Hétszáz éves templom húzódik meg Terény egyik lankás utcájában. A szentélyét középkori freskómaradványok díszítik, amelyeket a gótikus üvegablakon beszűrődő fény világít meg. A hely igazi különlegességét mégsem a falakon érdemes keresni.
Kong a lélekharang a terényi templom tornyában. Aki ismeri a falu csöndjét megtörő hangokat, tudhatja: halottat búcsúztatnak. Sőt azt is kihallhatja, hogy helybéli férfi emlékére húzza egyenletesen a ritmust Szedlák Józsefné Ilonka. Ő az utolsók egyike az országban, aki nemcsak érti, de beszéli is a harangok nyelvét.
Mondhatni az anyanyelvével egy időben sajátította el. A hetvenhét éves palóc asszony harangozódinasztiába születve a templom árnyékában nőtt fel. Olyan természetes volt számára ez a szolgálat, hogy fel sem tette a kérdést, mégis miként talált családjára a feladat. Annyi bizonyos, hogy már 1870-ben a dédapja is harangszóval hívta a híveket a szentmisére, majd nagyapja, apja és anyja után mára ő lett az, aki elhunyt tiszteetére, mise vagy ünnepnap alkalmából kondít; pontos időre, tűzvészre, esetleg viharra figyelmezteti a falu népét.
Minden eseménynek megvan a maga dallama. Szedlák Józsefné pedig pontosan tudja, a toronyban lakó három harang közül mikor melyiket és hogyan kell kongatnia. A feladat korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A három hangszert nem könynyű egyszerre szólásra bírni. Mikor erre mégis szükség van, Ilonka néni a kezeit és a lábait is használja hozzá. És az sem mindegy, milyen hosszan zeng a templom és környéke. „Amíg harangozom, imádkozom, így tudom, meddig kell folytatnom” – vezet be mestersége rejtelmeibe az asszony, miután elengedi a kötelet, amit az elhunyt emlékére húzott. Ezután hozzáteszi: a vihar az teljesen más dolog. Annak nin- csen saját ritmusa. „A jégesőt csak szét kell harangozni” – mondja. Úgy tartják ugyanis, hogy a termésre veszélyes jeget hozó felhőket elkergeti a felfelé szálló harangszó. A környékbeliek pedig váltig állítják: nem emlékeznek rá, hogy a falu- ban nagy jégeső tombolt volna bármikor is. A módszer tehát szerintük hatásos. E mellett érvel Ilonka néni is, miközben fél szemmel a templomtoronyba vezető létrán álló órára pillant.
Mindjárt dél, Nagyboldogasszony napja. Az ünnepi alkalomhoz ünnepi harangszó dukál, ami nincsen eseményhez illő népviselet nélkül. Ilonka néni elsiet, hogy rövidesen díszes palóc ruhában térjen vissza. Ahogy büszke természetességgel közeledik tarka öltözetében, mintha egy letűnt korból hátramaradt képeslap elevenedne meg előttünk. Ám az asszony frissessége, ahogy történetekbe kezd az általa hímzett ruhadara- bokról, visszarepít minket a jelenbe. Miközben mesél, elfoglalja helyét a templom bejáratánál, a torony alatt álló kis sámlin. Megigazítja terebélyes szoknyáját maga körül, majd elhallgat. Pár másodperc múlva kiderül, mire vár. A szomszéd templom harangjai delet jeleznek. Ott egy perccel korábban kondítanak, de automata hozza lendületbe a hangszereket, mint szinte már mindenhol. „Pedig addig élnek, amíg lélekkel kongatják őket. Ha eltűnik a lélek, meghalnak a harangok – mondja az asszony, s elszántan hozzáteszi: – Én amíg csak Isten engedi, húzom.” Majd szemét behunyva belekapaszkodik kezével és lábával is a kötelekbe. A terényi templom tornyában felzúgnak a harangok.
Hasonló tartalmak
A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.