Aludhatnék, mégis korán kelek. Nem kell sietnem sehova, a céget már a fiam irányítja, én itthon vagyok. De dolgom van. Várnak az állatkáim. Megetetem, megitatom őket, megcsodálom, hogy mivé cseperedtek a kiscsibéim, aztán mosolygok egyet a kendermagos kakason, hogy a hatalmas búbjától már megint nem lát. Ott lábatlankodik előttem, amíg a többi kakas a tyúkokat hajtja. Na, szedek egy kis zöldet is nekik a kertből, aztán viszem be a kert ajándékait, és főzök. Jönnek a gyerekek, unokák rendszeresen. Nagy öröm ez a szülőnek. Feltöltődöm ezen a néhány napon, és a hét további napjain van mire emlékezni. Az unokák gondolkodásra, tenni akarásra késztetnek. A kedvükért készítünk hintát, homokozót, és ha kell, a bölcsőt is lehozzuk a padlásról.
Igen, már öt év telt el azóta, hogy a második kisunokám megszületett, és bölcsőbe tettük, hogy mindig ott tudjon lenni, ahol mi. Akkor azon gondolkodtam, hogy a fekvőhely nincs eléggé kihasználva, mivel csak féléves koráig tudja használni egy kisded. Mi lenne, ha lenne olyan bölcső, amelyet mindig tovább tudnánk adni másik babának a faluban? – töprengtem. A gondolatot tett követte. Nyugdíjamból vásároltam egyet Magyarpolány újszülöttjeinek. Majd a nyugdíjasklubban elmeséltem, hogy mit szeretnék, a tagok pedig nagyon segítőkészek voltak. Huszonnyolc ember összeadta egy újabb árát. A harmadik, régi időkből származó bölcsőt adományként kaptuk. Azt hittük, hogy e három elég lesz, amennyiben hat gyermek születik évente. Nem így lett. A falu „kinőtte” a három bölcsőt.
Szerencsére pártfogó akadt bőven, így ma már tizenkét ágyacska jár körbe-körbe Magyarpolányban. Az újabb csodálatos bölcsőket helyi mesteremberek, közmunkások készítették. Kis táblák kerültek rájuk az újszülöttek nevével, születési dátumával, így amikor majd felnőnek, láthatják, hogy melyikben ringatták őket. Csak egy ötlet kellett, amelyet aztán a többiek felkaroltak.
Nem először tapasztalom ezt az összefogást itt, Magyarpolányban, a Bakony és a Somló lábánál. Két évtizede a falu vezetésének javaslatára elhatároztuk, hogy a Magyarpolányi passiót a helybeliek adják majd elő. Akkor is kellett elszántság, sok-sok lelkesedés és olyan közösség, amely évről évre pünkösdkor az unokáktól a nagyszülőkig együtt adja elő Krisztus szenvedéstörténetét.
Kérdezhetnék, hogy mi a titka az összefogásnak ebben az ezerháromszáz lelket számláló kis faluban. Ezen én is gondolkodtam. A válasz talán a település adottságában és történelmében rejlik. A Petőfi utcában lévő, 1800-as évek végén, 1900-as évek elején épült, ma is lakott, gyönyörű tornácos, szinte egyforma házak arról tanúskodnak, hogy itt nem voltak társadalmi különbségek. Magyarpolányt korábban azonos sorsú, egymásra utalt sváb emberek lakták. A falubeliek fenntartással fogadták az idegeneket: itt ildomos volt beilleszkedni. Mára a lakosság nagyrészt kicserélődött, de a generációk által hátrahagyott kölcsönös odafigyelést ma is őrizzük.