Több mint harminc éve már, 1989 júniusa. Persze hogy rendkívülit, megrendülést vártam, a személyiségnek valami nagy erejű kisugárzását. A huszadik század három nagy szentje közül néhány esztendő leforgása alatt immár a harmadikkal volt – ezúttal személyes – találkozásom. II. János Pált közelről láthattam a darázsfalui pápai misén – onnan, a hatalmas szabadtéri oltárépítményen misét celebráló férfiból, úgy éreztem akkor, valóban hatalmas erő sugárzott. Aztán a Szent István-bazilika sekrestyéjében alkalmam adódott köszönni Roger Schütznek, a taizéi szerzetesközösség alapítójának, az ő részéről zavart mosoly – ugyan ki lehetek – volt a válasz, a megrendülést majd csak a taizéi énekeknek a hatalmas templomot betöltő közös éneklése hozta el.

Magam sem hittem volna, de Kalkuttai Teréz, Teréz anya a budapesti látogatása idején elfogadta az interjúkérésemet. Az első magyarországi rendházát jött megalapítani, egy Tömő utcai, kopott, öreg bérházban (ott működik ma is). Leültünk hárman, vele és Lukács László jezsuita szerzetessel a bérház udvarán, és a málló vakolatú falak közé szorult kis udvarban persze hogy valami rendkívülit, már-már csodát vártam, elragadtatást. Ehelyett egy kicsi, fáradt, idős asszonnyal találkoztam, aki megilletődött, igyekvő kérdéseimre türelmesen válaszolt. Meg kellett hamar értenem, hogy amit válaszol, sokszor elmondta már, és még sokszor elmondja azután is, mert ez is a munkájának a része, szüksége volt rá, hogy a majd itt letelepedő nővéreit elfogadó szeretet fogadja.

Ez volt hát a lecke, amit akkor meg kellett tőle tanulnom: a mások szolgálata nem ünnep, nem katarzis, még csak nem is a lélek emelkedettsége. Hanem kitartással és türelemmel folytatott munka, a feladatok végzése, ahogy sorban jönnek. Most egy interjú, holnap tárgyalás a kivitelezőkkel, holnapután egy szenvedő megvigasztalása.

Pedig bátran csodának nevezhető, amit ez az albán szerzetesnő a szeretet erejével fölépített. Nem maga a Szeretet Misszionáriusai rend a maga hatszáz missziójával, négyezer nővérével, százezer segítőjével, hanem annak a gondolatnak a hatalmas erejű képviselete, a világ figyelmébe emelése, hogy a másoknak tett szolgálat az életnek nem is célja, hanem egyenesen tartalma.

A szentek persze kevesen vannak, bár többen, mint az ember gondolná, csak éppen nem tud róluk senki, mert csöndben, mindenféle hírverés nélkül teszik a dolgukat. Ők kevésbé a hit, mint inkább a szolgálat szentjei. Mindenesetre a legtöbbünktől nem várható, hogy az önzetlenségnek olyan teljességét gyakoroljuk, mint ők. Nincs is rá szükség. Mikor átvette a Nobel-békedíjat, Teréz anya egy kérdést tett fel, és mindjárt válaszolt is rá. „Hogyan segíthetjük elő a világbékét? Menjünk haza, és szeressük a családunkat.” A szolgálat is valahol így kezdődik. Menjünk haza, és vegyünk részt a családtagjaink feladatainak végzésében. Nem a közös feladatban, hanem a másokéban.

Nem farizeusság ez? Hiszen olyan természetesen adja magát, hogy az ember önmagával törődjék, miért kell mások helyett elvégezni azt a munkát, amit neki kellene elvégeznie? Csakhogy a szolgálat nem mások helyett, hanem másokért végzett munka. Miközben mások értünk dolgoznak.

Van itt még valami. Végtére Robinson Crusoe szigeten töltött éveit leszámítva mindnyájan másokért is dolgozunk. A buszvezető nem maga utazik, az orvos nem magát gyógyítja, a kőműves nem magának épít házat. Megállapodásunk van a társadalommal, hogy bizonyos munkákat elvégzünk, és a társadalom az állam vagy a piac közvetítésével kifizeti ennek az árát. A pénzből pedig végső soron magunk is mások munkájának eredményét megvásároljuk. Hol van itt a szolgálat?

A többletben van, amit ebbe a munkába beleteszünk. És itt szükséges egy kitérőt tenni, mert kétféle többlet lehetséges. Az egyik az önmagunk munkájának megbecsülése. Ismert a történet, hogy egy asztaloshoz bemegy a megrendelő, megnézi a kért bútort, és azt mondja, „köszönöm, mester úr, jó lesz, elvinném”. A mester azonban nem adja, még dolgozni akar rajta. Mikor a vevő elmegy, kérdi a mestert a segéd, miért nem adta oda. „Lehet, hogy neki már elég jó – válaszol a mester –, de nekem még nem elég jó.” Ez fontos dolog, de még nem szolgálat. Mert hiányzik belőle a másik többlet: az adni vágyás. Ne kerüljük meg a szót, még ha túlzónak tűnik is: hiányzik belőle a másik ember iránti szeretet.

Talán a tanári pálya a legalkalmasabb ennek a különbségnek a megragadására. Emlékezzünk vissza az iskolás éveinkre! Mindnyájunknak vannak tanáremlékei rossz, közepes és jó tanárokról. De a legkedvesebb tanárainkat nem pusztán a szakmai tudásuk tette azzá, hanem amit hozzátettek ehhez a tudáshoz: a diák felé forduló figyelmet és az őszinte adni vágyást.

Vannak kifejezetten szolgálatvállaló életpályák. Senkinek nem erkölcsi kötelessége, hogy ilyet válasszon, de aki megteszi, és őszintén, a lelke harmóniájával indul el ezen az úton, jobb hellyé teszi a világot. Agnes Gonxha Bojaxhiu, vagy ahogy a világ most már mindig ismerni fogja, Kalkuttai Szent Teréz jobbá tette a világot, sok más mellett azzal, hogy példát adott a szolgáló életre.