Elvesz a gazdagoktól, és a szegényeknek ad – állítja a legenda Robin Hoodról, akinek a karaktere Eric Hobsbawm brit történészt is megihlette. A marxista tudós az ő személyéből kiindulva alkotta meg a „szociális bűnöző” vagy „társadalmi bandita” fogalmát, amelyet a Primitív lázadók című, 1958-ban megjelent könyvében ismertetett. Elmélete szerint bizonyos esetekben a banditizmus csupán a társadalmi tiltakozás primitívformája a „szegények” szemében. Kutatásának középpontjában főként itáliai és dél-amerikai „lázadók” álltak, de említésszerűen Jesse James ésRózsa Sándor is felbukkann a szövegben. Felvetődik a kérdés: mi köti össze az amerikai bankrablót és az alföldi betyárt? A két férfi két nagyon különböző társadalomban, mégis hasonló történelmi helyzetben élt, s pályájuk számos ponton mutat egyezést.
SZABADSÁGHARCOS BETYÁR
Rózsa Sándor 1813-ban született Szeged-Alsóvároson. Három testvérével és anyjával élt, iskolába nem járt, gyerekként a juhokat őrizte. Korán bűnözésre adta a fejét, huszonhárom évesen marhalopásért a szegedi börtönbe zárták, ahonnan megszökött. Futóbetyárnak állt, és hamarosan saját bandájával fosztotta ki a szegedi tanyavilág módosabb gazdáit. 1845-ben megpróbált felhagyni az életmódjával, kegyelmet kért, de V. Ferdinánd elutasította. A szabadságharc kitörése után viszont Kossuth amnesztiában részesítette, és Rózsa egy betyárokból álló szabadcsapat élén részt vett a délvidéki harcokban. A nemzetőrök azonban nem voltak elragadtatva attól, hogy köztörvényes bűnözőkkel szolgáljanak együtt, ami feszültséget szült az alakulatok között. A helyzeten nem segített az sem, hogy a tiltó parancsok ellenére Rózsa Sándor és csapata nem riadt vissza a fosztogatástól, így törvényes pályafutásuk nem lett hosszú életű, a szabadcsapat feloszlott, tagjai dezertáltak.
A szabadságharc bukása után az udvar hozzákezdett a magyarországi helyzet stabilizálásához, a Haynau által levezényelt megtorlást a Bach-korszakdiktatúrája követte. Ezt az időszakot a rendőrspiclik és Bach-huszárok mellett a modernizáció jellemezte: az addig feudális Magyarország átlépett a kapitalizmus időszakába. A szabad vállalkozást elősegítő törvények mellett lendületet kapott a vasútépítés és az általános infrastruktúra-fejlesztés, az államigazgatás kibővült, a hivatalnokok megjelentek az ország eldugott zugaiban is. Sok helyen először tapasztalták meg testközelből az emberek, hogy a hagyományos helyi vezetők mellett létezik felettük egy hatalom, amely igényt tart az ellen- őrzésre. A bécsi kormányzat nem titkolt célja volt, hogy Magyarországot beolvassza a birodalomba,
Rózsa Sándor 1872-es elfogatása előtt csendbiztosnak jelentkezett. Ráday Gedeon jelentéséből kiderül: nem voltak biztos információi arról, hogy Rózsa valóban visszatért korábbi életmódjához. A „betyárkirály” később a vallatások hatására beismerő vallomást tett – nem valószínű, hogy a hitelességét valaha cáfolni vagy bizonyítani tudják eszközként pedig a centralizmust, majd a nyílt abszolutizmust választotta.
Ebben az átmeneti időszakban élte virágkorát a betyárság, a szabadságharc bukása utáni zűrzavarban, a rendezetlen közigazgatási viszonyok között a kormányzatnak sokáig nem volt kapacitása felvenni a harcot az Alföldön otthonosan mozgó betyárokkal. Rózsa Sándor és bandája, amelynek oszlopos tagja volt testvére, Rózsa András is, harmincegyszer csapott le, és öt alkalommal gyilkolt is, míg 1857-ben sikerült kézre keríteniük a hatóságoknak a híres rablóvezért. Az 1868-ban amnesztiával szabaduló Rózsának esélye lett volna új életet kezdeni, de visszatért korábbi életmódjához. Az ismét elharapódzó bűnözés felszámolására kirendelt Ráday Gedeon viszont gondoskodott róla, hogy a betyárvilág egyszer s mindenkorra megszűnjön. Egy meghiúsított vonatrablás után sikeresen felkutatták a rablóvezért, és egy életre börtönbe zárták, Szamosújváron halt meg 1878-ban.
REPUBLIKÁNUSOK RÉME
A világ másik felén, Nyugat-Missouriban 1847-ben született egy Jesse Woodson James nevű fiú, aki sok szempontból hasonló életutat járt be. A családnak saját farmja és hét rabszolgája is volt, nem számított tehát szegénynek. Rózsával ellentétben Jesse James nem törvényen kívüli világba született, de a háború őt is megtalálta: testvérével együtt a konföderáció védelmére kelt, egy déli szabadcsapat tagjaként az északi milíciák ellen küzdött a Missouri környékén dúló harcokban. A véres leszámolások során mindkét fél embertelen dolgokat művelt, ezekből a James fivérek is kivették a részüket.
A háborút követően az úgynevezett újjáépítés korszaka kezdődött, amelynek során a központi kormányzat megpróbálta a déli államokat újra integrálni az unióba. A finomabb próbálkozások nem jártak sikerrel, így a katonai diktatúra bevezetéséhez folyamodtak. Ebben a kaotikus, polgárháború utáni időszakban a szétszéledt katonák közül nem mindenki tette le a fegyvert. Jesse James is köztük volt. Folytatta a háborút, de új utakon: nem a re- guláris erőkkel viselt hadat, hanem a republikánus tőkések bankjaival és vállalkozásaival szemben, amelyek az ország fejlődésének motorjai voltak. A korábban együtt harcoló gerillákból verbuválódó James–Younger-banda tudatosan választott célpontokat rabolt ki, és már az első alkalommal gyilkolt. Ez jelentős különbség Rózsa Sándorhoz képest, hiszen az ő vezetésével a betyárok nem ideológiai alapon fosztogattak, s csak dulakodás, tűzharc vagy menekülés közben öltek. A bűnözés számukra életforma volt, nem pedig döntés, mint Jesse James esetében.
Egy 1876-os rablást követően a James–Younger-banda több tagját elfogták vagy megölték, Jesse egy időre visszavonult, de nem tűrte sokáig a tétlenséget, pár év elteltével új embereket toborzott maga köré, és folytatta „háborúját”, amelynek főként vonatok és postakocsik estek áldozatul. A vesztét az okozta, hogy már nem a polgárháborúban edzett és lojális társai voltak mellette: a rendőrséggel is összejátszó Robert és Charles Ford a saját otthonában gyilkolta meg.
EGY LETŰNT VILÁG HŐSEI
Hobsbawm kategóriái szerint Rózsa Sándor és Jesse James is a „nemes lelkű rablók” csoportjába sorolható. A nép nem gonosztevőként tekintett rájuk: a hatalom igazságtalanságához kötötték bűnözői karrierjük kezdetét, gyilkosságaikat pedig önvédelemnek vagy nemes bosszúnak titulálták. Csodálták és támogatták őket, hitték, hogy amit a gazdagoktól elvesznek, azt a szegényeknek adják, ezzel helyreállítva az igazságot. A halálukat csak árulás következtében tartották lehetségesnek, hiszen olyan ügyesek és erősek voltak, hogy a hatóságok képtelenek lettek volna elfogni őket. S a közhiedelem úgy tartotta, a királynak vagy a császárnak sem lehettek az ellenségei, a helyi elittel vagy egyéb elnyomókkal szemben léptek fel csupán.
Hogyan alakulhatott ki ez a kép erről a két köztörvényes bűnözőről a társadalom alsóbb szegmenseiben? Hobsbawm szerint a fő mozgatórugó az osztályharc, az elnyomók és az elnyomottak küzdelme volt. Eszerint Rózsa Sándorban a feudális elnyomás elleni küzdelem szimbólumát látták a korai modern társadalom tagjai. A hatalmaskodó urakkal szemben a betyárokat maguk közül valónak tartották, akik a gazdagok kifosztásával igazsá- got szolgáltattak a nincsteleneknek. Hasonlóan osztályharcos felfogásban Jesse James a diktatúrát bevezető republikánus kormányzat ellenében nyerhette el a nép szeretetét, amelynek szemében a rablásai minden esetben az „ügyet” szolgálták.
Természetesen Hobsbawm is elismeri, hogy ezek a törvényenkívüliek nem feltétlenül gondolkodtak így magukról, és nem az igazságtétel volt a céljuk. Nincs bizonyíték arra, hogy valaha is megosztották volna a zsákmányukat a szegényekkel, mégis már-már népmesei hősökéihez hasonló történeteket szőtt köréjük a folklór. Mind Rózsa Sándor, mind Jesse James esetében akadtak olyanok, akik jóval a haláluk után látni vélték őket, sőt voltak olyan mendemondák is, hogy csak megjátszották a halálukat, és új életet kezdtek. A legendák és mítoszok születését elősegítette a korabeli sajtó is, ugyanis szenzációs stílusban számolt be minden egyes bűntényről, amit elkövettek, később pedig folytatásos regények, történetek is jelentek meg az újságok hasábjain, amelyek romantizálták a törvényen kívüli életmódot.
A tengerentúlon Jesse James igazi sztárrá vált, ponyvaregények tucatjai foglalkoztak az életével, és Magyarországon sem számított kevésbé híresnek Rózsa Sándor. A néprajzi gyűjtések során olyan történeteket is feljegyeztek, amelyek szerint Rózsa már Rákóczit is segítette, nem csak Kossuthot, egyszer pedig Ferenc József kíséretét támadta meg, de az uralkodót nem bántotta. Még ha a nép elismerte is, hogy törvénytelen dolgokat követtek el a hősei, megmagyarázta azzal, hogy kényszerből választották azt az életet, az igazságtalanságok miatt váltak törvényenkívülivé. Haláluk után a testüket is rendkívüli figyelem övezte: Jesse James hullája mellett előszeretettel pózoltak a rendőrök a kezdetleges fotókon, Rózsa Sándor koponyája pedig a mai napig megtekinthető a Rendőrmúzeumban. Látható rajta az a sérülés, amelyet elfogásakor szenvedett, ugyanis fejbe verték az őt feljelentő asszonyok.
Hobsbawm elgondolásának az a hibája, hogy pusztán társadalmi rétegek ellentétében látja a mítoszteremtő erőt. Pedig egy sokkal emberibb, természetesebb konfliktus is meghúzódik Rózsa Sándor és Jesse James legendája mögött: a modern és a tradicionális társadalom kontrasztja. Az élet régi, megszokott elemeit felváltó újjal és idegennel való szembenállás sokkal jelentősebb tényező, mint a vélt vagy valós elnyomók és elnyomottak közötti feszültség. A 19. században a vasút Amerikában és Magyarországon egyaránt elérte a hagyományos társadalmakat – a vonatokra támadó Rózsa és James az élet minden területét uralma alá vonó állammal szembeni düh jelképeként is értelmezhető. Mindkét bűnöző pályafutásának csúcsa a káosz és az átmenet idejére tehető, amíg meg nem erősödött a centralizáció, amellyel szemben az agrárius vidékek – mint a magyar Alföld és az amerikai Közép-Nyugat – embere nem tudta felvenni harcot. A „szociális bűnözővé” váló Rózsa Sándor és Jesse James egy letűnőben lévő, vágyott és szabad világot testesített meg a kisemberek szemében, amelyet ők már nem érhettek el, csak azok, akik a törvényen kívülre menekültek a modern világ elől.
