Menü
Sokfelé jártam már a világon, de sehol máshol nem éreztem olyan otthonosan magam, mint a Várban – mondja Kaiser Ottó. A fotóművész nyolc éve lakik feleségével az Országház utcában, és nem csak a negyed rejtett szegleteit fotózza szűnni nem akaró kíváncsisággal, néhány esztendővel ezelőtt készített portréi a városrész igazi, élő arcát is tükrözik.
Bár előzetesen nem volt a terveik közt, Kaiser Ottó és felesége, Zsuzsa mindennap hálát adnak a sorsnak, hogy a Várba vezényelte őket. A terep nem volt teljesen ismeretlen, hiszen a fotográfus előtte már két könyvet is készített a Várnegyedről, és jó néhány fiatalkori emlék is idekötötte. Élete első autójával 1981-ben az Úri utcában parkolt le először, Köllő Miklós barátja híres panoptikumában, a Sándor-palotában olasz arisztokrataként köszöntek vissza a vonásai, sőt egyszer az akkor még szinte feltáratlan budavári labirintust is végigfényképezte, egy éjszakán át bolyongva a hármas pincerendszer óriási termei, az omladozó kutak és a világháborúban a németek használta vécék betonfalai közt. Más azonban ideig-óráig szíves vendégnek lenni valahol, és más valóban beleágyazódni egy város vagy városrész szövetébe. A vidékiesen csendes Országház utcai lakás ezért elsőre nem is adta könnyen magát, inkább afféle bázispont volt, ahova mint a vándormadarak, a házaspár két utazással egybekötött nagyobb munka között haza-hazatért.
„Bár mindig nagyon vártuk, hogy megérkezzünk, a beköltözésünk utáni első időkben annyira kevés időt töltöttünk egyhuzamban itthon, hogy csak érintőlegesen kötődtünk a Várnegyedhez. Ez egyszer csak zavarni kezdett, ezért kitaláltam, hogy készítek egy portrésorozatot a budavári polgárokról. Szerettem volna jobban belelátni abba a különleges közegbe, amelynek, hiába töltöttem hónapokat francia, horvát vagy német városokban, sehol a világon nem találtam párját. A Várban ugyanis a múlt és a jelen egészen sajátságos módon van együtt, és mindegyik állapota hiteles. A mai lakosok mellett ugyanolyan érvénnyel itt vannak a régiek, köztük a teljesen egyszerű, dolgozó emberek és a magyar történelem, művészet nagy alakjai is. Hogy egy nagyon jellemző példát mondjak: Strobl Alajosra nem csak a szobrai vagy az általa legkedvesebbnek tartott műve, a Mátyás-kút emlékeztet errefelé. Az egyik unokája, Krisztina a néhai művész várnegyedbeli lakásában él, az egyik szobában ma is ott áll a nagypapa ágya. A mellette lévő házban lakott a kedvenc építész-bútortervezőm, Toroczkai Wigand Ede, néhány éve még egy idős nénit fotóztam az ő valahai otthonában. A nagy Afrika-vadász Széchenyi Zsigmondnak és többezres trófeagyűjteményének az Úri utcában volt lakása, a Tárnok utca 5. szám alatt álló, hétszáz éves palota pedig mások mellett gróf Edelsheim-Gyulai Lipót, báró Hatvany Lajos, Almásy Jacqueline grófnő és férje, a francia milliomos ékszerész Louis Cartier tulajdona is volt. Ezek a kiemelkedő figurák az elődeikkel és az utódaikkal közösen alkotják a Vár folyamatos jelenét. Mintha egy erdőben járnánk, ami örökké változásban van, mégis időtlen és állandó” – meséli Kaiser Ottó, mi minden inspirálta arra, hogy bekopogtasson a helyiekhez, és nagy levegőt véve megkérje őket, hogy egy közösen eltöltött délután és egy fotó erejéig hadd legyen az életük része.
A portrésorozat készítésekor bebizonyosodott, amit réges-régen sejtett: a Váré ma is egyedülállóan színes világ, amely semmiféleképpen nem akar múzeummá változni. Nem úgy, mint azt a fotós a föld hasonló várnegyedeit járva tapasztalta: a többség elvesztette hús-vér jellegét, kizárólag turistalátványosságként funkcionál, valódi, lüktető, hétköznapi élet, egymásra figyelő lakók nélkül.
Balázs Fecó énekes, zenész, zeneszerző kedvenc sarki kávézójában
Herczku Ágnes, napjaink kiváló népdalénekese
„Persze egy olyan közösség, amilyen a Várban létrejött, vagyis hogy mindenféle kultúrájú és foglalkozású emberek nemcsak hogy egy helyen laknak, de segítik is egymást, bármely lakótelepen vagy lakóparkban kialakulhat. A különlegesség inkább az a fantasztikus érzés, hogy itt egy nagyvárosban vagyunk kisvárosban. Pár perc gyalog a templom, a bolt, a Tóth Árpád sétányon óraműpontossággal mindig ugyanazok az emberek jönnek szembe, nem mehetsz el úgy háromszáz métert, hogy meg ne állj beszélgetni valakivel. Nekem, aki ma már nem tudnék Budapesten kívül élni, de a lelkemben mégis mindig pápai maradtam, ez a mindennapiságában is megunhatatlan élmény” – mondja Kaiser Ottó.
Fotográfusként persze az is nagyon izgatja, hogy a különböző napszakokban hogyan öltöznek fel a vári utcák. Különösen a hajnalokat szereti, amikor igazán az övé lehet minden a királyi palotától a Bécsi kapuig. Sőt, számára a Vár egészen a Várkert Bazárig tart, amely a maga kertjével és kulturális intézményeivel együtt „a világ egyik legszebb parkja. Hát lehet ennél csodálatosabb, hogy állsz a város közepén, balra nézel, ott a vár, jobbra lent hullámzik a Duna, átellenben pedig elterül egész Pest?”
Ezért mindig is nagy drukkere volt az itteni újjáépítéseknek, minden vélt vagy valós ellenérvet makacsul elengedve a füle mellett.
„Szintén külföldi tapasztalat, de ott mintha ezt a kérdést már sokkal régebben eldöntötték volna. Tizenvalahány évvel ezelőtt például heteken át Berlinben fotóztam klasszikus zenét játszó együtteseket és zenészeket. A második világháborúban porig rombolt város minden koncert- és előadótermét az utolsó szögig helyreállították az eredeti tervek és fotók felhasználásával, ahogyan történt ez az épületek zömével Drezdában is. És miért is ne lehetne ez a járható út? A római Colosseumot talán lebontotta valaki csak azért, mert már használhatatlan, viszont aranyáron értékesíthető területen áll?” – teszi fel a nagyon is jogos kérdéseket.
Gaál József festő, grafikus, szobrász, művészeti író, egyetemi docens, aki művészetével egy különleges világot teremtett
A vári lét régi hagyományai szerinte amúgy is elképzelhetetlenek lennének a „díszleteik” nélkül. Csak azt sajnálja, hogy ezekből egyre kevesebb van. Pedig az olyan ünnepélyek, mint a néhány éve Saint-Tropez-ban látott Bravade, amelyen a város lakosai napokig a maguk által készíttetett testőri, szolgálói, várkapitányi, egyéb öltözetekben pompáznak, a közös múltjukat ünnepelve, tovább erősíthetnék az összetartozás érzetét. A várbéli hasonló tradíciók nagy része sajnos mára elsikkadt, de a közelmúltból biztosan sokan emlékeznek még a Mikes Lilla szervezte Korona Pódiumra a Korona cukrászdában, vagy térnek be jó szívvel Bakó Annamária Lítea könyvesboltjába egy valódi beszélgetésre.
„Bár ma már nem divat ilyet mondani, a hozzájuk hasonló központi figurák jelenléte mindig nagyon fontos egy közösség életében. Az ő lelkesedésük, energiájuk fogja össze az embereket, nem véletlen, hogy amikor Lilla meghalt, vége lett a Korona Pódiumnak is. De az ott létrejött előadások hatása tovább él, sok színész, előadó a mai napig jó szívvel emlékszik vissza azokra az estékre. Jó lenne, ha ma is egyre többen vállalnának hasonló szervező szerepet. Mint például a már említett Strobl Krisztina. Az ő kertjében áll az a híres kút, amelyet a nagypapa VI. kerületi, Epreskertben lévő műterméből mentettek át; 2001-ben rendbe hozták, és azóta minden március 15-én vörösbor folyik belőle budavári polgárok örömére.
És hogy kik is ezek a budavári polgárok? Kaiser Ottó szerint nagyon messze jár az igazságtól, aki úgy hiszi, a Várba csak születni lehet. Az első szakaszban nagyjából nyolcvan helyi lakost fényképezett le, és sok mindenkivel találkozott a hivatalnoktól a férje bekeretezett fotóját szorongató idős nénin és a kortárs szobrászművészen át a népdal- vagy opera-énekesnőig. Jövőre a folytatást is tervezi, különösen, mert „egy fotográfus számára nincs érdekesebb, mint az ember”, és talán egy ilyen gyűjtemény egyszer páratlan kordokumentum is lehet.
„Engem azért is lelkesít ez nagyon, mert még pályakezdőként jártam egy kőszegi ornitológusnál, és csodálatos dolgot láttam. Bechtold Pista bácsi vezette a városi »szőlőjövések könyvét«, ahova száz-kétszáz esztendő óta írták a szőlőterméssel kapcsolatos adatokat, feljegyezve a település életével kapcsolatos fontos eseményeket is. Amikor Pista bácsi átvette a feladatot, elkezdte belerajzolni a kőszegi polgárokat is, és ma ezekből a félig-meddig karikatúraszerű, de nagyon kidolgozott és ráismerhető rajzokból pontosan tudjuk, hogy nézett ki egykor a pék, a boltos, milyen ruhában járt a bíró vagy a tanító. Egy ilyen gyűjtemény sok-sok évszázadon át hatalmas kapaszkodója és megtartója lehet egy közösségnek. És nem azt mondom, hogy a Vár életében én is ilyen kapaszkodó akarok lenni, de egy kis morzsát azért hozzátennék az örökkévalósághoz.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
