Szűkös a Bosch-életmű. Nem elérhetetlenek azok a festmények, amelyekhez még a legnagyobb múzeumoknak sem sikerül hozzájutni?
A múzeumok világszerte azt látják, hogy Bosch-tárlatot nem érdemes tervezni sem, mert lehetetlen megszerezni a festményeit. Ez a szinte reménytelen helyzet szűk ösvényt nyit; minden diplomáciai készségünket latba kell vetni, hogy megszerezhessünk fontos és utaztatható műveket. Úgy fest, sikerülni fog, és nagyszerű kiállítás lesz.

Tizenöt éve blockbusterök sorát rendezi a múzeum, és az ön nevéhez fűződik a Seuso-kincsek hazajuttatása és a Liget Budapest projekt elindítása is – mi mindenre volt ehhez szükség?
A felsoroltak közügyek, amelyekhez messze nem csak az én elszánásom kellett. Amikor a Seuso-kincsekkel kapcsolatos tárgyalások első etapját lezártuk, és a kincs fele hazatért, Lord Northampton megüzente, kellő kompenzációért megválna a még általa birtokolt tételektől. Megjelölt egy horribilis összeget, s mikor azt válaszoltam, ez irreális, azt felelte, hogy van idő, tud várni. Akkor jóleső érzéssel mondhattam: uram, a magyar államnak még annál is több ideje van. Vagyis a hosszú kifutású, fontos ügyeknél az idő és a türelem a kulcs, ilyen a Liget-projekt is. Bár egyelőre nem épül az Új Nemzeti Galéria, az idő elhozza a megoldást. Rátérve a Szépművészeti Múzeumra: a legértékesebb képzőművészeti gyűjtemény Bécs és Szentpétervár között, ám jelentős nemzetközi kölcsönzéseken alapuló tárlatokat sokáig nem szervezett. 2004 végén teljes stratégiaváltásba kezdtünk: figyeltük, hogyan működnek a nyugati világ sikeres nagy múzeumai, és mindezt saját hagyományainkra és lehetőségeinkre adaptáltuk. A 2006-os Van Gogh-kiállítás megnyitója után arra gondoltam, ezt a csúcsot elérni többet nem lesz lehetőség – azóta bebizonyosodott, hogy kár kishitűnek lenni.

Erre rímel a törekvés, hogy a magyar képzőművészeti alkotások nívós nemzetközi kontextusban kerüljenek a nyugati közönség elé?
Volt egy furcsa anomália a hazai művészeti életben: kulturális intézményrendszerünk minden művészeti ág legjobbjait el tudta juttatni az európai élvonalba, a Magyar Nemzeti Galéria azonban fennállása alatt egyetlen magyar tárlatot sem tudott kivinni a Nyugat valamely vezető múzeumába. Ezzel szemben a Szépművel való újraegyesítést követően már a párizsi Musée d’Orsay-ban debütált a Nyolcak művészetéről szóló Allegro barbaro című tárlatunk közel kétszázezer látogatóval. Az újraegyesítés után elhatároztam: magyar kiállításokat csak a legnagyobb presztízsű helyeken szervezhetünk. Ha ugyanis alulértékeljük magunkat, senki sem fog becsülni.

E megállapítás az egyénre is érvényes…
Talán az egyetlen igazán fontos feladvány az életben rátalálnunk a számunkra kijelölt útra, és rajta maradnunk. S ez nem megy anélkül, hogy követnénk a delphoi jósda falára felírt intelmet: ismerd meg önmagad.