Szív és lélek
„A száraz adatoknál sokkal többet mond, milyen magától értetődő vendégszeretettel, mekkora szívvel és lélekkel fogadnak minket vidéken. Színészként és magánemberként is megrendítő látni-érezni, mennyit jelent egy-egy ilyen élmény a nagyvárosoktól távol lévő, így a kőszínházaktól javarészt elzárt kis közösségek életében. Amikor egy kisgyermek azt kérdezi az előadás után, hogy ez fantasztikus volt, ugye jöttök még, vagy amikor a nyugdíjasok önfeledt örömmel dobálják velünk a színes lufikat a János vitéz végén, az olyan, mintha a mi lelkünk is hirtelen Tündérországba röpülne” – mondja Tarpai Viktória, a Déryné ifiasszony címszereplője.
A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának tagjaként és a sokszorosan díjazott, A sátán fattya című film főszereplőjeként is ismert színésznő számára ráadásul nem ismeretlen az effajta vándorélet. Tizenhárom éves kora óta járja Kárpátalját, menti társaival együtt a magyar szót, kultúrát. Déryné Széppataki Róza szerepét mintha csak rá öntötték volna.
„Amikor kiderült, hogy ez lesz a következő bemutatónk, bementem az antikváriumba, megvettem Herczeg Ferenc drámáját, nézett is nagyokat az eladó, ugyan ki és minek akarja ezt a művet harminc év után előbányászni. Elolvastam, majd elkezdtem még jobban kutakodni Déryné személye után, megnéztem a kortársai visszaemlékezéseit és a már öregen, szegényen, mindenki által elfeledve írt naplóját is. A mai napig nem győzök betelni vele, milyen fantasztikusan erős, összetett jellemű, bátor, mégis érzelmes-szenvedélyes nő volt, akit sem a magánéleti és szakmai árulások, sem a körülötte dúló kisszerűség nem tudott eltántorítani attól, hogy beteljesítse az álmát: sikerre vinni a magyar nyelvű színjátszás ügyét. Miközben – és ezt próbáltuk mi is Vidnyánszky Attila rendezővel hangsúlyozni – mindig kicsit kívülálló, magányos maradt. Ezt az árat fizette ő azért, hogy mi most, sok-sok évtizeddel később bátran elmondhassuk, nemcsak nyelvében, de színházában is él a magyar nemzet.”
Tarpai Viktória szerint ezért úgy kell erre a misszióra vigyázni, mint egy becses és értékes ékszerre. Nem szabad törődni a gúnnyal, a lenézéssel, a kívülről jövő támadásokkal. Mert a jó Isten végül mindig megjutalmazza a jót, és előbb-utóbb mindenki rájön: a magyar színház csodálatos virágoskert, ahol a közös földben szépen tud egymás mellett nőni a rózsa, a liliom és az ibolya is.