Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Makláry Kálmánnak, a kalandos életű műgyűjtő-galériatulajdonosnak nemcsak a ma már világsztár Reigl Judit újrafelfedezését köszönhetjük, de azt is, hogy a múlt században Franciaországba emigráló magyar művészek is újra látókörbe kerültek.
Debrecen, Budapest, Párizs: élete három meghatározó helyszíne?
Inkább úgy mondanám, hogy Debrecen, San Diego, Párizs és végül Budapest.
Kezdjük a gyerekkorával! Milyen volt Debrecenben felnőni?
Azt hiszem, az a legjobb szó rá, hogy szép; nehéz, de alapvetően boldog. Még akkor is, ha a szüleim korán elváltak. Az édesanyámmal éltem. Az apai nagyszüleim története külön érdekes, a kötődésem hozzájuk volt erősebb. Ők a második világháború alatt Budapesten találkoztak, de mert a nagypapám nem volt túlzottan kompatibilis a rendszerrel, inkább elköltözött a szerelme után annak szülővárosába, Hajdúszoboszlóra. Így került a nagypolgári, ízig-vérig pesti fiú az Alföldre.
Pedig ha akkor marad, lehet, hogy belőle is országos hírű művész lett volna, mint a két testvéréből – Makláry János, de különösen a Kossuth-díjas Makláry Zoltán neve ma is sokaknak ismerős.
Bizonyos, hogy a nagyapámat is vonzották a művészetek. Már gyermekkorában óriási tehetségnek tartották, hegedűsként tizennégy évesen koncertet adott. Tizenhét volt, amikor kitört az első világháború, és ez az egész életét megváltoztatta. Testvére, Zoltán az olasz fronton harcolt, két évet töltött hadifogságban, ahol tábori színházat szervezett, nagyon jó humora volt, erről rengeteg történet szól. Nagyapám mindkét világháború után főkönyvelőként dolgozott, de a családján kívül a szerelmei: a zene és a festészet adtak tartalmat az életének. E kettő lett a fő hivatása, apám és én örökségül kaptuk tőle a szeretetüket. Nálam ez az elhívatás, sorsszerűség pedig a műgyűjtésben teljesedett ki, a műkereskedelem csak az eszköze lett, hogy a munkám egyúttal a hobbim is lehessen.
Hogyan viszonyult a családja, ennyi érzékeny, a művészetek felé hajló ember a kommunista rendszerhez?
Nem hiszem, hogy nyilvánosan sokat politizáltak volna. Zoli bácsiról, ahogy említettem, rengeteg vicces anekdota maradt fenn. Például 1937-ben a bulvárban Négyszemközt a römiző feleséggel címmel számoltak be a válásáról, de mivel együtt maradtak a feleségével, lehet, hogy – mai szóval – csak trollkodás volt az egész. Zoli bácsit egyébként nagyon kedveltem, kis koromban többször meglátogattuk a Stollár Béla utcai lakásában és a balatonfüredi nyaralójában, ahol remeteként igyekezett elszigetelni magát a rendszertől és az emberektől, ezért még az utcára néző ablakokat is befalaztatta. Most is látom magam előtt, ahogy a sarkain megcsomózott zsebkendővel a fején dolgozik a szőlőjében a tűző napon. Egy másik ismert történet róla, hogy egyszer egyedül a színház büféjében egy kolléga halála kapcsán hangosan morfondírozott a saját mulandósága felett, és megjegyezte: „Ha meghalok, égessék el a Majort!” Sosem tudta megbocsátani színészkollégájának, majd főnökének, Major Tamásnak, hogy kommunistaként művészi pályákat, életeket tett tönkre.
Mindez közrejátszott abban, hogy rögtön érettségi után úgy döntött, elhagyja Magyarországot?
Éreztem, hogy a szocialista rendszer nem ad lehetőséget azoknak, akik nem állnak be a sorba, akik kritikusak. Az iskolában én csak azért sem voltam hajlandó oroszul tanulni. Egyszer a gimnáziumban az orosztanárom behozott egy Pravdát, hogy fordítsak le belőle valamit. Ehelyett az óra utáni nagyszünetben lementem az udvarra, és elégettem a lapot; persze majdnem kirúgás lett a vége. Kamaszként én így fejeztem ki az ellenállásomat. De a kalandvágy is mindig erős volt bennem, legalábbis már általános iskolában azt hajtogattam, hogy Ausztráliában szeretnék élni. Minderre rátett egy lapáttal, hogy elsőre nem vettek fel képzőművészetre, bár tehetségesen rajzoltam. Anyai nagynéném férjét, a kiváló festőművész Topor Andrást kis koromban rendszeresen látogattuk a debreceni művésztelepen, azóta is ha belépek egy műterembe, és megérzem a terpentin és az olajfesték illatát, boldog gyermekkori érzések töltenek el. Akárhogy is, amikor megérkezett a katonai behívóm, eldöntöttem, hogy a néphadsereg szolgálata helyett inkább világot látok. Így hagytam el a szülőhazámat több mint két évtizedre.
Hogyan sikerült kijutnia?
Onnan kezdem, hogy kamaszként volt egy zenekarunk, amellyel korai Dire Straits-slágereket játszottunk. Volt egy Peavey Bandit erősítőm és egy Fender Squier Stratocaster gitárom. Tamás barátommal egy nyarat a tihanyi révnél töltöttünk szélvédőmosással, a két hónapi munka árából tudtam ezeket megvenni; egy ilyen erősítő és gitár abban az időben nagy érték volt, főleg egy fiatal amatőr zenésznek. Disszidálás előtt eladtam mindkettőt, majd egy másik barátommal Kelet-Berlinbe repültünk. A magyar konzulátustól engedélyt kaptunk rá, hogy egy napra átmenjünk Nyugat-Berlinbe. A mai napig nem értem, miért, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem egynapos kirándulásra készültünk. Berlinből egyből vonatra szálltunk Hamburgba, és bekopogtunk az ausztrál követségre, ahol rögtön lehűtötték a kedélyünket, mondván, hónapokig nincs ügyfélfogadás. Hamburgból aztán átkeveredtünk Ulmba, ahol, úgy sejtettem, Tamás barátom él a nagybátyjánál; ebben igazam is lett. Végül Ausztriában kötöttünk ki, mert azt hallottuk, onnan könnyebb továbbjutni a tengerentúlra.
Nyaralás Sándorfi Istvánnal Horvátországban 2005 körül
Emesével La Rochelle-ben Tihanyi Lajos képeivel
az ezredforduló táján
Reigl Judit és Makláry Kálmán munka közben Marcoussis-ban 2009 novemberében
És miből éltek ez idő alatt?
A traiskircheni tábor után Gmundenbe kerültünk. A munkanélkülilét és a segélyre várás sosem vonzott, dolgozni szerettem volna. Pár hónap után Bécsbe költöztem, ahol építkezésen vállaltam munkát, plakátot ragasztottam egy japán hegedűművésznek; ami lehetőség csak volt, mind elvállaltam. Tamás fél évvel hamarabb disszidált, és „németesített”, ő volt velem Bécsben, hol a szakadt Passatjában, hálózsákban aludtunk – a Kopaszkutya című filmtől inspirálva –, hol a parkban, mint két földönfutó. Rövidesen az Elektro Lakatos egyik üzletében kezdtem dolgozni a Mariahilfer Straßén, ahol az volt a munkaköröm, hogy betessékeljem a kuncsaftokat – csakis magyarokat. Néhány hét múlva pedig már eladó lettem a Sony videómagnók és Gorenje fagyasztók shoppingeldorádójában. Valószínű itt csapott meg a kereskedés szele is. A magyar turisták, hogy a valutakeretüket növelhessék, orosz pezsgőt, kaviárt csempésztek ki, amiket persze mi átvettünk és viszonteladtunk. Itt tapasztaltuk meg a kapitalizmust és azt, hogy érdemes dolgozni, mert annak még pozitív eredménye is lehet. Így éltük az izgalmas fiatal életünket.
Ott is felépíthette volna a bizniszt, eszébe sem jutott, hogy maradjon?
Őszintén mondom, hogy nem. Ausztria csak egy megállóhely volt az életemben. Amerikába akartam menni.
New Yorkban rögtön belecsöppent az amerikai álomba?
Nem egészen. A Big Apple túl nagy falat lett volna, azt tanácsolták, először érdemes egy kisebb városban élni, amíg nyelvet tanulsz, vagy ha iskolába szeretnél járni. Ezért a megérkezésünk után nem sokkal felköltöztünk a New York állambeli Utica nevű kisvárosba. Életem egyik legkeményebb fél éve következett. Reggel hattól tízig egy pékségben melóztam, utána nyelvet tanultam a helyi iskolában, esténként egy étteremben mosogattam, és mindenhova gyalog mentem, mert buszjegyre sosem jutott. Ez napi tizenöt kilométernyi gyaloglást jelentett a vacogtató hidegben; és felváltva kellett havat lapátolni és mosogatni. Egy idő után elegem lett, és megkérdeztem az egyik újdonsült ismerősömet, hogy szerinte hol a legjobb élni Amerikában.
És hol?
San Diegóban. Azt nem tudom, hogy ma is ezt válaszolná-e, mert az eltelt több mint három évtizedben nagyot fordult a világ. De ő rögtön rávágta, hogy „menj oda, mert ott mindig jó az időjárás és rendezett a környezet”. A napfény volt a mézesmadzag, így összeraktuk gyorsan az összes pénzünket, vettünk egy Chevrolet Impalát, és nekivágtunk átszelni vele Amerikát.
Tényleg olyan jó hely volt San Diego?
Még annál is jobb! Egy szerdai napon, napfelkeltekor értünk a Csendes-óceánhoz; mintha a miénk lett volna az egész világ. Két nap múlva már két munkahelyem is volt.
Bekopogott mindenhova, hogy tessék, itt egy magyar, adjatok munkát?
Valahogy úgy. Az egyik állásom a helyi magyar étteremben lett, a másik pedig egy grafikai stúdióban. Apámtól, aki akkoriban otthon dekoratőrvállalkozó volt, sokat tanultam, gondoltam, valahogy hasznosítom mindazt, így beálltam egy hasonló helyi vállalkozáshoz. A dekoratőrcégnél a tulaj kedves és jó fej volt, nagy szörfös, a munkaidő legtöbbször szörfözéssel kezdődött, mivel csak pár száz méterre voltunk az óceántól. Később ebből az időszakból nőtt ki az első önálló vállalkozásom is, a Maklary Artworks Kft. Jártam a várost, és ahol kopott reklámfeliratot láttam, abba az üzletbe bementem, és felajánlottam, hogy szívesen dolgoznék nekik. Huszonkilenc elküldött, de a harmincadik azt mondta, „csináld!”. Így épült a klientúrám, a mai napig jó néhány általam készített munka fent van. Emellett dolgoztam például egy svéd bárónő meisseni porcelánra szakosodott antiküzletében. Rám bízta, hogy kutassam fel a helyi piacokat, és válogassam ki az értékesebb darabokat.
Ezzel kezdődött voltaképpen minden?
Is. De történt egy sokkal meghatározóbb dolog. Mindeközben bekerültem a neves Mingei International Museumba kiállításrendezőnek.
Azt meg hogyan? Szintén az utcáról beesve?
Szó szerint. Egy nap fogtam magam, besétáltam, és a huszonévesek minden bátorságával azt mondtam, szívesen segítenék, akár önkéntes alapon is kiállítások létrehozásában, mert ez érdekel, ehhez értek. Nem értettem még, de egy barátom restaurátorként dolgozott, és ekkor már megfertőzött a múzeumok világa. A legnagyobb meglepetésemre néhány hónap múlva szóltak, hogy szükségük lenne rám egy tárlat létrehozásában.
Párjával, Soós Évával, a galéria vezetőjével
Sors, véletlen?
Nem hiszek a véletlenekben. Inkább úgy mondanám, jókor voltam jó helyen – akkor és később is. A műtárgyakkal telepakolt ládák már megérkeztek, amikor a kiállításrendező nagymamája meghalt, ezért sürgősen el kellett utaznia Floridába. Ekkor jutottam eszébe valakinek, én meg művészettörténet és filozófia szakos hallgatóként csapot-papot otthagyva lecsaptam a lehetőségre. Adtak néhány segítőt, azt mondták, két hetem van a megnyitóig. A csapatmunka végül olyan jól sikerült, hogy a Kindred Spirit (rokonlélek) című kiállítás díjat is nyert, nyolcszáz jelölt közül lett az év tárlata az országban. A közönségsiker hatására felajánlottak egy teljes állást. A Mingei nem klasszikus szépművészeti múzeum, ott a mai napig a népművészet, a kézművesség és a dizájn van a fókuszban, számomra mégis minőségi ugrást jelentett, hogy ott dolgozhatok, rengeteg műértővel kerültem kapcsolatba, és a folyamatos tudásszomjamat is végre a gyakorlatban csillapíthattam.
Miért tette át mégis a székhelyét Párizsba?
Szerettem volna magasabb szinten művészettörténetet tanulni, és úgy éreztem, azt csak Európában lehet igazán. Firenze vagy Párizs jöhetett szóba. Utóbbiba érkeztem meg elsőként, és ahogy megláttam a várost, eldőlt a kérdés. Mára mondjuk eléggé megváltozott minden arrafelé, de Párizs mindig is Párizs volt, és mindig az marad.
És kezdődött elölről minden?
Igen. Azzal a különbséggel, hogy akkor már jelentős kiállításrendezői tapasztalatom volt.
És magyar kapcsolatai?
Magyar kapcsolat nem volt, de megint elmentem dolgozni négy helyre. Önkéntes alapon, nem pénzért, csak hogy valahogy elinduljanak a dolgok, és ismeretségre tehessek szert. Az egyik ilyen hely, a The American Library in Paris két hónap múltán állásajánlatot tett; nagyon szerettem a könyveket, és egyébként is adatokat kutattam egy könyvhöz. Ugyanígy bejelentkeztem a Párizsi Magyar Intézetbe is, ahol először nem igazán értették, miért akarok ingyen segíteni, de az élet ott is úgy hozta, hogy kis idő múlva behívtak, hogy segítsek kiállítást rendezni. Mindig jó szemem volt hozzá, hogyan kell a műveket úgy elhelyezni, hogy ne kioltsák, hanem harmonikusan erősítsék egymást. És ismét jókor voltam jó helyen: amikor az intézet egyik munkatársának idő előtt vissza kellett térnie Magyarországra, rögtön felajánlották nekem a státuszát. Mindig is hálás leszek Kovács András Bálint igazgatónak és a többi egykori kollégámnak, hiszen ez sorsfordító lehetőség volt.
Itt már közeledünk a festményekhez?
A magyar művészethez. Vagy ki tudja, mert ha nem lett volna az intézet furcsa munkarendje, lehet, hogy most nem ülnék önnel szemben.
Azaz?
Reggel kilenckor kezdtünk, egytől háromig ebédszünet, hatig munka, este koncertek, irodalmi estek, előadások, sőt ha kellett, én fuvaroztam a reptérre a prominens vendégeket is. Szabadidőm nem sok volt, a délutáni kétórányi lyukkal mégsem nagyon tudtam mit kezdeni, a mai napig bárhol fél óra alatt megebédelek. Ezért elkezdtem járni az aukciósházakat. Így találtam rá az Hôtel Drouot-ra, ahol a hét majd minden napján tizenhat teremben lehetett licitálni a világ minden tájáról származó képekre, katalógus jellemzően nem volt, a festmények egymás hegyén-hátán a földön és a falakon. Gyorsan kellett dönteni, cselekedni, hogy az ember ebből a zűrzavarból a lehető legrövidebb idő alatt kihalássza, ami őt érdekli, és még valószínűsíthetően értéke, kvalitása is van. Ennél jobb iskolát nem is találhattam volna, hiszen egyből ki kellett szúrni a minőséget, hibázni nem lehetett, mert annyi pénzem nem volt, hogy hamis vagy rossz képekre költsem. Egyre jobban belevetettem magam a műtárgyvadászatba, bújtam hozzá az elérhető szakirodalmat. Először persze csak a lakásom falára kerestem műveket. Megismerve a helyi kereskedőket, napi törzsvendége lettem a rue de Seine-i La Palette és az Hôtel Drouot melletti La Centrale kávéháznak. Ezekben egész nap nagy volt a nyüzsgés, a kereskedők, galériások, köztük én is, üzleteltünk egymással, ki mit talált vagy mit szeretne. A kávéház lett a második munkahelyem; hétvégén a kislányom is gyakran velem tartott, olvastam a La Gazette Drouot újságot és az aukciós katalógusokat, karikáztam be bennük a magyar neveket.
Merthogy kizárólag a magyarokra vadászott?
Többnyire igen. És egyre inkább az úgynevezett első és második párizsi iskola feledésbe merült vagy ismert, ám alulértékelt alkotói érdekeltek. Kezdetben persze vettem mindent Munkácsy Mihálytól Tihanyi Lajoson és Czóbel Bélán át Zichy Mihályig. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha nemzetközi, akár kínai műveket vásárolok, mert azoknak valóságos árrobbanásuk lett pár éven belül. Akadt ilyen is persze, de a fókuszban mindig a magyar származású művészek voltak, ők és az ő műveik dobogtatták meg a szívemet. Ezt szó szerint kell érteni, ugyanis az aukciók és tételek előtti várakozás adrenalinbombaként hat rám a mai napig.
Melyik kép adta meg a lökést, hogy erre akár egy egész életet is lehet építeni?
Az első festmény, amivel pénzt kerestem, egy Ricardo Verde Rubio-festmény volt. A bolhapiacon találtam, lealkudtam ezer frankra, és még aznap bevittem a Christie’s aukciósházhoz, ahol néhány hónap múlva eladták tizennyolcezer frankért. Ezt az eladó is megtehette volna. Ekkor jöttem rá arra, hogy jobban meglátom a kvalitást, mint egy átlagember, és talán ez a veleszületett tulajdonság a legfontosabb a műkereskedőnél. Közben folyamatosan kutattam, igyekeztem utánajárni, hol lappanghatnak az egykor Párizsban élő magyar festők munkái. Így jutottam el a Tihanyi-hagyaték maradékát őrző Frégonnière családhoz, és vásároltam tőle fontos alkotásokat. Megismerkedtem Michael Kellermannel is, az ő műkereskedő fia harminc Czóbelt tárolt egy londoni műtárgyraktárban, és ezek nagy részét szintén megvettem. Miután híre ment, hogy van itt egy fura fickó, aki csak magyar képekre vadászik, sokan már maguktól kerestek. Egy barátommal készítettünk egy pólót elöl francia, hátul angol felirattal, hogy magyar műalkotásokat vásárolnék, persze telefonszámmal. Az Hôtel Drouot-ban és Saint-Ouenben mindenki nevetett, aki látott minket, de egyre többen ajánlottak festményeket Rippl-Rónai Józseftől Farkas Istvánig. Rájöttem, hogy ha már az ember jó vevőnek számít, a kereskedők maguktól is hívják, mielőtt még bárki másnak megmutatnák a képeket.
A Makláry-misszió
A Kálmán Makláry Fine Arts (KMFA) Galéria elsősorban a Magyarországon született és Franciaországba emigrált alkotókat képviseli itthon és külföldön egyaránt. A Magyar Nemzeti Galéria és a Guggenheim kollekciójába Makláry Kálmán közreműködésével került egy-egy kimagasló Reigl Judit-alkotás. A KMFA húsz éve szerepel Európa legjelentősebb művészeti vásárain, sokszor egyedüli magyarként. 2010-ben meghívást kapott a párizsi Biennale des Antiquaires-re, 2012-ben pedig első közép-európaiként a világ legjelentősebb vásárára, a maastrichti The European Fine Art Fairre. 2015-ben az Artnet művészeti portál világ 55 legjobb galériája közé választotta a Kálmán Makláry Fine Artsot. A KMFA számos rangos nemzetközi művészeti szervezet tagja.
A 2002-ben alapított Makláry Artworks Kft. több mint harminc hiánypótló katalógust, albumot és monográfiát adott ki három nyelven, és 2019 óta jelentet meg Műértők címmel interjú- köteteket a hazai művészeti szcéna meghatározóinak megszólításával. Az első művészeti mesekönyv megjelentetése is a nevéhez fűződik.
Konkurenciája nem is akadt?
Dehogynem. Tudnék mesélni szinte már krimibe illő történeteket is.
Egyet azért mondjon!
Éppen a Tihanyi-hagyaték kapcsán esett meg velem, hogy a család az Alpokban nyaralt, de mondták, hogy ha visszatérnek az otthonukba, La Rochelle-be, akkor hívni fognak, hogy személyesen is megtekinthessem a festményeket. Mindezt elmeséltem egy ismerősömnek, aki az információk alapján szintén megkereste a tulajdonost. Épp Magyarországon voltam, amikor Frégonnière-ék hívtak, hogy másnap indulnak haza, ha van időm, várnak. Én több mint kétezer kilométerre voltam, de fél órán belül már az autóban ültem a kislányaimmal, hogy elsőként érjek oda. Izgalmas versenyfutás lett belőle.
És ki ért oda előbb?
Én. Két képet tudtam vásárolni, mivel akkor már másoknak is megígérték, hogy mutatnak nekik belőlük. Másnap a többit is eladták, mondjuk már négyszeres áron, mint ahogy nekem – feltűnt a nagy érdeklődés. Sok ilyen történet esett meg, persze más kollégákkal is, ezeket hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy könyvekbe lehetne gyűjteni őket. És itt is vagyunk a Bánó Andrással közösen jegyzett Műértők című beszélgetőkönyveknél, a sorozatnak most készül a hetedik kötete.
Mondhatni, hogy egy nő vetett véget az ehhez hasonló őrült kalandoknak?
Ha Reigl Juditra gondol, akkor igen. De nem vetett véget, a kalandok a mai napig tartanak. A párom, Éva, a galériám vezetője képes rábeszélni egy-egy vacsorameghívás elfogadására, legyen az bárhol Európában. Az ilyesmi sohasem motivált, de meg kell hagyni, hogy jól teszi, hiszen így találkoztunk például Larry Gagosiannal a párizsi galériájában megrendezett privát vacsorán, vagy pár hete szintén Gagosian zárt körű vacsorájára kaptunk meghívást Rómába, a Villa Medicibe. Ezek az alkalmak fontos kapcsolatokat hoztak prominens kurátorokkal, múzeumigazgatókkal vagy topgyűjtőkkel. Sokszor előfordult az is, hogy a munka miatt Párizsba kellett utaznom egy másfél órás ebédre vagy Barcelonába egy tízperces kávézásra. Szóval ilyen a mi életünk. De visszatérve Reigl Juditra, a vele való találkozás valóban meghatározó volt az életemben.
Ahogyan valószínűleg az ő életében is. Nem titok, hogy Reigl Juditot ön fedezte fel nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem a világnak is. Mikor és hogyan találkozott vele?
Ez is érdekes sztori. Judit 1950-ben emigrált Párizsba, négy év múlva az első kiállítását André Breton nyitotta meg. Breton a szürrealizmus pápájaként rajongott érte, ám Reigl ígéretesen induló pályája aztán több okból is lelassult, az ezredfordulóra Franciaországban elfelejtették, Magyarországon pedig eleve nem is nagyon ismerték a nevét. Kerestem őt egy személyes találkozás reményében, annyira elvarázsoltak a munkái. Marcoussis-ban, egy traktorgarázsból átalakított, harminc négyzetméteres házban lakott az élettársával, Bettyvel. Mivel nagyon zárkózott volt, és mint minden igazi művészt, nem a hírnév, hanem a saját művészete érdekelte, jó darabig várnom kellett a találkozóra. Végül ő lépett kapcsolatba velem, mert mint kiderült, az egyik korai, 1953–54-ben készült alkotását, a Villámlást éppen előle vettem meg. Ő vissza akarta vásárolni, én nem akartam eladni, viszont barátok lettünk, amit életem egyik legnagyobb ajándékának tartok. Fantasztikus nő volt, emberileg is rengeteget lehetett tanulni tőle. Biztosan ez is hozzájárult, hogy annyira beleszerettem, hogy a kétezres évek közepén eladtam a már kvalitásosnak számító magyar gyűjteményemet, és Reigl Judit-festményeket, illetve Hantai Simon-műveket vásároltam. Ha nem is rögtön, de rengeteg munkával elébe menve a szerencsének a végén megtérült a befektetés. Már nem anyagilag, hanem erkölcsileg: szembemenve a galériásokkal és a kurátorokkal bebizonyítottam, hogy Reigl Judit életműve milyen értékes. Az alkotásai ma megtalálhatók a legnagyobb presztízsű múzeumok gyűjteményeiben, a 20. század legfontosabb mestereinek művei mellett.
Miért költözött haza és nyitotta meg saját galériáját a kétezres évek közepén?
Mert muszáj volt szintet lépni, hiszen a művészeti intézmények és a gyűjtők csak a fajsúlyos galériákkal működnek együtt. Kizárólag így tudtam platformot teremteni olyan kiállításoknak, ahol ország-világ láthatja ezeket az elfeledett és fontos életműveket. Párizsi és londoni helyszínen is gondolkoztam, de mivel magyar származású művészekről van szó, Budapest volt a racionális választás. Arról nem is beszélve, hogy a jelentős művészeti vásárokon való szereplés egyik kritériuma, hogy legyen egy állandó kiállítótér, ahol rendszeresen bemutatom a művészek alkotásait. A nemzetközi jelenlét mindig is fontos volt számomra, mivel nemzetközi művészeket nemzetközi gyűjtőknek akartam felsorakoztatni. A saját galéria megadta azt a függetlenséget is, hogy bármikor bármit kiállíthassak. Persze emellett fontos volt könyvekben, katalógusokban is feldolgozni az általam képviselt alkotók életművét; ezek hiánypótlók voltak.
Reigl és Hantai mellett milyen művészekről van szó?
Reigl, Hantai és nagy ritkán egy-egy tényleg kortárs, mai alkotó mellett továbbra is főként a Franciaországhoz köthető magyar művészekre koncentrálok. Sok más mellett nagyon szeretem Réth Alfrédot, akiről az első könyvemet jelentettem meg. Csernus Tiborral és Sándorfi Istvánnal – vele többször nyaraltunk együtt, ő volt az első művészem – még a magyar intézetes időkből baráti kapcsolatot ápoltam. Ők ösztönöztek például a galéria megnyitására is. De sorolhatnám hosszan a neveket. Az „ismeretlen” magyar kubisták, mint Miklós Gusztáv, Csáky József és az előbb említett Réth Alfréd. Mellettük a párizsi iskola művészei: Szóbel Géza, Anton Prinner, Peterdi Gábor, Kolozsváry Zsigmond, Henri Nouveau, Hajdu István, Lahner Emil, Klausz Ernő és Beöthy István; valamint a második párizsi iskola alkotói: Reigl, Hantai, Fiedler Ferenc, Rozsda Endre, Kallós Pál, Braun Vera, Földes Gábor és még sokan mások. Több mint huszonöt éve ez a személyes misszióm, azért adom ki rendületlenül a monográfiákat, szervezem a kiállításokat, hogy újra kontextusba helyezve bemutassam a háborúk, a nácizmus, a kommunizmus elől Franciaországba menekülő magyar alkotókat. Hazahozni és visszahelyezni őket a magyar és az egyetemes művészettörténetbe, amely ezáltal sokkal izgalmasabbá és kvalitásosabbá válik, soha véget nem érő feladat. De nem baj, mert én ezt szeretem csinálni. Amikor az embernek a hobbija a munkája, az tényleg isteni ajándék.
Maradtak még álmok?
A nagy álmodozó a párom. Annak ellenére, hogy sosem tudom, melyik pillanatban ülök autóba elindulni egy festmény után, ha jön egy telefon vagy levél, általában szeretem megtervezni a dolgokat. Jelenleg a hazai kiállításokra fókuszálok, és dolgozom a legújabb interjúköteten. A koronavírus-járvány óta nagyobb hangsúlyt helyezünk a hazai jelenlétre. Ezek mellett egy nagyszabású kiadványon dolgozom a Párizs–Budapest-tengelyen, amelyben a franciaországi magyar művészek munkásságát mutatnánk be. Egy igazi Párizs–Budapest-kiállítás létjogosultsága és fontossága felmérhetetlen lenne a magyar művészet nemzetközi elfogadtatásában és népszerűsítésében. Mellesleg egy régi álmom valósulna meg: a centre Pompidou 1977-es Párizs – New York, 1979-es Párizs–Moszkva és Párizs–Berlin, illetve 1981-es Párizs–Párizs „blockbuster” kiállítása után éppen időszerű lenne. Ott voltam a párizsi Gagosian-galéria Hantai-kiállításán, láttam a centenáriumi Hantai-tárlatot a Louis Vuitton-alapítványnál a bois de Boulogne-ban. Reigl Juditnak három műve az Albertina fő termének fő falán van… A berlini Neue Nationalgalerie is rendezett Reiglnek centenáriumi kiállítást. Éva tavaly nyáron megnézte New Yorkban a Museum of Modern Art tárlatát, ahol Reigl Guanója két Jackson Pollock-kép között szerepel a negyedik emeleti állandó tárlaton. Mindig felemelő érzés és büszkeség fog el, hogy milyen művészeink vannak, voltak, akikre elsősorban nekünk kellene büszkének lennünk, nem másoknak. A célom, hogy minél több elfeledett életmű darabjait jutassam el múzeumokba és magángyűjteményekbe, hogy annyi mellőzés után végre méltó otthonra lelhessenek. Ezáltal is gazdagítani a magyar kultúrát; ez egy patrióta küldetés.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
