Menü
„Ez a ház észre se veszi a környezetét. De még a szomszédait se. Nincs senki és semmi más, csak ő maga. Ez teljesen természetes. Ezzel igazán nem kell büszkélkedni. De hát ő nem is ismeri a büszkeséget. Elmentem mellette évek, évtizedek óta. Naponta többször is. Soha meg se álltam a kerítésénél. Észre se vettem. Pedig talán várta. Nem várta. Semmit se várt”
(A dicsőség napja)
S hogy mi van a lemezen? Nagyrészt erdélyi és moldvai muzsika. Egy bethleni renddel indít Magyarborzásról, azaz Észak-Mezőségről cimbalommal, derűs-melankolikus hangulatokkal. (Magyarborzás Bethlentől délre fekszik, nem messze Déstől, valószínűleg a borzásiakat a bethleni muzsikusok szolgálták ki zenével.) Ezután délre, Fehér megyébe, Magyarbecére ugrunk, nem messze Nagyenyedtől. Ez a Küküllő mente vidéke. A Hadd vigyelek át a hegyen! azonban nem a tájegység fergeteges, ultragyors táncrendjéből való nóta, hanem egy kesergő, amit Annus Réka énekel, s amely aztán átvált lassú, végül gyors csárdásba.
Ezt követi egy sokak által ismert kalotaszegi rendtöredék Bánffyhunyadról: legényes, invertita és szapora. A legényes pattogós muzsika, ami sokakat rávett, hogy megtanuljanak legalább néhány pontot, hiszen nem lehet rá ülve maradni; az invertita aszimmetrikus ritmusa elandalít; a szapora pedig a kifáradást szolgálja kódaként.
Nincs is jobb, mint visszaugrani Kolozsvártól északkeletre, az önmagában külön tájegységet alkotó Székre. Erős hangulati váltás a széki lassú: „gyötör engem a szerelem, nem táplál”. Ha van muzsika, ami rászolgálhatott a mondásra, miszerint sírva vigad a magyar, akkor az a széki lassú, az egyik legszebb, legintimebb és legegyszerűbb tánc, ami létezik a világon. A lassút négyes, majd férfitánc, a sűrű tempó követi.
Ezután messzire utazunk: a moldvai Lujzikalagorba (Szép szeretőm vala), majd visszatérünk Erdélybe, a Maros megyei Vajolára, ahonnan egy vidám korcsos és cigánycsárdás derít minket jókedvre, hogy utána északabbra hatoljunk át a hegyeken, a bukovinai Istensegítsbe (Galamb helyett csirkét fogtam).
Innen Dél-Marosba, Keménytelkére érkezünk. Keménytelke romános muzsikája régen divatos volt a táncházmozgalomban, mára azonban kissé feledésbe merült. Vizeliék azonban Tímár Sándor kilencvenedik születésnapjára előkapták Sándor bácsi ottani gyűjtéseit, hogy megidézzék számunkra ezt a vidéket. A lemezt a Zala megyei Nova dallamválogatása zárja (Rikarika), hiszen a Vizeli testvérek mégiscsak zalaiak, s kell egy kis hazai.
A válogatás címe szerény, hangulata viszont olyan, mint amikor a szabadban muzsikál a banda, viszi a hangokat a szél, élettel tölt fel minket a fű, a sár és a levegő frissessége – és persze a szárazfából kicsalt dallamok.
Később néztem csak fel a falra szegezett, ember méretű szobor fölött az üvegablakokra. Színes szentek és erényes boldogok között találgattam egy ideig, ki is lehet az a szemüveges, fehér ruhás férfi. „Földink. Itt élt a közelben, a körmendi kastélyban, és igazi herceg volt” – mondta nagyapám. „Herceg, mint a mesében?” – kérdeztem. „Igen, herceg, de nem mindennapi herceg. Volt ugyan földi rangja, nem is kicsi, de igazából lélekben volt herceg. Ingyen gyógyította a szegényeket” – folytatta nagyapám, akinek körmendi rokonai még látták a szent életű nemest. Sőt egyiküket kezével érintette a drága László. Máltai lovagok, hercegek, bécsi kamarások között azóta sem ismertem ki magam jobban, de a szegényeket gyógyító doktor mesebeli lénye már akkor megfogott, és komolyan megforgatott spirituális tengelyem körül.
Ki is volt ez a doktor, a szegények istápolója? Elsősorban „eszköz”, ezt mondta mindig a hivatására csak felnőttkorban ráeszmélő Batthyány. Eszköz – Isten kezében. És hogy ebbe a lassú eszmélésbe miféle dolgok fértek bele, arról számos humoros visszaemlékezés ad számot. Szemtelen gyerek volt, nem akarta elfogadni az emberi parancsot, az osztályteremből általában hatalmas ajtócsapkodásokkal vonult ki, legtöbbször óra alatt. Megesett az is, hogy kiváló csillagász-természetrajztanárát, akit egyébként imádott, az obszervatóriumba zárta; a megszeppent oktatót csak másnap reggel szabadították ki. Mondom, megzabolázhatatlan, rossz gyerek, pocsék tanuló, helyét nem találó kereső volt már akkor is. Gyönyörűen zenélt, művészpályát jósoltak neki, ám hosszú egy helyben toporgás után, házasságából születő első kislánya halálakor egyszer csak Istenre talált. Így kopogtat az ajtón az orvosi és lelki hívás. Egyszerre.
E két hivatás együttese régóta izgalmas tárgykör. A gyógyító szentség persze lehet napi teendő, elég, ha Albert Schweitzerre tekintünk, honfitársaink közül pedig Afréka vagy Csókay doktor nagyon is kézzelfogható alakja egyből felragyog, amikor a hétköznapi csodateremtés jut eszünkbe. Az orvos megfigyel, leír, megold. Lukács, az orvos és szent egyedül veszi észre az evangélisták közül, hogy Krisztus fizikai szenvedései pontosan, tudományosan leírhatók: a Getsemáne-kertben „verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre” (Lk 22,44). Persze elintézhetjük ezt annyival, hogy a hit túlzása, ám kiélezett helyzetben komolyan dokumentált tudományos jelenség, Jézus teste sokkos állapotban radikális gesztusokat adott. Megrepedtek verejtékmirigyeinek apró kapillárisai, izzadságába vér vegyült. Lászlóban Lukácshoz hasonlóan a tudomány és a racionalitáson túli hit egyesült.
1907 márciusának legvégén dél-franciaországi pihenéséről hazatérve a doktor már ezt írta pedánsan vezetett naplójába: „Remek érzés, új élet kezdődik. Nincs nagyobb boldogság, mint szívünkben a Teremtővel élni.” És valóban: feleségével megújult, megváltott emberként tértek haza. S ahogy ő szentségi lendülettel folytatta tovább szemorvosi munkáját, felcsaptak körülötte a világi, szakmai féltékenység hullámai. Fura volt. Forradalmi, mint a szentek. És a hangulat is az volt körülötte. Egy szemtanú szerint László-napon a munkások fáklyásmenetet szerveztek a tiszteletére, és beszédet mondtak a kastély udvarán. A lelkesedés csúcspontja az volt, amikor belekezdtek egy dalba, amelynek a refrénje így hangzott: „Most szakadt le a híd, ami szétválaszt szegényt és gazdagot.” László doktor egybekötötte a világot a mennyekkel, így az általa invokált isteni igazság villámként csapott bele kora valóságába is.
Őrült tempót diktált. A munkatársai nem bírták követni: csak gyógyít és imádkozik. Nézzük az 1909. évet, amelynek orvosi statisztikája a következő: 4855 ambuláns beteg, 281 operáció, 62 hályogműtét, 30 szemműtét. És ez az az év, amelynek végén naplójában így fogalmazott: „Szeretem betegeimet. A beteg tanít meg arra, hogy Istent mindig jobban szeressem, mivel a betegben Istent szeretem, ezért nekem sokkal többet segít a beteg, mint én tudom segíteni őt.”
Férfi, apa, orvos, szent. Batthyány-Strattmann László, az első magyar boldog a 21. században. Eszköz volt, ahogy mindig mondta. De még milyen eszköz!
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
