Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád
A népzene kíséri, az orvosi pálya felé halad, örökölt értékek mentén él. Lakatos Lilivel, Korpás Éva népdalénekes lányával beszélgettünk tervekről és kötődésekről.
Édesanyja úgy fogalmazott, sokat jelent neki, hogy a gyermekei sem választanának más otthont maguknak, pedig lenne rá lehetőségük. Mitől érzi magát valaki ilyen fiatalon ennyire helyben?
Őszintén úgy gondolom, hogy az öcsém és én is ajándékba kaptuk azt a rengeteg élményt, dalt, értéket, ami más-más módon, de meghatározza az életünket. Ahogyan édesanyám tekint a nagyszüleire, úgy határoznak meg engem is az ő szülei. Nagymamám sajnos már nem él, de nagypapám kilencvenegy évesen is hihetetlen erővel, hittel éli az életét, dolgozik a kertben, kísér minket a koncertekre. Most is tőle érkeztem, nála tanultam az orvosi államvizsgámra. Nehéz megfogalmazni, mit jelentettek nekem mamával együtt, de mindig csodáltam őket külön-külön is. A nagyszüleim történetein keresztül tudtam kapcsolódni az ő falusi életükhöz, megéléseikhez és anya emlékeihez is. A mi családunkban ezért sosem volt kényszer a vasárnapi ebéd, egyszerűen szeretünk együtt lenni, összejönni. Én sem akarnék magamnak mást.
Beleszületett a népzenébe, ami magában hordozza a dal mellett a táncot, a színpadi jelenlétet is. Mindig természetes volt ez a közeg?
Otthon folyton szólt a zene, kicsi koromtól táncoltam, sőt, amikor anya még a Tükrös együttesben énekelt, a zenészek gyerekeiből állt össze a kórus, nagyjából egy korosztály voltunk. Már azelőtt színpadon álltam, mielőtt még kialakulhattak volna bennem gátlások. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek bennem más téren, de szerencsésnek érzem magam, hogy ez az életforma adva volt. Elém élték, és én sem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Biztonságot ad. Pozsonyban, a Szőttes Kamara Néptáncegyüttesben táncolok, heti kétszer három órát próbálunk. Én abban a három órában nem gondolkodom azon, mi bánt, mivel kellene haladnom, mit kellene tanulnom. Felengedek és töltekezem, ugyanúgy, ahogy a közösségben való éneklés során is. Amit akkor a kórusban játéknak gondoltunk, szépen kísért minket tovább, mi pedig nem is sejtettük, kit hova vezet majd.
Mégis úgy döntött, hivatás helyett továbbra is kísérő marad ez a játék.
A mai napig nem tudok pontos választ adni arra, miért az orvosi pálya mellett döntöttem. Énekesnek sosem készültem, zongoráztam, de népzenei hangszeren nem játszom, és pont abban az időszakban szüneteltettem a táncot, amikor a pályaválasztásról volt szó, így az eszembe sem jutott. Sosem gondoltam magam kirívó tehetségnek a felsoroltakban, és rengeteg egyéb dolog is foglalkoztatott. Sokáig a színművészeti egyetemre készültem, de jártam nyelvtani versenyekre, majd a kémia és a biológia is felkeltette az érdeklődésemet. Azt rögtön tudtam, hogy olyan szakmát szeretnék választani, amelyben emberekkel foglalkozhatok majd. Egészen piciként hosszabb időt kórházban töltöttem, akkor megmentették az életemet. Talán ezért is van bennem a vágy, hogy én is segítsek másoknak.
Hogy fogadta a döntést a család?
Mivel a szüleim mindketten ebben a világban élnek, jól ismerik a szakma szépségét és mélységét is. Ők fogalmazták meg, hogy bármit választok, biztos háttérként ők is és a zene is ott lesznek nekem.
Olyannyira, hogy édesanyja előadásain rendszeresen közreműködik, a legutóbbi mesekoncerten ráadásul több szerepben is megmutatta magát.
Érdekes, mert anyára sosem tudtam úgy nézni mint a tanáromra vagy mint zenésztársra. Kicsi koromban is gyakorolt velem, azóta is segít, de más a viszony. Igazán a színpadon érzem, hogy milyen mellette állni, vele megjelenni. Azt hiszem, a Szívharang előadás volt az első meghatározó élményem: amikor a pici koruktól dédelgetett tanítványaival együtt hallgatjuk, ahogy szaval vagy ahogyan énekel, büszkeséget érzek. Ránézek, és tudom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Egy-egy ilyen koncert alkalmával anyával is és a lányokkal is erősítjük egymást. A Piripotty gyerekelőadásban is azt szeretem, ahogyan anya vezeti a darabot, én pedig kiegészítem – mellékszereplőként, énekestársként. Ez a darab különösen izgalmas, mivel az alapján változik, hogyan reagálnak a gyerekek, és ezt mi hogyan kommunikáljuk egymás, a zenekar, illetve a közönség felé.
Ez azért egészen nagy odafigyelést igényel.
Közben pedig ösztönös is. A történet főszereplője egy szerelmes kisfiú, akit végigkísérünk csalódásokon, örömökön. A Magyar Zene Házában adott koncert volt az első alkalom, amikor anya a közönség soraiból kiemelt egy – egyébként ismerős – kisfiút erre a szerepre. Én pedig később, a történet végén egy kislányt. Róla semmit nem tudtunk, egyszerűen kiválasztottam. Amikor felkerültek a képek a közösségi médiára, rögtön írt a nagymamája, hogy a kislány Zürichben él, az édesapja svájci, de minden év januárjában elviszi őt itthon egy népzenei koncertre, és milyen csodálatos élmény volt neki, hogy ott szerepelhetett velünk a színpadon. Ezt különösen jó volt megélni.
Anya és lánya között az életben is olyan erős az összhang, mint a színpadon?
Inkább azt mondanám, azért tűnik erősnek a színpadon, mert az életben nagyon megvan az összhang.
Koncertek, néptánc, orvosi hivatás – könnyen összehangolható jövőkép?
Ki tudom jelenteni, hogy igen. Ha valamelyik kimaradna, sokkal szegényebb lenne a lelkem. A népzene és a néptánc nélkül pedig nem is tudnék önmagam lenni. Biztosan nehezebb lesz, ha már dolgozni fogok, de egyelőre bizakodó vagyok. Valahogy mindig beigazolódik, hogy sokkal erősebb egy-egy kötődés, mint gondolnám. Az orvosi egyetemet Budapesten szerettem volna elvégezni, hiszen a magyar főváros számomra kulturális kánaán. Végül azért döntöttem Pozsony mellett, mert sokan azt mondták, hogy ha innen elmegyek, nem fogok hazajönni.
Megijedt?
Igen, és mivel tudtam, hogy mindenképp itt szeretnék élni, inkább azt választottam, hogy szlovákul tanulok. Ma már bánom kicsit, mert úgy gondolom, visszajöttem volna, de hiszek abban, hogy minden okkal történik. Gimnazista koromban egy évet Mexikóban töltöttem cserediákként. Az első néhány hónap hihetetlen nehéz volt, és furcsa, de a szenteste hozta el a fordulatot. Addig csak azt láttam, hogy nem mehetek haza, de aznap a befogadó családom szeretete rávilágított, hogy micsoda kiváltság és lehetőség megtapasztalni egy másfajta otthont is. Ez is hozzásegített ahhoz, hogy bár csodálatos élményekben volt részem, tudjam, honnan jövök, hová tartok.
Hogy látja, mennyire általános ez a gondolkodásmód Komáromban?
Egyrészt Komárom ilyen szempontból szerencsés hely, másrészt én úgy érzem, sokkal könnyebb a helyzetem a kötődéseim miatt. A népzenének és a néptáncnak köszönhetően meg tudom élni a hagyományt, a kultúrát, a közösséget. Itt nem olyan nehéz magyarnak lenni. Itt van miért maradni. Persze, látom, itt vagyunk a határon, sokan mennek el, ha nem Pestre, akkor Pozsonyba vagy Csehországba, és nem tudom, visszatérnek-e. Aki máshol kialakít egy életet, nehezebben jön haza. De sok barátom gondolkodik hozzám hasonlóan, és bízom benne, hogy más is látja, hogy itt van feladatunk. Nagypapám szokta mondani, hogy nem is tudjuk, mekkora ajándék, hogy karnyújtásnyira vagyunk egymástól, tíz perc alatt ott vagyunk a másiknak. Nem vagyunk egyedül.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
