Azt mondta, örül, ha nem kell a fővárosba jönnie, mert Fertőrákos „az a hely, ahová az ember három nap után a világ összes részéről hazatérne”. A borvidék, a tó, az emberek – mi az, amit kis időre is nehezére esik elengedni?
Az egyszerűséget, a békét és a csendet hagyom otthon ilyenkor. Ezeket pedig nagyon szeretem. Brúnó kisfiam örül, ha olyan helyre megyünk, ahol mindig történik valami, de szerintem Fertőrákoson is történik, csak lassabban és valahogy másként. Gyönyörű helyeken jártam, úgy gondolom, ha soha többet nem utazhatnék, akkor is elégedett lennék a látottakkal, de amikor hazatérek, minden alkalommal újra rá tudok csodálkozni a Fertő tóra, a nádvilágra és a szőlőinkre. Itt, a dűlők között húzódik meg a mi történetünk is. Amikor megállok, és ezt a panorámát látom, az egy érzés, az perspektíva. Ez átvitt értelemben is igaz: kell egy pont, ahonnan az ember saját magára, az elmúlt éveire és a jövőjére tekinthet. Ezt csodálatosan leképezi az a táj, ahol élünk.
Csodaként írja le azt a több mint húsz évet is, amióta borászattal foglalkozik – ez röviden összefoglalt személyes megélés nehézségekkel, örökölt sorssal, tapasztalattal. Hogy látja, nincsenek véletlenek?
Biztos, hogy nincsenek. A borkóstolókon általában el is mondom a résztvevőknek, elég, ha a történetemnek egy specifikus részére kérdeznek rá, arról is több órát tudnék mesélni, ahogyan erről a kérdésről is. Egyszerűen meg kell tapasztalnunk néha, hogy valaki fentről úgy osztja a lapokat, és úgy fordítja felénk a reflektort, hogy annak oka van. Ilyenkor érzed, hogy most te jössz, ez a te időd. Nem szeretem azt mondani, hogy mindig jó energiák vettek körül, inkább jó emberek, és mindig jókor. Egyszer meghívtak vendégnek egy kerek születésnapra, kedvesen visszakérdeztem, miért, hiszen alig találkoztunk, mire azt a választ kaptam, hogy „Enikő, a boraiddal egész életünkben jelen vagy”. Nem véletlenül lettem az az ember, aki közvetíthet valamit a boron keresztül. A bornak ugyanis különleges mondanivalója van, ami ki tudja kinél, mikor, mit indíthat el.
Ön mit mesélne a borain keresztül?
Sok borom kötődik, kötődött bizonyos eseményekhez. Akár a Szívhez Közel nevezetű cuvée-met, akár a 2011-es Bor, Brúnó, Boldogság házasításomat említem – előbbi elnevezését egy Kispál és a Borz-szám és a kedvenc dűlőim összhangja ihlette, utóbbi pedig úgy kapta a nevét, hogy ezt az üdvözlősort írta a fiam születésekor egy kedves ismerősöm. Vagy mondhatnám a negyvenedik születésnapomra készített Steiner Magnumot is, aminek érdekes története van: édesanyám az ünneplésre meghívta gyerekkori rajztanáromat, Gáspárdy Tibort is, akivel többen kimentünk festeni a dűlők közé. Anya tudta, hogy gyerekkori álmom volt a festészet, amit huszonöt évesen, édesapám halála után rögtön félretettem, és csak a borászatra koncentráltam. Egy kissé esős délután ott ültünk a rajzlapokkal, és együtt, család, barátok, megfestettük az érzéseinket. Nem volt megszokott, de erőltetett sem. A képeket és a melléjük fűzött, néhány mondatos szövegeket minden elkészült palackra rátűztük. Különleges, emlékezetes bor, akihez eljutott, azzal biztosan örök kapocs lesz közöttünk.