Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád, Csicsmann Róbert
Korpás Éva Harmónia, Fonogram és Külhoni Magyarságért díjas népdalénekessel előadásokba szőtt élettörténetről, biztonságot adó közösségekről és terekről beszélgettünk szülővárosában, Komáromban.
Legújabb családi mesekoncertje, miközben a képzelet segítségével az emberi élet boldog és nehéz pillanatain át utaztatja hallgatóit, megmutatja, hogyan lehet „minden piciségnek örülni”. Ez egyfajta jelmondata?
Teljes mértékben. A piciségek visznek át a nehézségeken, ezekbe tudok kapaszkodni. Az említett Piripotty mesekoncert, ahogyan a többi koncertem is, állandóan megújul, hiszen az emberi élet is folyamatos változásban van. Szerencsére ezt tudom jól fogadni, megélni a mindennapokban is. Így válhatnak ajándékká bizonyos helyzetek: egy reggel, egy beszélgetés vagy ha épp a teraszon ücsörögve ér a napsütés. Ezek a pillanatok képesek kiemelni aztán a mélypontjaimból is. Nagyon szeretek élni, mindig is közösségi emberként léteztem, de minél idősebb vagyok, annál inkább érzem a jelenben levés fontosságát, feladatát. Sőt, mostanra jutottam el oda, hogy mélységében értelmezzem a dalaimat is.
Korábban nem foglalkoztatta, hogy önmagát is elhelyezze a zenében?
A dallam mindig megfogott, de a szöveget inkább csak énekeltem. A Piripotty előadásomban a főszereplő kisfiúnak meg kell küzdenie a lány szerelméért, át kell élnie egy feltételezett viszonzatlanságot, de persze hepiend a zárás. Az élet azonban írhat más forgatókönyvet. Az én esetemben is voltak mélységek és magasságok, traumák és tapasztalatok, amik mindig meghatározták a folytatást, és szépen összeértek a jelenben. Más jellegűek a műsoraim is, már mindegyikben ott van a saját történetem. Úgy érzem – és nemcsak a közönség, de a zenészeim visszajelzései alapján is úgy tűnik –, hogy a mostani énem tudja kifejezni leginkább az érzéseimet, most vagyok igazán hiteles a színpadon. Jó érzés megtapasztalni ezt a fejlődést.
Említette a visszaigazolást. Mennyiben más eljutni egy gyermek és egy felnőtt ember lelkéig?
A gyerekek őszinték, nincs bennük gát. Felőlük minden reakció természetes, a mosoly, a csillogó szemek, a meglepettség. Ezért is szeretek nekik koncertezni. Egyébként mi, szülők gátoljuk őket, akarva-akaratlan. A fiam esetében is azt láttam, hogy ha nehéz is, teret kell adnom neki, és bejött. Éppen ezért szeretem, ha a koncerten szabadon mozognak a gyerekek, táncolnak, énekelnek – még ha ez a részemről nagyobb odafigyelést igényel is. A felnőttek esetében az idő a kulcs; és milyen érdekes, ők jobban igénylik a bátorítást, dicséretet is. Általában a koncert közepénél jutunk el oda, hogy ki merik engedni a hangjukat. Nem véletlenül hívta fel a figyelmet Kodály Zoltán a közös éneklés erejére, ami csodákat művel velünk. Az éneklés ugyanis olyan energiákat szabadíthat fel, amelyek az egész lényünket gyógyítják. A zene, az ének és legfőképp az emberi hang a léleknek olyan részeibe tud behatolni, ahová semmi más. Mindig ott volt, ott van nálunk, élnünk kell vele.
A régi, zárt falusi közösségekben mindez természetes volt, sőt nem is adódott más lehetőség a meghatározó életesemények „kibeszélésére”.
Nem volt pszichológus, önsegítő könyv, televízió, podcast. Nem feltétlen a technika ellen szólok, de tény, hogy régebben a születéstől kezdve minden gyerek énekszót hallott. Énekelt az édesanyám és az ő anyukája is, akivel nagyon szoros volt a kapcsolatom. A saját példám is igazolja, hogy a népzene az egész személyiség fejlődéséhez hozzájárul. Én már Komáromban születtem a két bátyámmal, de lelkileg erősen kötődöm nagyszüleim falujához, Újlóthoz. A lakosságnak ma már csak a nyolc százaléka magyar, a helyi református közösség tartja egyben őket. Sírhatnékom van attól, hogy ennek egyszer vége szakad. Minden hétvégét, nyári szünetet ott töltöttem, a baráti találkozások, a szüretek, a búcsúk emléke erősen megmaradt bennem. A nagyanyám nagyon szép kort ért meg, kilencvenkét évesen hagyott itt bennünket. Amit tőle, illetve a többi nagyszülőmtől kaptam, próbáltam átcsempészni a gyerekeim lelkébe is. Sokat gondolkodom azon, hogy meg tudom-e adni én is ugyanazt az élményt, elég hiteles-e az átörökített verzió.
Van esély rá, hogy nemleges a válasz? Megtörténhet, hogy egyszer csak eltűnik a dal?
Énekelni mindig fognak az emberek, csak az nem mindegy, mit és hogyan. Az éneklés és maga a dal minősége is az erkölcsi személyiségfejlődésünk szolgálatában kellene hogy álljon. Hiszem, hogy csak a falig lehet elmenni, onnantól visszafelé vezet az út. Valóban rossz az irány, de vannak, akik már felismerték, hogy jól nekicsapódtunk a falnak, és ideje újra felfedezni az értékeket. A tisztaságot, a forrást, a kincset nem szabad elengedni. A megtartáshoz viszont bátorság kell, ami kezdődhet azzal, hogy egymás társaságában, közösségben énekelünk. Persze nem leszünk hirtelen bátrak, de ha egyszer sikerül, könnyen rákapunk majd az ízére.
Néhány évvel ezelőtt még azt mondta, nagyon szeretne bátor lenni. Ezek szerint sikerült?
Sok mindenben nem vagyok bátor, de a saját utammal kapcsolatban van egy olyan célkitűzésem, amit régebben nem fogalmaztam meg magamnak. Most már tudom, hogy ez küldetés. Nem tudok meghajolni a rendszer előtt. Talán van bennem akkora tartás, hogy ha egyedül maradnék, akkor is ugyanezt az értéket képviselném, még ha a kiállásomnak sok negatív következménye lehet is.
Például?
A világot meghatározó zenei közeg és az átlagember egyszerűen nem úgy tekint a népzenére, mint például a popzenére. Úgy érzem, az a legfontosabb dolog az életemben, hogy én ezzel fertőzzem meg a környezetemet. Ha a zenésztársakkal együtt egy-egy dallammal, koncerttel csak egyetlen embert képesek vagyunk megérinteni, hiszem, hogy megéri.
Sosem szokott elkeseredni?
De. Látva, hogy egy közkedvelt műfaj mekkora tömeget vonz az előadásaimhoz vagy mások igényes és értékálló művészetéhez viszonyítva, el tudok szomorodni. Aztán megrázom magam, és azt mondom: van értelme. Ma is. Holnap is. Életem egyik legfontosabb mozgatórugója az igényesség. Nem tudom alább adni. Fontos, hogy reggel úgy tudjak felkelni az ágyból, hogy a lelkem a helyén van, és este úgy tudjam lehajtani a fejem, hogy hasznosnak érzem magam. Annál nagyobb élmény, hogy ma is tettem a közösségért, a családomért, a magyarságért, nem kell. A másik mozgatórugó pontosan ezért a gyökereim, a múltam szeretete. Én elég kötődő ember vagyok, ha valakit megszeretek, rendkívül ragaszkodom hozzá. Nehezen is élem meg, ha ezek a kötődések megszűnnek.
Ha jól tudom, édesanyja halála volt az első alkalom, amikor huzamosabb ideig nem énekelt. Egy olyan embernek, akiről tudható, hogy a zene az élete, milyen élmény volt a csend?
Én olyan szinten énekelek, amit nem veszek észre. Szól, dalol a lelkem, ha kell, ha nem, otthon is dúdolok. A gyerekeim néha rám is szólnak, kérnek egy kis csendet. Régebben ha épp nem én énekeltem valamit, akkor is szólt nálunk valamilyen, a hangulatomhoz illő zene – egy idő után már nemcsak népdalok, hanem komolyzene vagy épp jazz. Mert a lelkemet alapvetően a zene gyógyítja. Ha mély fájdalommal lépek is színpadra, az az egy óra kikapcsol, kihúz a saját mélységemből. Viszont minél idősebb vagyok, annál nagyobb szükségét érzem a csendnek is. Amikor a gondolataim magam felé, a megélt dolgaim, az életem történései felé fordulnak. Vannak pillanatok, és igen, olykor időszakok, amikor csak a csend képes megnyugtatni.
Ugorjunk vissza oda, ahol a dal kezdődött. Tényleg egy Muzsikás-lemez hozta el a csodaélményt?
Már pici koromtól kezdve énekeltem népdalokat, kórusban és önállóan, versenyeken is, de nem tulajdonítottam különleges figyelmet a műfajnak. Szerettem énekelni. Gyerekkorunktól hallgattunk LGT-t, Koncz Zsuzsát, Katona Klárit, ők voltak az első idoljaim. Tíz évvel idősebb Péter bátyám aztán behozta az életembe Cseh Tamás dalait is, emlékszem, énekeltem is, de akkor még kicsit idegen világ volt számomra. Majd Gyuri bátyám elkezdett táncolni a Hajós Néptáncegyüttesben, és folyamatosan hívott engem is, de mindig visszautasítottam, mondván, az osztálytársaim körében ez nem túl menő dolog. Egyszer aztán hazahozott egy Muzsikás-lemezt, és meghallottam Sebestyén Márta hangját. Hallgattam, és annyit mondtam: hűha, most már tudom, mit szeretnék csinálni.
Hamarosan jött a Csiholók, majd a Tükrös zenekar, újabb formációk, előadások követték és követik egymást, miközben a tanítás mellett is elkötelezte magát. Mindig egyértelmű volt az irány?
A népdal iránya igen. Márta hangja után sok-sok éven át nem is létezett számomra más zene, jóval később jött el az az idő, amikor már érettebben nyitottam ajtót más stílusok felé. A kezdetek kezdetén, még a Csiholók előtt felkért a Hajós együttes vezetője, hogy menjek hozzájuk énekelni, és persze ott ragadtam táncolni is. Ott ültem a próbákon, átéltem a lüktetést, hogy ne álltam volna be közéjük? Annyira elvarázsolt ez az élet, hogy úgy éreztem, szárnyalok. A nyitrai egyetemi évek után kezdtem tanítani, és a Tükrös zenekari korszakomban én lettem az, aki nem bírta elviselni, hogy úgy mondják rá a népzenére a cikit a gyerekek, hogy nem is ismerik. Jó látni, hogy igenis megszólíthatók. Tehát tudtam, hogy ez az utam, de azt nem, hogy merrefelé kanyarodik majd. Most sem tudom, hogy hol leszek tíz év múlva. De ettől izgalmas. Nem is a végső cél a fontos, hanem az, ahogyan az odafelé vezető utat végigjárom. Természetesen aztán jó érzés célba érkezni.
Komáromtól nem kanyarodott volna el másfelé?
Nem, én igazi lokálpatrióta vagyok. Komáromban olyan ismerős közegben élhetek, ami nagyon fontos nekem a biztonság szempontjából. Szükségem van erre az érzésre. Itt születtem, a házban, ahol felnőttem, él a kilencvenegyedik évében járó apukám – ez a családi törzshelyünk, és remélem, minél hosszabb ideig ez is marad, mert az is mélyen érint, hogy az újlóti ház már kikerült a család kezéből. Itt él a családom, a bátyáim, és tudom, hogy ebben a református temetőben szeretnék majd nyugodni. Ezek életem olyan pontjai, amelyek kellenek ahhoz, hogy holnap is tudjak létezni. A Holt-Vág, a körülötte lévő bástyarendszer a gyerekkorom tartópillérei. Ott vannak a lelkemben olyan pillanatok, amiktől nem tudok elszakadni. Szeretek kirándulni, helyeket felfedezni, de mindig annyira jó hazajönni, hogy ezt nem adnám semmiért. Sokat jelent, hogy a gyerekeim is így érzik, pedig lenne lehetőségük mást választani. Én azért nem tettem, mert itt mindenem megvan.
Gyermekei közül Lili orvosnak készül, és e mellé választotta a zenei pályát, Áron viszont elsődleges irányként tekint a muzsikálásra. Hogy látja most az átörökítés kérdését?
Annyira érdekes megtapasztalni! Lili hozzám hasonlóan nagyon kötődő. Áron fiam, aki korábban folyamatosan azt szajkózta, merrefelé megy majd a nagyvilágban, szintén itt maradt. Az iskola mellett először csak ritkán járt haza, majd egyre többet nyílt az ajtó. Azt mondta, hiányzott az otthona, a barátok, a helyek, ahol együtt tudnak lenni. Számomra öröm, hogy mindkettőjükkel együtt zenélek, és bár nem tudom, merre visz majd az útjuk, talán az az örökletes titok, hogy ők is részesei annak, amit én feladatomnak látok.
Ahogyan még sokan mások, hiszen a szólóprojektjeiben is közösségben gondolkodik.
Nincs olyan ember, aki magát tudná felemelni. Én legalábbis biztosan nem olyan vagyok. Nekem kellenek a társak, kell az, hogy jól érezzem magam, és most már eljutottam oda, hogy én válogathatom meg, kivel. Ez oda-vissza alapon működő élmény. A zene közösségi műfaj. Meg kell élnem a lelkiséget, kell hogy tudjam, hogy szeretnek, tisztelnek, felnéznek rám a zenészeim, mert én is ugyanígy érzek irántuk. Ilyen közösségben élvezet az alkotás, mindenkinek érdeke, hogy mi együtt adjunk valamit. Én pedig elmondhatom, hogy rengeteg jót kapok a mosolygó gyerekektől és a kicsorduló könnycseppet letörlő felnőttektől is, akik meghallják a zenémet és benne most már engem is.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
