egy olyan társ is, aki kellő rugalmassággal kezeli a mindennapokat. „Otthon néha éjjel is nekiállok zenélni, Erzsi sosem mondja, hogy elég legyen. Amikor elindulok valahova, mondom: »Mama, megyek!« »Menjél!« – hagyja rám. Felveszem a hátamra a hangszert, és indulok. A környéken a helyieknek nagyon szeretek zenélni, karácsonykor nyolc-tíz zenekart is meghívok magunkhoz.”
Munkásságát pedig nemcsak tanítványai, zenésztársai, barátai ismerik el, Versendi Kovács József számos díj mellett a népművészet mestere és Mohács díszpolgára is. Számára mégis az jelenti a legtöbbet, hogy a mai napig az ország legtávolabbi pontjairól utaznak hozzá tanulni, ő pedig taníthat. „A zene minden, és Mohács adta a mindenemet. Annyi helyre hívtak, de hát hogy tudnám ezt itthagyni? Minden tanítványom a nagy családom része, ha meglátnak az utcán, már messziről kiabálnak. Ennél jobb nincs. Na, mivel zárjunk? Egy kis improvizáció, görög, makedón vagy egy jó cigány nóta? Szép a rózsám, nincs hibája. Ezt ismerik?”
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
