Mindig is vonzódtam a patakokhoz. Akárhol járok is, ha tudom, hogy a közelben patak van, a lehető leghamarabb meglátogatom. Az efféle vonzalmak eredetét nem könnyű megérteni. De talán nem is kell. Elég, ha átengedem magam ennek a hívásnak. Tegyen velem, amit akar.Lenyűgöznek a patakok saját univerzumai, hogy milyen karakteres, külön világokat képesek létrehozni a közvetlen környezetükben. Ha megállok a házunkhoz közeli patak mellett, és megpróbálok csak rá figyelni, egy idő után meghallhatom a valódi hangját. A patak igazi hangja nem az egyszerű csobogás, hanem valami, ami a csobogás mélyén rejtőzik. A csobogásból kell kibontanunk a figyelmünkkel. Persze épp ez a kibontás, ami nehéz. Mertahhoz, hogy eljussunk a patak valódi hangjához, ki kell lépnünk egy időre ebből a világból. De így van ez a széllel, ahogy a fák lombján zenél, így van a kövekkel, ha összeütjük őket. El vagyunk zárva a természettől. Krajcáros igazság ez, számtalanszor leírták, és keseregtek miatta, de hiába, nem mondhatok mást én sem. Vagyis hogy pontosabb legyek: magunkat zártuk ki a természetből. Sokszor hallom, hogy milyen jó nekem, hogy a természet közelében élek, egy erdő szélén. Igen, így van, de ettől még nekem is ugyanúgy meg kell küzdenem azért, hogy eljussak a természetig. Olyan könnyen elalszik az ember. Elalszik, eltompul, eltűnik belőle a fogékonyság, az érzékenység, egyszóval mindaz, ami valóban emberré teszi. A tompaság ennek a világnak az alapállapota, ez a mindennapi élet pokoli ritmusa és táncrendje. Csak ha eltompulok, akkor leszek képes részt venni ebben a minden varázsától megfosztott életben. Tompaság nélkül nagyon nehéz. Minél érzékenyebb és nyitottabb az ember, annál inkább megkeseríti a saját életét. És nemcsak a sajátját, hanem a körülötte élőkét is. A normalitáshoz közel álló ember zavaró a többiek számára. Nem tudják elviselni a jelenlétét, és ezért mindent elkövetnek annak érdekében, hogy eltűnjön a környezetükből. Egyszerűen nem jó ránézni sem az ilyenre. Félreértés ne essék, nem magamról beszélek. Pusztán a jelenségről van szó. Tehát egyfelől van egy mindnyájunkban lüktető természet, másfelől pedig van az erről való tökéletes tudatlanságunk. Olykor elcsodálkozom a helybelieken, akik szintén az erdőben élnek, hogy az életvitelük tulajdonképpen semmiben sem különbözik azokétól, akik mondjuk Budapest egyik belső kerületében laknak. Ugyanaz a felületesség és a közvetlen környezet iránti tompaság, miközben persze sokszor elhangzik, hogy micsoda „festői” környezetben élünk, és micsoda kincs ez a táj itt körülöttünk. Ilyenkor magam is egyetértően szoktam bólogatni, és közben arra gondolok, vajon mit is érthet pontosan az illető „festői környezet” alatt, vagy hogy mit jelenthet neki az a szó, hogy táj. Mert az a tapasztalatom, hogy a tájról szinte semmit nem tudnak, vagy ha tudnak is, tudásuk közhelyes és üres. A természet zenéje, ami régóta érdekel, az akusztikus tér, ami körülvesz minket, csak nem hallunk belőle szinte semmit, mert egy olyan világot építettünk magunk köré, amely elzár minket ettől a tértől. És korántsem csak arra gondolok, hogy a mi világunk tele van zajjal. Holott tele van, reggeltől estig mást sem hallunk, csak üres és agresszív zajt. Ha kénytelen vagyok valahol belehallgatni egy-egy népszerű rádióállomás nem kevésbé népszerű műsorába, szabályos rosszullét fog el. Szédülni és émelyegni kezdek, olykor még a fogam is belesajdul. Édes Istenem, ezrek és ezrek hallgatják minden áldott nap ezeket az ostoba, cinikus tökfejeket vihorászni élő adásban, és amikor nem a bárgyú röhögcsélés megy éppen, akkor jön a zene, de abban sincs sok köszönet. Mert az, amit a nap huszonnégy órájában sugároz számolatlan rádió szerte a világon, mindennek nevezhető, csak zenének nem. És ez most nem a szokásos „nyugdíjas-sápítozás”, hogy hát ezek a mai fiatalok micsoda szörnyű zenéket hallgatnak, bezzeg mi milyen jó zenéken nőttünk fel. Sajnos nem, a „nyugdíjasok” is ugyanolyan szörnyű zenéken nőttek fel, a különbség legfeljebb annyi, hogy mára jóval agresszívabbá vált a szórakoztatóipar. Az utóbbi években kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy mindazok a zenék, amelyek fiatalkoromban fontosak voltak nekem, tulajdonképpen nem tettek jót nekem. Károsak, mert ahelyett, hogy adtak volna, valójában tönkretettek bennem valamit. Elhitették, hogy a depresszió, az üres és céltalan őrjöngés, a kielégülés kétségbeesett hajszolása vezethet valahová. Miközben, tudhatjuk jól, sehová nem vezet. Az úgynevezett könnyűzene és annak mindenféle alfajai nagy általánosságban ezekkel az életvezetési tanácsokkal látták és látják el a hallgatóikat. Kivételek persze mindig akadtak és akadnak, a zenekarok elsöprő többségének ars poeticája azonban mégiscsak ez. Rá kellett jönnöm, hogy vagy lehámozom magamról ezt az egészet, vagy menthetetlenül ennek a világnak a foglya maradok. A magam részéről egyszer és mindenkorra leszámoltam a manapság hallható zenék túlnyomó többségével. Ha hallok valahol ilyet – és úgyis hallok, ha akarom, ha nem –, átengedem magamon, egyik fülemen be, a másikon ki. Ahhoz, hogy ismét meghalljuk a természet igazi hangját, magunk mögött kell hagynunk a zajt. Ha nagy nehezen sikerül, először különös csend lesz. De a csendet sem könnyű elviselni. A csendre, mint mondják, meg kell érni. A gyerekek még tudják, hogy milyen, aztán elfelejtik, pontosabban elfeledtetjük velük, a legtöbbjükkel egy életre. A gyerekeim kisebb korukban imádtak a patak közelében lenni, egész napokat elszöszmötöltek a partján. Sokszor figyeltem őket, ahogy csak álltak a nagy, gömbölyű köveken, és sokáig hallgatták a hangját. Olyankor nem voltak itt, látszott az arcukon, ha szóltam nekik, meg sem hallották. Az emberek jó része soha nem tapasztalja meg, milyen az igazi csend. De ha megtapasztalná is, inkább visszamenekülne a zajba. Mert ott legalább nincs egyedül, vagy legalábbis ezzel áltatná magát. Akire hirtelen rászakad a csend, összeomolhat a súlyától. A valódi zenék igazából csendek. Nem lépnek ki a csend szférájából. Az igazi zene mindig is a csend felé vezette a hallgatóját, így volt ez évezredeken át, és így volt ez még nem is olyan régen, egy-két évszázaddal ezelőtt is. Aztán egyszer csak történt valami, és a zene ahelyett, hogy a hallgatóját a csend centruma felé kalauzolta volna, elkezdett távolodni a csendtől, egyenesen a pokoli zaj sötét bugyrai felé. Persze mindig voltak – ahogymost is vannak – magányos harcosok, akik ebben a tökéletesen zeneellenessé vált világban is hősies kísérleteket tesznek a zene helyreállítására. Ezek a nagy magányosok ebben a világban igen kevéssé hallatszanak. Amikor tehetem, kiülök éjszaka a kertbe, a csillagok alá. Ez a sebzett világ ilyenkor mintha egy időre visszahúzódna önmagába. Megindul a szél, a tölgyfák levelei egyenletesen rezegnek. A patak is felhallatszik végre, mert napközben nem jut el a kertig a hangja. Az ég tiszta, a szemközti hegy mögül lassan emelkedik a telihold. Ilyenkor, késő éjszaka olyan itt minden, mint amilyen ötszáz éve is lehetett. Csillagok, szél, a hold, az ezerjófű illata. Ebből a csendből egy idő után, ha erősen figyelek, kibomlik valami egynemű, folyton hullámzó alapzengés, mintha valaki egyetlen hangot játszana a távolban, csellón, hosszan kitartva. Minden éjszakai zörej, a bogarak és a madarak neszezése, a patak hangja a sötét völgyből, a fák lombjának zúgása része ennek az egyetlen, hosszan elnyújtott hangnak. De még a csillagok is, ahogy szinte észrevétlenül elmozdulnak az égen, a hold, ahogy egyre feljebb araszol a hegy fölött. Az emberi világ most alszik. Isten világa énekel.