Nemcsak a segítséget kapó emberekben, hanem a segítőkben is intenzíven élnek a történtek. Önkéntesek százai vettek részt a mentésben, és úgy tűnik, nemcsak adtak azokban a napokban, de kaptak is. A kutatás az ő emlékeiket is megörökítette. „Az önkénteseken keresztül egy olyan oldaláról ismerhettem meg a magyar embereket, amellyel előtte sosem találkoztam. Mindenki kiszakadt a mogorva hétköznapokból, mindenki vidám – igen, vidám – és segítőkész volt. Mindenkin látszódott, nemtől, kortól és bármilyen beállítottságtól függetlenül, hogy azért van itt, hogy segítsen abban, amiben tud, legyen az teafőzés, iszaplapátolás, ruhaosztás vagy bármi” – olvasható az egyikük beszámolója. Másikuk így ír: „Nekem külön öröm volt, hogy olyan helyzetben lehettem önkéntes, amikor nekem sem volt egyszerű az élet (munkanélküli voltam). Nagyon építő jellegű volt számomra, hogy végre érezhettem, hogy cselekvőképes, tevékeny ember vagyok, és igenis tudok tenni valamit másokért.” Megint más az önfeláldozást emeli ki: „Megtapasztaltam egy fiatal férfi által a lélek azon csodáját, amikor a segítségnyújtás valakiben olyan erős, hogy három hét fizetés nélküli szabadságot vesz ki magánemberként, és ott van a saját tulajdonú munkagépével azért, mert a jóság, ami az ilyen embernek a lényéből fakad, ilyen fokú áldozatvállalás mellett is mindennél fontosabb.”
Ahogy végeláthatatlanul gyűlnek a beszámolók és emlékek, lassanként egy gondolattá formálódnak bennem, amit végül Bartal Anna Mária jóval nagyobb rálátással mond ki: „Október negyedike lehetett volna Magyarországon az összefogás napja. Ilyen mértékű összefogás, önkéntesség, adományozás korábban nem történt itthon. De lehetett volna az önkéntesek napja vagy a katasztrófavédelem napja is, hiszen az, ami ott történt, mindre példát és okot adott. Mert sok mindenben megosztottak vagyunk, de azok a hetek csakis az összekapaszkodásról szóltak.”
Az emlékezés – úgy tűnik – nem csak a helybélieknek fontos. 2010. október 4-ét így vagy úgy, de mindenki őrzi. Ahogy a szociológus fogalmaz: „A történelmünkből nem lehet kiírni a vörösiszapot. Elfelejteni nem, csak feldolgozni lehet. Mint ahogy Zrínyi Miklós feldolgozta a nagy várvédő történetét. Mert akik ott voltak, mentettek, segítettek, igenis hősök voltak.”