Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád
Dráfi Mátyás soha nem akarta elhagyni a Felvidéket, pedig lett volna rá lehetősége. Ugyanígy sosem állt a tükör előtt a mozdulatait tervezgetve. Úgy érezte, ha a Jóisten ide helyezte, ezt és itt kell csinálnia. Mert amit felülről kapunk, nem a miénk, azt át kell adnunk másoknak. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésszel komáromi otthonában beszélgettünk.
Azt mondta korábban, nem szeret, sőt nem is tud leltárt készíteni a dolgokról, nem szokott értékelni egy-egy életfejezet után. A tavaly elnyert Kossuth-díj után sem volt másképp?
Nem. Meglepett a díj egyébként, nem vártam. Már csak azért sem, mert amikor lehetett volna, a hetvenes években, nem volt még divat a határon túli magyaroknak díjakat osztogatni. Sokat vendégszerepeltem, főleg Győrben és Budapesten. Megjegyzem, mindenhová hívtak, soha sehova nem tolakodtam. Erre büszke vagyok. Kérték is, hogy maradjak Magyarországon. Borika, a feleségem is győzködött, jobb lesz ott nekünk. Azt feleltem neki, egyrészt vendégnek nagyon jó lenni, másrészt pedig ha átmegyek, lehet, hogy két-három év múlva már ellenem fordulnak, el is felejtenek. Sokszor mondták, hogy itt nem viszem majd semmire. Nem baj – válaszoltam –, legfeljebb nem leszek Kossuth-díjas. Hát lettem. Igaz, nyolcvanéves koromban.
Későn?
Fáradt már az ember, nem nagyon tudja bizonyítani, hogy megérdemelte.
Az eddigi munkássága talán elegendő bizonyíték – de honnan a kezdeti tudatosság, miért itt szeretett volna magyar színész lenni?
A legeslegelejétől biztos voltam benne. Galántán születtem, édesanyám testvérénél. Azért ott, mert édesapám Egyházasbáston volt tanító, amikor behívták katonának. A születésem napján halt meg. Édesanyámat hat évvel később egy pozsonyi fotográfus vette el feleségül. Ő alapította a háború után az első magyar színjátszókört, a pozsonyi Déryné Színkört – ő mérgezett meg engem ezzel az egésszel. Ha valahova kellett egy gyerekszereplő, vitt magával. A kishúgom születésekor már heten laktunk egy egyszobás albérletben, ezért édesanyám nagyapámhoz küldött Érsekújvárra. Na meg azért is, hogy verje ki a fejemből ezt a komédiás marhaságot. Azt szerette volna, hogy én is kántortanító legyek, mint apám.
Mit szólt ehhez a nagyapja?
Azt felelte: „És ha rossz kántortanító lesz? Mert nem akarja csinálni?” Anyám erre visszakérdezett: „És ha rossz színész lesz?” A nagyapa csak annyit mondott, az már az én bajom, az én választásom. Tizennégy éves koromig nevelkedtem nála, utána kerültem vissza Pozsonyba, mert kaptunk egy nagyobb lakást, illetve olvastam, hogy az Ifjú Szívek Táncszínház felvételt hirdet az énekkarba.
A kórus jobban vonzotta, mint a színészet?
Nagyon szerettem énekelni! Nem is azt, hogy én énekelek, hanem azt a harmóniát, ahogy egymást hallgatjuk, ahogy együtt hangzunk. Az fantasztikus élmény. Amikor mentem felvételizni, a Magyar Tudományos Akadémia egyik gyűjtője, Ág Tibor népzenekutató, karnagy volt az igazgató. Felvettek, majd megkérdezte, hány éves vagyok. Tizenöt, válaszoltam neki. Kikerekedett a szeme, majd azt mondta, ha ezért nem fogok jól teljesíteni az iskolában, ő fog kirúgni az együttesből. Erre azonban nem került sor, mert egy fantasztikus pedagógus volt az osztályfőnököm, Havas Vilmosné magyartanár – csak Havas mamának hívtuk. Mi voltunk az első magyarul érettségiző osztály, és mivel oda járt a lánya is, minket még végig akart vinni. Tudja, hogy tanított? Egyszer csak felvetette velünk a kabátot, irány a mozi, hogy megnézzük a Háború és béke amerikai, majd orosz verzióját, elvitt minket a drezdai képtárba is. Ezekről beszélgettünk aztán a tanórán. Az összes diákjáról tudta, miben tehetséges, és a megfelelő tanárt „uszította rá”. Az egyik osztálytársam így lett atomfizikus.
Önt pedig megerősítette a színészetben, viszont, ha jól tudom, az első színházi bemutatója korábbra esett, mint a főiskolai tanulmányai.
Bizony, én voltam az egyetlen, akinek Havasnál fejből kellett tudnia a verseket, például A walesi bárdokat. Az egészet! A többieknek elég volt, amit leadott Arany János életéről. Az érettségi előtt már javában folytak a felvételi vizsgák a színművészeti főiskolára. Négyen jelentkeztünk magyarok. Akkor még persze volt káderezés. A felvételi után a bizottság elnöke megkérdezte: „mondja, nem akar inkább szlovák színész lenni?”, ugyanis akkor már jól beszéltem a szlovák nyelvet. Azt válaszoltam: „Nem. Magyar színházba szeretnék menni, ott is szükség van képzett színészre.” Így természetesen nem vettek fel. Az eredmények kihirdetése után azonban rögtön odajött hozzám a Magyar Területi Színház – ma Komáromi Jókai Színház – igazgatója, vigasztalt, és felajánlotta, hogy azonnal szerződtet. Október 22-én volt az első bemutató, Viktor Rozov Boldogság, merre vagy? című darabja. Én voltam Kolja. November 17-én lettem tizenhét éves. A partnernőm, Ferenczy Annika és köztem tíz év korkülönbség volt, de ő fiatalabbnak, én idősebbnek néztem ki. Igen ám, de a szerep szerint meg kellett ölelnem, én meg azt sem tudtam, hogy érjek hozzá. „Gyere ide, szoríts magadhoz, a szentségit!” – mondta. Ő tanította meg nekem, hogyan kell megölelni egy nőt.
Ha már itt tartunk, hogyan ismerkedett meg Bori nénivel, aki nemcsak a legnagyobb támogatója, de a legőszintébb kritikusa is lett az évek során?
Az Ifjú Szívekben találkoztunk. Ennek december 9-én volt hatvan éve, és három csodálatos lányunk van. Borika mindenben segít nekem. Van egy külön irodája, mert a gazdasági ügyek mind hozzá tartoznak, de együtt készülünk előadásokra, külön produkciókra is. Egyetlenegy dolgot szoktam kérni tőle: ne közvetlenül az előadás után fogalmazza meg a kritikát. Másnap reggel már lehet. Sokan kérdezik, mi a titka a házasságunknak. Hát az, hogy szereti a színházat!
A felvételire visszatérve, az egy év színházi tapasztalat után, gondolom, már a döntéshozók sem kérdőjelezték meg az alkalmasságát.
Képzelheti, hogy meglepődtek a következő felvételinél, amikor megkérdezték, hol dolgozom. „Tudja, miért érdeklődtünk, akar-e szlovák színész lenni? Mert akkor mostanra már elvégezte volna az első évet” – mondták. A másik három jelentkezőt ugyanis felvették. És tudja, mi a közös bennük? Mind átmentek Magyarországra. Galán Géza barátom volt az egyikük, szegény már nincs közöttünk. Nekem kellett az az egy év. Olyan jó életem volt utána a főiskolán – na meg a főiskola mellett is, mert rengeteget járhattam fellépni. Nekem nem kellett engedélyt kérnem, csak bejelentenem, Pozsony környékén ugyanis nem volt magyar színész. Ez egyébként már a középiskolában is így volt, mert a szomszédban működött a rádió, így a magyar adások állandó szereplője lehettem. El is terjedt rólam, hogy ha nem az osztályban vagyok, akkor a rádióban. Egyszer épp siettem vissza az órára, amikor az egyik tanárom így fogadott: „Na, Dráfi Mátyás mint vendég!” Később, de még nagyon fiatalon lettem színházigazgató is, ám két év után lemondtam, mert hamar rájöttem, hogy ilyen „szerepre” nekem nincs szükségem. Maradok én komédiás.
Azt mondta egyszer, a komédiáslét gyönyörű, de kegyetlenül nehéz. Hogy értette?
Nem a legkönnyebb. Elmesélek egy történetet. Érsekújváron a város szélén laktunk a nagyapámmal, és egyszer csak láttam, hogy bekanyarodik egy bútorszállító kocsi. Magyar Területi Színház – állt rajta a felirat. A lusta méhecske című mesedarabot játszották aznap, úgyhogy ellógtam az iskolából, mert hajtott a kíváncsiság. Az előadás szünetében odamentem az egyik szereplőhöz, aki az udvaron dohányzott, és elmondtam neki, hogy én is színész szeretnék lenni. Átölelt, és azt mondta nekem: „Édes fiam, Csehszlovákiában magyar színésznek lenni nem egyszerű. Sőt, nehéz! Csak akkor vállald, ha úgy döntöttél, adni akarsz az embereknek. Ne várd, hogy valamit is kapsz cserébe!”
Igaza lett?
Nem. Mert kaptam. Rengeteget. Tapsot és nagyon sok szeretetet a közönségtől.
A pillanat művészetében maradandót alkotni nagy dolog, ön pedig nagy szerepeket kapott hozzá: Tevje, Othello, Švejk.
Csodálatos szerepeim voltak, egyiket sem bántam meg. Egyetlenegy szerep van, amit kértem: Lucifer. Győrből rendezték a darabot, az ottani igazgató, Várady Gyuri Ádámot szánta nekem. Mondtam neki, hogy Ádám az egy teddide-teddoda figura, én azt akarom színpadra vinni, aki a szálakat mozgatja. Volt egy másik, amit nagyon szerettem volna, de nem kaptam meg, III. Richárd. Őt pedig nem azért szerettem volna megformálni, mert gonosz, hanem el akartam játszani, hogy miért lett az. Szintén egyetlenegy olyan szerep volt, amit visszautasítottam, méghozzá két éve. Akkor sem a darabbal volt bajom, hanem a rendezéssel.
Mi volt a gond? Modern átirat?
A modernnel alapvetően nincs bajom, Brechtet például nagyon szeretem. Dürrenmattot is játszottam, az is modern. Azt nem viselem el, amikor a rendező önkényesen azt mondja például a „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” sorra, hogy elavult, kihagyja. Nem a rendező feladata megmagyarázni ugyanis, miről szól a darab. Anikó lányomnak van egy művészettörténeti tankönyve, úgy kezdődik, hogy tanár és diák beszélgetnek. „Tanár: »Ezzel a művével a művész azt akarta mondani, hogy…« Diák: »Tanár úr, kérem, akkor miért nem azt mondta?«” Na, ugye!
Volt, hogy ön is a rendező szerepébe helyezkedett, sőt húsz éven keresztül igazgatta a Teátrum Színházi Polgári Társulást.
Az úgy alakult, hogy Borikával együtt Bártfafürdőn gyógyulgattunk, és közben sorra jöttek oda hozzánk a magyar fürdővendégek, kérdezték, miért nem jár hozzájuk a színház. Merthogy már régen nem volt náluk a komáromi színház. Abban az időben ugyanis a vezetőség úgy döntött, inkább kőszínház lesz a Jókaiból, s a közönség menjen be autóbuszokkal Komáromba. Akárhonnan nézzük is, a komáromi színháznak valójában tájoló színháznak kellene lennie. Az is volt egyébként eddig. Kelet-Szlovákiában mindig nagy szeretettel vártak bennünket. Szinte nem tudtunk mozdulni a rengeteg feldobott virágtól. Elmesélek egy esetet, hogy még érthetőbb legyen. Kistárkányban, az ukrán határhoz közel vendégszerepeltünk. Egy rendes komédiás hová megy be először? A kocsmába. Na nem azért hogy berúgjon, a hangulat miatt. Negyed hétkor a kocsmáros elkiáltotta magát: „Zárok, színházba megyek! Menjetek ti is, előadás után nyitok.” Ez az élmény jutott eszembe Bártfafürdőn. Elhatároztam, hogy márpedig én összeszedem a bandát, szabadnapon, a szabadidőnkben beülünk szépen az autóbuszba, és elmegyünk színházat csinálni. Ez lett a Teátrum.
Mit jelent a banda, és mi volt a válasz?
Banda alatt azt a négy alapító színészt és azokat a kollégákat értem, akik szabadidejükben hajlandók voltak felvállalni az utazást kisebb-nagyobb településekre csekély fizetésért. Akik megértették, hogy ez küldetés. Ami a színház vezetőségét illeti, válaszként először azt kaptam, hogy nem fog a mi hakninkra autóbuszt adni. Hát a velem tartó színészekkel közösen béreltünk egyet, felújítottam Iglódi István Csókos asszony című előadását, még segített is átalakítani a körülményekhez mérten. Útnak indultunk, siker lett. Rengeteg élmény, rengeteg szeretet. Sok-sok előadásunk volt, telt házakkal. Mindent játszottunk: operettet, drámát, történelmi játékot, meséket. Megcsináltuk a Bánk bánt, a teljes operát. Medveczky Ádám fia, Szabolcs elvállalta a karmesterséget, összeszedte az egész zenekart miattam. Az volt az elképzelésem, hogy közelebb viszem az emberekhez az opera műfaját. Most jön a szép része: Szabolcs nem tudott eljönni egy utolsó pillanatos győri előadás miatt, ezért felhívtam az édesapját. Talán nem kell magyarázni, mekkora szaktekintély. Mondtam neki, Ádám, Rimaszombat, száz euróm van rá. Azt felelte, beül a kocsiba, jön és levezényli. A mai napig meghatódom rajta. Főleg azért, mert nem egy ilyen eset volt. Csodálatos pillanatok remek emberekkel. Ebben is Borika volt a jobbkezem. Tavaly, a Háry János után azt mondtam: abbahagyom, elég volt. De ki tudja. Ha egészségem engedi, kisebb előadásokkal, de kibírom azt a két évet a huszonötödik évfordulóig.
Egy ilyen munka és maga a komédiáslét nem hordozza magában azt a veszélyt, hogy az ember túlságosan mélyre ás a lelkében egy darab kedvéért? Mennyire határozza meg önt a szerepe, legyen az vezetői vagy színházi?
Sosem engedtem, hogy a magánéletemre hatással legyen bármelyik. Az előadás előtt egy órával kezdődik az átalakulás. Akkor sem úgy, hogy én vagyok Othello, hanem úgy, hogy ha én, Dráfi Matyi Othello lennék, hogyan viselkednék. Engem mindig ez piszkált. Soha nem álltam a tükör elé nézegetni magam, nem terveztem meg előre a mozdulataimat. Amit abban a pillanatban éreztem, hogy tenni kell, azt tettem. A színpadon csak érezni lehet, hogyan reagál rá a közönség, viszont ha nem vagyok fent, keresek egy rést, egy lyukacskát, és figyelem azt a háromszáz szempárt. Arra nincsenek szavak.
A régi felvételeket, képeket nem szokta nézegetni?
Dehogy, elegem van magamból!
Azt mondta, egy időskorú színész esetében duplán benne van a sors keze a pályafutásában. Volt, hogy különösen érezte ezt a vezetést?
Mindig egyértelmű volt. Úgy éreztem, hogy ezt kell csinálnom, és itt kell csinálnom, ha már a Jóisten ide helyezett. Amit felülről kapunk, nem a miénk, azt át kell adnunk másoknak. Én itt otthon vagyok, soha nem akartam innen elmenni, mert itt azt csinálom, amit szeretnék. Érdekes, mostanában jutott eszembe, hogy annak idején az édesapám a komáromi kórházba került hastífusszal. Anyám mellé temetkezett. Egy magyar színház volt a Felvidéken, itt, Komáromban. Hová kerültem? Ide. Majd egyszer összekerül a családunk is.
A hetvenedik, majd a nyolcvanadik születésnapján is megkérdezték, mi a véleménye a jelen eseményeiről, harcairól, divatjairól, szokásairól. Most hogy látja?
Egyre inkább nem értem. Idézhetek?
Persze.
Lucifert?
Hát, ön kérte.
Jó. Az Úr mondja: „S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz / Dicséretemre nem találsz-e szót, / Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?” Mire Lucifer: „S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag / Más-más tulajdonokkal felruházva, / Miket előbb, hogysem nyilatkozának / Nem is sejtettél bennök, úgy lehet / Vagy, ha igen, másítni nincs erőd, / Nehány golyóba összevissza gyúrva, / Most vonzza, űzi és taszítja egymást / Nehány féregben öntudatra kél, / Míg minden megtelt, míg minden kihűlt, / És megmarad a semleges salak. – / Az ember ezt, ha egykor ellesi, / Vegykonyhájában szintén megteszi. – / Te nagy konyhádba helyzéd embered, / S elnézed néki, hogy kontárkodik, / Kotyvaszt s magát istennek képzeli. / De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra. / Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől?”
Komárom versenygépe, Szőnyi Ferenc a negyvenes évei közepén pattant kerékpárra, hogy nem sokkal később üstökösként robbanjon be az ultrasportolók elitjébe. A nemzetközi sporttársadalomban Racemachine néven ismert sokszoros bajnok ma szerte világon példakép, és nem is csak a hihetetlen sporteredményei miatt.
Pat Szlovákia legdélibb pontja. Itt építette fel Pém Bálint családi gazdaságát, ahol különböző fajtájú és színű mákokat termeszt és dolgoz fel, s közben újabb és újabb közösségi összefogásra épülő terveket sző.
Komáromtól nem messze, Pat határában terül el Szalay László és Erzsébet birsalmakertje. A házaspárnak a fák gondozása valódi feltöltődés, kézműves termékeikkel pedig elhivatottan népszerűsítik a kissé elfeledett gyümölcsöt.
Kava Komárom központjától északra fekszik, itt alakította ki Polgár Sándor a méhészetét. Betérve hozzá hamar megértjük, nemcsak azért talált itt otthonra, mert eszményi helyszín a méhészkedéshez, hanem mert ez az a hely, ahol önmaga lehet.fere
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
