A Misztrál együttes egyik alapító tagja, családapa, grafikus, fotós. Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a hazai verséneklés egyik legmeghatározóbb alakja: két évtizede énekel verseket, fesztivált szervez a Misztrállal, és újabban a magyar énekmondók, verséneklők megismertetése céljából interjúkat készít. Török Mátéval a Duna-part lelket betöltő nyugalmában beszélgettünk versekről, dalokról, a verőcei létről és jövő évi tervekről.
Nemrég egy beszélgetős esten azt mondta, hogy fontos önnek az, hogy Magyarországon éljen. Ezt lehet nacionalizmusként is értelmezni, vagy egyszerűen a lokálpatrióta szólt önből?
Sokszor hallani, hogy az a magyar, aki annak vallja magát, és tesz azért, hogy a magyarság fennmaradjon. Ez nem fanatikus nacionalizmus. Egyszerűen jó itt lakni, jó itt élni. Valamiért ide születtem, s nem máshova. Bár a vezetéknevem Török, és a felmenőim között vannak más nemzetiségűek is, a magyarságtudatom mindig is egyértelmű volt számomra. Az meg, hogy magyarok vegyenek körül, lételemem. Tíz évvel ezelőtt költöztünk Budapestről Verőcére, Magyarország egyik legszebb településére, ahol tulajdonképpen mindegy, hogy most ezen a telken vagyunk vagy hárommal arrébb. Háromezren élünk ebben a faluban. Itt mindenkiről tud az ember valamit, s mindenki köszön egymásnak az utcán. A koronavírus-járvány tavaszi időszakában több pesti ismerőstől hallottam, azért nem mennek teszteltetni, mert félnek, hogy kirakják a piros cetlit az ajtajukra. Nálunk meg ha egy házra kikerült a piros cetli, az ajtó elé mindenféle finomsággal megrakott ládákat tettek a szomszédok, hogy segítsék a ház lakóit.
Milyen volt kiköltözni a nagyvárosból falura?
Ha városiként kijön az ember vidékre, akkor fontos tudatosítania magában, hogy ő a befogadott. Nem kezdheti azzal, hogy meg akarja mondani a tutit. Sajnos mostanában sokszor tapasztalok ilyet. Attól, hogy egyetemet végeztem, nem vagyok jobb egy vidéki földművesnél, sőt nagyon sok mindent tanulhatok tőle. Az elmúlt tíz évben sok mindent tanultunk például arról, mi fontos és mi kevésbé. A vidéki emberek máshogy látják a világot, a transzcendenst, a szakralitást. Sok esetben jobban meg tudják különböztetni a lényegest a lényegtelentől. S ha ezt összeteszi az ember a benne felépülő világgal, egy harmadik, egy komplexebb kép áll össze. A városban akkora a zaj, hogy gyakran nehezebb különbségeket tenni a jó és a rossz, lényeges és lényegtelen között.
A zaj a művészi alkotómunkára is hatással lehet?
Igen, mindenképp. A zajban nem akarunk a mélyére ásni a dolgoknak, mert rohanunk, mert rengeteg írásos és vizuális információval bombáz a világ, túl sok a hang körülöttünk. Ám ahhoz, hogy valami maradandó születhessen, meg kell állni és csendben kell lenni. Ha megnézzük Picasso kubista műveit, gondolhatjuk azt, hogy azért festett köröket és geometriai formákat, mert nem tudott rajzolni, de ez egyáltalán nem igaz, hiszen a kezében volt az egész szakma. Így tudott megszülni magának egy egészen új világot. Ma többször előfordul, hogy köröket rajzolunk, meg négyzeteket, megszínezzük, és festőnek érezzük magunkat, pedig nem is tudunk igazán jól rajzolni. Sok területen érzem ezt a tendenciát. Magamon is észrevettem már többször, hogy hiányzott az a tudás, hogy letisztult formában fejezzem ki azt, amit szeretnék.