Keresés
Close this search box.

A Felvidék olyan mint egy laboratórium – interjú Puss Sándorral, az egyetlen felvidéki magyar jezsuitával

Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Máth Kristóf

Egy felvidéki faluban született, és sokszínű pályát maga mögött tudva most szintén itt, a Komárom közeli Köbölkúton szolgál. Noha szinte csoda, hogy egyáltalán pap lehetett, ma közösséget, templomot épít, reményt kelt. Puss Sándorral, az egyetlen felvidéki magyar jezsuitával találkoztunk.

Nagyon más volt itt a hatvan évvel ezelőtti világ?

Csallóközcsütörtökön születtem, és nem éreztem az elzártságot, mert az volt a természetes. Abban az időben Magyarországra is csak évente kétszer mehettünk, ugyanúgy külföldnek éreztük, mint Romániát vagy Jugoszláviát. Itt élünk és itt fogunk meghalni – ez nekünk magától értetődött, nem bántuk. A Csallóköz volt a mi kis világunk, ahol mindenki magyarul beszélt, senki nem tudott szlovákul. Az iskolában tanítottak szlovákot, de annyira távoli, idegen nyelvnek érződött, mint a japán vagy az angol. Aztán a kötelező katonaság idején Csehországban fél év alatt megtanultam szlovákul. Mire hazahívtak, mert meghalt az apukám, már prímán beszéltem a nyelvet.

Vallásos nevelést kapott?

Annyira, hogy apámat papnak akarták adni, csak túl szegények voltak hozzá, így ács lett, akárcsak nagyapám. Édesanyám pedig szerzetes nővér akart lenni. 1950-ben be is vonult a kolostorba, de a legrosszabbkor érkezett, mert pont akkor oszlatták fel a rendeket, így csak egy hónapot maradhatott. Hazament, és azt mondta, ha már nem lehet apáca, férjhez megy, gyereket szül, és az lesz majd pap vagy szerzetes.

Ezt mondogatta is önnek?

Gyakran. Csakhogy úgy tűnt, kudarcot vall a terve, mert sokáig nem jöttem. Tíz évet vártak rám a szüleim. Tíz évig imádkoztak értem. Aztán végül orvosi segítséggel fogantam meg. Mikor anyukám elmesélte, hogy ő nem lehetett apáca, apám nem lehetett pap, nekem pedig nem is lehetett volna megszületnem, valahogy egyértelművé vált, hogy én leszek a pap a családban.

Akkor ezt nem élte meg szülői nyomásként vagy elvárásként?

Nem, számomra ez felismerés volt. Tíz évig tanítottam kispapokat, nekik is mindig azt mondtam, hogy a hivatásodat nem választod, hanem felismered, rájössz, hogy neked ez az utad. Az én felismerésemet az is segítette, hogy apám fiatalon meghalt, és nem maradt rokonom. Kiderült, hogy valamiféle genetikai szívbetegség miatt a családomban a fiúk mind korán meghaltak. Sosem láttam a nagybátyáimat. Apámmal gyereksírokhoz jártunk ki, azokon sorakoztak a testvérei nevei. A tudat, hogy bennem is ott lehet ez a betegség, és bármikor meghalhatok, ha azonban nem lesz gyerekem, velem véget is érhet ez a történet, valahogy kerekké tette az egészet. De persze sosem tudhatjuk, hogyan alakul a sorsunk. Nem építhetünk ilyen feltevésekre. Apám ötvenkilenc évesen halt meg, ezzel ő tartotta rekordot a Pussok közül. Mikor ötvenkilenc éves voltam, azt gondoltam, na, most jön a halál. Aztán nem jött. Anyám pedig kilencvennyolc éves. Szinte minden szerettét eltemette már. Mikor nyolc évvel ezelőtt épp áthelyeztek Kassára a Csallóközből, és mondtam neki a hírt, azon szörnyülködött, hogy nem fog tudni ennyit utazni a síromhoz. Gyakorlatias asszony, eltervezi ezeket magában. Mikor fiatal voltam, sorra szerezte volna nekem a menyasszonyokat is, mert azt hitte, nősülni szeretnék, nem tudta, hogy én titokban, földalatt már a papi pályára készülök.

A földalatt kifejezés regényesen hangzik; milyen volt ez a folyamat?

A gimnáziumban az egyik tanárom titokban pap volt, szaléziánus. Ő mondta, hogy ha valóban pap akarok lenni, titokban kell tanulnom, munka mellett, ahogy ő is tette.

Annyira mégsem lehetett titok, hogy pap, ha egy diákja is tudhatta róla.

Egyáltalán nem volt könnyű rájönni, hogy szerzetes. Egy falubeli osztálytársnőm ismerte őt jobban, neki mondta, hogy ha lát valakit, aki jó gyerek, van benne valami, küldje utána. Ez lettem volna én. Én voltam az egyetlen, aki ministrált a faluban, így cserkészett be, a lányon keresztül. Mivel fiatalként vonzott egy titkos társaság gondolata, elindultam ezen az úton.

Ha a hívás egy szalézi szerzetesen keresztül érkezett, végül miért jezsuita lett?

Mert megtudtam, hogy a szaléziakat három-négy év után felszentelik, én viszont szerettem volna többet tanulni. A falubeli plébánosunknak volt egy hatalmas könyvtára, általa nagyon megszerettem a könyveket. Riasztott a gondolat, hogy csak pár évem lesz ezekben elmélyülni. Kérdeztem a szalézi szerzetest, nem lehetne-e többet tanulni. Azt mondta, náluk nem, de ha ez a vágyam, miért nem megyek jezsuitának. Vannak itt jezsuiták is? – kérdeztem lelkesen. „Á, itt nincsenek. A magyar jezsuiták mind Kanadába emigráltak. Ha közéjük akarsz tartozni, emigrálnod kell” – felelte, és figyelte, mit reagálok. Egy hétig vacilláltam, aztán elé álltam azzal, hogy „rendben, kiszököm Kanadába”. Erre bevallotta, hogy valójában vannak Szlovákiában is jezsuiták, csak látnia kellett, komolyak-e a szándékaim. De most, hogy meg­bizonyosodott róla, összehoz eggyel. Pozsonyban volt egy tér, a Lenin tér, amin állt egy pad, azt mondta, e hónap tizennegyedik napján egy bizonyos órában legyek azon a padon, aki leül majd mellém, az lesz a jezsuita, beszélhetek vele. Ott ültem a kitűzött nap kitűzött órájában a padon, de csak nem jött senki. Szomorúan mondtam másnap a szalézinak, hogy hát mégsem jött a jezsuita. Erre ő sopánkodott, hogy jaj, elfelejtett szólni, hogy nem ér rá a szerzetes, de nincs semmi baj, egy hónap múlva ugyanazon napon, abban az órában üljek azon a padon. Így is tettem, de ugyancsak nem jelent meg senki. Így ment ez kilenc hónapon át. Akkor azt mondtam magamnak: nem járja, hogy ennyi idő alatt egy gyerek is megszületik, én pedig még egy jezsuitával sem tudok találkozni, ha most sem jön senki, hagyom az egészet.

És mi történt?

Eljött. A kilencedik hónapban azon a napon, abban az órában ott volt azon a padon. Nem tudtam, ki ő, hogy hívják, hány éves, hol lakik, csak azt, hogy jezsuita, aki szintén azért várakoztatott, hogy teszteljen, mennyire vagyok elkötelezett, nem vagyok-e titkosrendőr. A jezsuiták ugyanis tényleg hatalmas titokban működtek. A titkosszolgálat tudta, hogy Szlovákiában vannak földalatti ferencesek, szaléziánusok, néha házkutatást is tartottak náluk, de azt, hogy jezsuiták is működnek, elvileg nem sejtették.

Hogy zajlott a titkos felkészítés a pályára?

A jezsuita adott egy könyvet, hogy olvassam el, mire legközelebb találkozunk. Akkor megbeszéltük a tartalmát, majd adott egy újabb olvasmányt. Ez így ment hosszú ideig. Hétvégente találkoztam csak vele, hét közben az onkológián dolgoztam. Mivel ott a sugárzás miatt csak napi négy órát szabadott bent lenni, jutott időm a teológiára, a filozófiára. Kicsivel később egy albérletbe költözhettem néhány másik jezsuita kispappal, de nagyon kellett vigyáznunk. Egy-két évente váltogattuk a lakhelyünket, hogy ne keltsünk feltűnést. Együtt tanultunk, aztán hétvégén erdei házakba jártunk vizsgázni, ahol megjelent egy öregebb jezsui­ta, levizsgáztatott minket, előadást tartott, és ment mindenki újra a dolgára. Elképesz­tően kalandos volt. Csak azt éreztem még hasonlóan izgalmasnak, mikor a felszentelésem után, 1993-ban kiküldtek Rómába tanulni, hogy azért szerezzem meg a hivatalos papírt is.

Milyen volt az elzártság, az üldöztetés, a titkos működés időszaka után hirtelen az egyház szívébe csöppenni?

Hihetetlen. Amint megérkeztem a Vatikánba, úgy éreztem, megjöttem, otthon vagyok. A mai napig Róma az egyetlen város, ahová szívesen járok. A falvak az én világom, és Róma. Annyira a szívemhez nőtt, hogy mi­után tíz évet tanítottam Nagyszombatban és Pozsony­ban, visszakértem magam oda még egy doktorit szerezni, illetve tanítani. Aztán 2013-ban hazahívtak, hogy itthon is szükség van rám. Hazajöttem, Kassára helyeztek, de ott haszontalannak éreztem magam. Úgy voltam vele, megőrülök, ha ötvenhárom évesen nem tehetek semmit, így kerültem három évre vissza a Csalló­közbe, Ekecsre; egy kis plébániát kértem, tíz falut kaptam a püspöktől.

Hogy élte meg ezt a hazatérést?

Mintha semmi nem változott volna, csak hogy sokkal többen beszéltek már szlovákul. De nagyon szerettem. Akkortájt jöttem rá, hogy tényleg jól érzem magam itt, ahol vagyok. Volt néha kísértés, hogy átmenjek a magyarországi rendtartományba, mikor kiélesedett a szlovák–magyar feszültség, vagy frusztrált az egy helyben toporgás, de rájöttem, hogy ott sem lenne jobb. Nekem itt a helyem, már nem mennék át, ha küldenének sem. Magyarországon idegen lennék, egy külföldi, vendég.

Az ember az egyetlen felvidéki magyar jezsuitaként bárhol van, kicsit kívülálló marad?

Szeretek átjárni Magyarországra, és heti két éjszakát egyébként a rendházban töltök Nagyszombatban a szlovák jezsuitákkal, és mindenhol jól érzem magam, a kívülállóságot nem negatívumként, legfeljebb kihívásként élem meg. De azt tapasztalom, hogy leginkább a határon túliakkal értjük meg egymást. Mi, felvidékiek, kárpátaljaiak, erdélyiek tudjuk igazán, mit jelent magyarnak lenni. Könnyű Magyarországon magyarnak lenni, de itt légy magyar!

Rendtársaival beszélve mit tapasztal, mennyire mások a hitéleti kihívások a szlovákok lakta, mint a kisebbségi területen?

Felvidék kicsit olyan, mint egy laboratórium. Ami nálunk történik, az vár Szlovákiára. Nálam például tavaly harmincöt temetés volt, és a harmincöt emberből háromhoz hívtak, hogy adjam fel a betegek kenetét, keresztelőt pedig hármat tartottunk. A kétezer fős településen hétköznap ketten, vasárnap negyvenen járnak misére. Ez ma Felvidék, de ez lesz Szlovákia is. Nem leszek mindig próféta a rendemben, de egyelőre igazolódni látszik ez a megfigyelésem.

Mi ennek az oka?

Részben az individualizmus elképesztő terjedése. Emellett mindenki dolgozik, utazik, határokon jár át, szétesnek a családok, így gyökértelenebbé válik az ember. De vannak jó dolgok is, ha tudatosak vagyunk, ebben is elöl tudunk járni.

Például?

Itt hamarabb rádöbbennek, hogy jobban oda kell figyelnünk egymásra, különben elidegenedünk. Elkezdik keresni az értékeiket. Egy kis közösségben sokkal inkább a bőrén érzi mindenki, hogy a dolgok valóban eltűnnek, elfogynak. Szlovákiában ha tíz magyar kispap van, az is sok. Gyakran jobbnak látják átmenni Magyarországra – és vissza már sajnos nem térnek. Erre senki nem tudja megvonni a vállát. Itt jobban látjuk, mit kell elengednünk és mit nem szabad veszni hagyni.

Mit nem szabad veszni hagyni?

A hagyományt, régi értékeket, történeteket. Volt például egy kétszáz éves kápolna, amely szinte összedőlt itt a domboldalban, a szőlőben. Mikor kiderült, hogy senkinek nem fontos, nem fogják megmenteni, összeszedtem a tégláit, a csempéit, és felépítettem itt, a kertben. Emellett rengeteg magyar könyvem van. Utolsó felvidéki magyarok utódai, akik már nem beszélik a nyelvet, sokszor nekem adják ezeket a gyűjteményeket, hiszen a szlovákoknak nem kellenek a magyar könyvek. Gyűjtöm még a régi imakönyveket, a festményeket, a bútorokat, szobrokat, mindent, mi érték. Őrzöm, amit csak lehet.

A plébánia szomszédságában, illetve Zonctoronyban és Hegyétén is emelt kápolnát…

A koronavírus-járvány idején kerestem, ki az a szent, akihez hagyományosan a járványok idején imádkoztak a hívek. Így találtam rá az ókeresztény Szent Korona vértanúra, az ő kultuszát igyekszem éltetni a kápolnaépítéssel. A plébánia kertjében álló kápolna lapos tetejéről ráadásul gyönyörű kilátás nyílik Magyarországra. Szeretem ennek a szimbolikáját.

Honnan a lendület, hogy ha fogynak a hívek, ürülnek a padsorok, az ember ne feladja, hanem újabb templomokat építsen?

Szerintem a csalódás, kiábrándulás, keresés, újra­­felfedezés természetes folyamat. Azt hiszem, most egy ideig nem lesznek hatalmas, tömött templomos istentiszteletek, de kis közösségek, pezsgő kis szigetek alakulnak majd helyette. Emellett a magyarságot és a hitet nem lehet szétválasztani, ezért mindkettőben ki kell tartani. A magyarnak magyar mise kell. A hit olyan belső dolgokat mozgat meg, hogy azt az anyanyelv is csak korlátoltan tudja kifejezni, nemhogy az idegen nyelv. Én ebben tudok segíteni, ha pedig tudok cselekedni, fogok is. Nem tudom elviselni a tehetetlenséget. Inkább dolgozom a magyarságért, mint hogy szenvedjek miatta. Már három éve vagyok itt, azt remélem, tíz év távlatából lesz valami eredménye az igyekezetemnek. Talán ez az utolsó nagy kihívás az életemben.

Hasonló tartalmak

Előbb farkas lettem, most már tigris vagyok! – Interjú Szőnyi Ferenccel

Komárom versenygépe, Szőnyi Ferenc a negyvenes évei közepén pattant kerékpárra, hogy nem sokkal később üstökösként robbanjon be az ultrasportolók elitjébe. A nemzetközi sporttársadalomban Racemachine néven ismert sokszoros bajnok ma szerte világon példakép, és nem is csak a hihetetlen sporteredményei miatt.

Pém Bálint máktermesztő: Részese lehetek a csodának

Pat Szlovákia legdélibb pontja. Itt építette fel Pém Bálint családi gazdaságát, ahol különböző fajtájú és színű mákokat termeszt és dolgoz fel, s közben újabb és újabb közösségi összefogásra épülő terveket sző.

Polgár Sándor méhész: Sosem fogyunk ki az ötletekből

Kava Komárom központjától északra fekszik, itt alakította ki Polgár Sándor a méhészetét. Betérve hozzá hamar megértjük, nemcsak azért talált itt otthonra, mert eszményi helyszín a méhészkedéshez, hanem mert ez az a hely, ahol önmaga lehet.fere

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!