Menü
A szomorú sorsú Katona József meghalt, mielőtt a Bánk bánból nemzeti klasszikus lett volna, de még csak darabja ősbemutatóját sem érhette meg. Bár az író a cenzúrával szemben tehetetlen volt, éles megfigyeléseket tett a magyar színjátszás gyerekbetegségeiről.
1830. április 16-án délután öt óra felé a kecskeméti városháza kapujában összeesett egy harmincnyolc éves férfi, a helyi főügyész. Hiába várták haza aznap este Katona Józsefet: szívroham végzett vele. Akkor még sem szülővárosa, sem az ország nem tudta, kit veszített el a magyar kultúra: valódi örökségének felfedezéséhez éveknek kellett eltelniük.
Jókai Mór 1872-es És mégis mozog a föld című regényében emlékezett meg Katona Józsefről, többek között az ő életéből ihletet merítve alkotta meg főhősét, Jenőy Kálmánt. A mű utolsó fejezetében, amely A költő álma címet viseli, így írja le a dualizmus kori magyar színjátszás és drámaírás helyzetét: „Négy-öt palotája van már a fővárosban a hazai színművészetnek, s mindannyi versenyez egymással külső, belső ragyogásban. A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor; – s amit beszélnek, Európa fővárosai visszhangozzák. Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni.” A kérdés már csak az, hogy miként sikerülhetett évek alatt behozni az évszázados lemaradást. Ebből a munkából Katona József is kivette a részét, de gyümölcseit már nem arathatta le.
Jászai Mari Gertrudisszerepében
A Theátrom problémái
Az ügyvédi, majd ügyészi munkája mellett írói ambíciókkal bíró Katonának az 1820-ban kiadott Bánk bán című drámája nem talált kedvező fogadtatásra, a cenzúra miatt pedig sokáig nem is állíthatták színpadra a darabot. Erről egy évvel később, a Mi az oka annak, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? című értekezésében fejtette ki a véleményét. A Tudományos Gyűjtemény oldalain megjelent írás gyakorlatilag látlelet a magyar dramaturgia állapotáról a reformkor hajnalán.
A Bánk bánt az Erdélyi Múzeum folyóirat 1814-es pályázatára írta meg Katona, de a művét említésre sem méltatták. Később barátjának, Bárány Boldizsárnak a segítségével átdolgozta az első változatot, így készült el a végleges verzió.
Ezek után kifejtette, hogy a magyar dramaturgia helyzete nem csupán a tartalmi szabályozások miatt siralmas. A színházak égető hiánya és a művek nyomtatásban való megjelentetésének nyűgjei mellett felhívta a figyelmet a közönség igénytelenségére is. Katona a „Nemzeti Dicsekedésben” látta a problémák egyik forrását. Mint írja, „a’ Játékban sem igen nézi azt a’ Magyar, hogy mint van a’ kidolgozás, hanem mint van a’ Morál: ő előtte az a’ szép, a’ mellyben több több jeles-mondások vannak – annyival inkább ha azok Nemzetét érdeklik, teli torokkal, és botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését”. Ennek következménye pedig az, hogy „a’ Jobb ízlésű abban hagyja a’ Játékszínbe való járdogálást, a’ Dörömbözés (mellyet az agyargó Idegen nevetve beszél el Hazájában) lesz az Írónak útmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni, nem jó alkotású, hanem csak dicsekedéssel tellyes hazai Drámát kell irni” – vonta le a fájó következtetést.
Bírálta továbbá a magyar nemeseket, akik a pénzükön inkább a német színházakat tartották el, mintsem a magyar nyelv ügyét, magyar színházak kiépülését támogatták volna. „…ezerek’ meg ezerek’ feláldózásával Magyar Nemesek tartyák a’ Német Theátromot, kik ha csak esztendei csonkúlásokat a’ Haza és Nyelv-szeretet oltárára tennék, vagy a’ mit ollykor egyes Magyar (fitogatásból) idegen játék-asztalon hágy, ide fordítanák, úgy nem kellenének tanácskozások arra, miként kelljen a’ Nyelvre alamisnálkodni.”
A magyarországi német kultúraszervezés jó példával szolgált, de Katona óva intette a művészeket a kishitűségtől, amely megteremti a provinciális gondolkodású magyar drámaírót és színjátszót, aki „kezdő voltának gyengeségét megesmervén, elhitette magával, hogy Mesterét többé utól nem érheti”. Ez a mentalitás pedig oda vezet, hogy „Nyelvében nem láttya azt a’ Szépet, mellyet láthatna, hanem (a’ kedvessebb Némettel egybevetve) csak a’ Játszók’ hibáit hántorgattya, és elhidegülve rögzik vélekedésébe, hogy csak nem való a’ Magyar erre az életre” – írta.
Posztumusz siker
Annak idején Kazinczy Ferenc még elegendőnek találta, ha a német drámákat lefordítják magyarra, el is készítette 1790-ben Friedrich Ludwig Schröder német átirata alapján a Hamlet első magyar fordítását. Ennek érdekessége, hogy a német verzióhoz hasonlóan eltért a ma ismert és játszott Hamlet-történettől. A dán királyfi ugyanis a mű végén megöli Claudiust, és elfoglalja méltó helyét a trónon. Az ilyesfajta változtatások nem voltak idegenek a kortól, ugyanis nem szerették túlzott tragédiákkal terhelni a közönséget. Katona Bánk bánja már más szellemben íródott: eredeti magyar mű, amellyel szerzője a nemzetet akarta felrázni, de 1820-ban a történelmi téma és a romantikus hevület is kevésnek bizonyult még ehhez – a nemzet nem mozdult.
A sikertelenséget követően felhagyott az írással, és Kecskemét főügyésze lett. Munkáját nagy odaadással végezte, mellette pedig magánpraxist is folytatott, feltehetőleg a túlterheltség vezetett a szívrohamához is. A Bánk bán sikereit már nem érhette meg, 1830-ban bekövetkezett halála után három évvel tartották meg az ősbemutatót Kassán, amely nem örvendett osztatlan elismerésnek. Az 1848. március 15-ei pesti díszelőadás viszont legendássá vált, a forradalom estéjén a darab egybeforrt a reformkor győzelmével. „A Nemzeti Színház március 15-én este 7 órakor a nemzeti lelkesedés szentegyháza lett. A játékrend megváltoztatva, teljes kivilágítás mellett Bánk kurzió ment. A nemzeti intézet tagjai úgy jelennek meg, mint a nemzet polgárai, mindnyájan nemzeti színű kokárdákkal!” – írta a Pesti Hírlap két nappal az események után. Aznap este nem tudták végigjátszani a színészek a darabot, a közönség és a betóduló tömeg nem hagyta nekik, helyette együtt énekelték többek között a Himnuszt és a Szózatot is. Így lett az elfeledett műből a magyar nemzet első számú drámája, amelynek jelentőségét mutatja, hogy a Bach-féle abszolutizmus idején betiltották.
Katona meglátásait igazolta az idő: ahogy az általa felsorolt akadályok elgördültek, úgy talált magára a magyar drámaírás. A színjátszás és a kultúra intézményi hátterének kiépülése, a cenzúra mérséklődése, majd megszűnése, illetve a magyar nyelv tudatos ápolása együttesen indították el a hazai színházi és irodalmi élet fejlődését.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
