Menü
Az idén augusztusban kilencvenhét éves korában elhunyt Reigl Judit a tapasztalaton túli világ megjelenítésének eszközeként tekintett magára.
A Kapuváron 1923-ban született Reigl 1941 és 1946 között járt a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakára, majd a Római Magyar Akadémia ösztöndíjával Olaszországban töltött két évet olyan alkotókkal együtt, mint Hantai Simon, Weöres Sándor és Pilinszky János. Az ekkor még figurális festőművész itt lépten-nyomon műalkotásokba ütközött, egymásra rétegződve láthatta az antikvitástól a reneszánszon át a legújabb korig a kultúrtörténeti nyomokat. 1948-ban tért haza a kiépülő totális diktatúrába. Mivel a szocreál fennen hangoztatott doktrínája ellenére sem Sztálin-, sem Rákosi-portrét nem volt hajlandó festeni, hétszeri próbálkozás után 1950-ben jutott át Ausztria felé a vasfüggönyön. Innen meg sem állt Párizsig, ahol rögtön kapcsolatba került a szürrealista mozgalommal.
1950-ben festett, Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című, emblematikus festményének különös figuráit az apokalipszis lovasainak a Bibliából és a művészettörténetből egyaránt ismert témája ihlette. A festmény az őt felkaroló André Breton birtokába került, aki haláláig őrizte, később pedig a francia állam lett a kép tulajdonosa, ma a Georges Pompidou Központban látható. Reiglt a szürrealizmusban kevésbé a jungiánus, az álmok világához kötődő irányzata érdekelte, figyelme az automatikus írás nyomán a gesztusfestészet felé fordult. Idővel szakított a mozgalommal, s az absztrakció útjára lépett. Munkássága innentől egymásra épülő, mégis jól elhatárolható, néhány éves ciklusokra tagolódott.
Az ötvenes évek közepétől festményei gesztusrendszerében fontos szerepet kaptak a fizikai mozdulatok, a kézzel és különféle fémtárgyakkal felvitt festékrétegek. E munkái erőteljes szellemi rokonságot mutatnak a New York-i Iskola absztrakt expresszionista törekvéseivel, így Jackson Pollock vagy Mark Rothko festészetével. Ekkor készült sorozatai a Robbanás (1955–58), a Dominancia-központ (1958–59) és a Tömbírás (1959–65) címet viselik. Elkészítette aztán a műterme padlóját borító rontott vásznaira Guano című sorozatát (1958–63): az évek alatt véletlenszerűen egymásra kenődő festékrétegeket architektonikus formákkal már tudatosan egészítette ki. Ember sorozatával (1966–72) egy időre közelített a figuralitás felé, bár monumentális vásznain inkább antropomorf, férfitorzókra emlékeztető formákat látunk. Folyamat című sorozatával (1973–85) aztán megint az absztrakcióhoz és a grafikusabb jelrendszerekhez tért vissza, ám különös, lebegő alakokat felvonultató, figurális képeket is alkotott időről időre.
Munkamódszerének fontos eleme volt, hogy többnyire klasszikus zenére, legfőképpen Bachra, valamint Beethovenre, Mozartra és Scarlattira is festett. A muzsikában nem elsősorban a hangulat fogta meg, sokkal inkább az adott zenei struktúra inspirálta. Festészetében a világmindenséget s benne saját létezését kívánta megfogalmazni, magára pedig a tapasztalati, valamint az azon túli világ megjelenítésének eszközeként tekintett.
Az idén augusztusban elhunyt Reigl Judit a kortárs képzőművészeti élet nemzetközi mércével mérve is magasan jegyzett alkotója volt. Műveit a magyar közgyűjtemények mellett a New York-i Modern Művészeti Múzeum és a Guggenheim Múzeum, a párizsi Georges Pompidou Központ, a londoni Tate Modern és számos más jelentős gyűjtemény őrzi. A műtárgy-kereskedelemben egészen haláláig az ő festményei vezették a legmagasabb áron eladott élő magyar alkotók műveinek listáját. Reigl kalandos fordulatokat sem nélkülöző élete és munkássága a 2005-ben megrendezett, műcsarnokbeli retrospektív kiállításával vette talán a legnagyobb fordulatot, amikor a nyolcvan fölött járó festőművész gyakorlatilag egy csapásra vált világhírűvé. Különös, hogy csak ilyen későn: művészetének kvalitásai a 20. század legmeghatározóbb alkotóinak körébe emelik őt.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
