Menü
SZÖVEG: TÁBORI KÁLMÁN
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD
Nagymaros a magyar Saint-Tropez – állítja a mestercipész, aki a legnagyobb büszkeséggel aposztrofálja magát francia magyar lokálpatriótának. Nemcsak cipészként szerzett magának reputációt, Nagymaroson önkéntes tűzoltóegyletet is alapított, és már magyar hagyományőrző kitüntetéssel is büszkélkedhet. David Eiffel-torony-makettel díszített házába magyar címeres kapun át lépünk be.
„Ez biztos kényelmes cipő. Lefogadom, hogy reggeltől estig járkálhat benne, és meg sem érzi.” Jó tíz évvel ezelőtt láthattam utoljára Robert Zemeckis hat Oscart nyerő filmjét, de ahogy David Balazic cipész és csizmadia nagymarosi műhelyébe lépve meglátom Mariannt, a mester feleségét kék-sárga cipővel a lábán, köszönés közben csak a Forrest Gump nyitójelenetére tudok gondolni. Bárcsak nekem is ilyen csukám lenne! – tűnődöm én is sóvárogva, és hallom magamban Tom Hanks filmbéli első mondatait. Az illendőség és a műhely bájos meghittsége okozta megilletődöttség miatt szerencsére csak gondolatban játszom el e színpadias kezdéssel, ám nem sokkal később megtudom, az a kék-sárga bőrcipő nemcsak egyedi, de valóban kényelmes is: gyógycipő.
Nem egy kaptafára
„Tíz éve voltunk együtt, mikor először készített nekem cipőt – meséli mosolyogva az asszony – addig csak javítgattam itt a műhelyben a régiket.” Mariann ugyanis két gyermekük érkezése után nem ment vissza eredeti szakmájába, a bankszektorba, hanem éles váltással beállt férje mellé segédkezni a műhelybe. „Nekem mindig színes cipőket készít. Ezt három éve kaptam, de szinte mindig rajtam van” – mondja, míg a férjére várunk.
Itt aztán tényleg nem egy kaptafára készülnek a cipők – szalad ki a számon, ahogy szétnézek a műhelyben, mert elsőre nem látok mást, csak kaptafákat. Mariann jót derül kényszerű szóviccemen. „Minden cipő egyedi, minden megrendelőnek van nálunk kaptafája. Van, akinek több is” – magyarázza a zsúfoltság okát. Megkérdem, vajon egy olyan cipő, mint az övé, örök életű-e. Ez azért nem az a kategória, mondja a nő, de David készít olyan cipőket, amelyeket legfeljebb tízévente kell újratalpalni. S büszkeséggel teli mosollyal az arcán hozzáteszi: hollywoodi sztárok cipői is készülnek náluk. Hogy kiknek, azt nem árulhatják el, de szép lassan megértem, Davidéknak nem is az efféle dicsőség igazán fontos.
A zsúfolt műhely rádiótól, David franciával kevert magyar beszédétől és jóízű nevetésétől hangos. „Egy pillanatra sem szabad megállnom. Kövess mindig, ahova megyek” – szögezi le rögtön a beszélgetésünk elején a cipész, figyelmeztetve ezzel magát is, engem is a munka és a megrendelők iránti állhatatos tiszteletre. Közben pedig a kezében lévő fekete-fehér cipőfelsőrészt gyakorlott mozdulatokkal az egyik százéves varrógépbe helyezi. Hamar kiderül, hogy David a több százezer forintos megrendelést és a helyiek cipőinek javítását éppoly fontos feladatnak tartja.
Műhelye már reggel nyolctól nyitva, és szinte egymást váltják a betérők. Cipőket hoznak javításra, egy hölgy pedig egyedi készítésű lábbelit rendelt, és az utolsó igazítások előtti próbára érkezett. „Jaj, de kényelmes, és a színe is csodás!” – nézegeti büszkén az új cipőt. Daviddal még egyeztetik, hol és mit kell alakítani, s miután a vendég távozik, a mester mosolyogva tér vissza beszélgetésünkbe. „Franciaországban úgy készíttetnek cipőt, hogy azzal kezdik, mutasd a kollekciót. De nekem nincs katalógusom. A vendég idejön, és együtt alkotunk. Én így szeretem” – jegyzi meg lelkesen. Az alkotás pedig úgy kezdődik, mondja, hogy a megrendelővel való találkozáskor megpróbál ráérezni, milyen az illető karaktere. „Bankároknak kemény, merev a személyiségük, olyankor nem is erőltetek más színt, egyértelmű a klasszikus fekete” – avat be a műhelytitkokba.
Párizsból egyenesen a Dunakanyarba
A dijoni születésű mester pályája elején még kint, a világhírű Hermès műhelyében olyan hírességeknek készített cipőt, mint Sir Roger Moore vagy Paul Anka, ám most, miután húsz éve Nagymaroson él, olyan meggyőződéssel állítja, neki itt a helye, hogy azt nem lehet megkérdőjelezni. A strasbourg-i katonai mesterműhelyben, a Compagnons du Tour de France-ban, azaz a francia mesterek országos iskolájában végzett tanulmányai, illetve a Berluti és az Hermès műhelyekben szerzett tapasztalatai után David 1993-ban lett elismert mestercipész. „A képzés a technika mellett erős lelkiséget is adott: céhmesterként arra esküdtem, hogy szolgálom az embereket a megszerzett mesterség és a szakma továbbadása által” – magyarázza. Ez az erős küldetéstudat sarkallhatta arra, hogy amikor a katonai sorkötelezettség ideje eljött, a nyolc hónapos fegyveres szolgálat helyet kétszer annyi időt vállaljon külföldi misszióban. „Franciaországot akartam képviselni valahol. Megmutatni, hogyan tud segíteni egyik ország a másiknak” – kezdi mesélni, miként került Magyarországra. Előbb a kismarosi ciszter apácáknak segített, majd – mivel a luxuscipők készítése mellett az ortopédiai lábbelikét is elsajátította – a szegedi ferences szerzeteseknek készített gyógycipőket. De talán mégsem csak a véletlen vezette ide – jegyzem meg –, amikor a műhely falára kitett képről kiderül, David dédnagyapját, Gerisch Mátyást ábrázolja. „Biztos van benne genetika. Talán azért is érzem itt ennyire otthon magam, mert visszatértem a gyökereimhez” – ismeri el. Bár mint mondja, először ő sem gondolta, hogy itt fog letelepedni.
A dijoni születésű David Balazic sorkatonaként jelentkezett egy tizenhat hónapos magyarországi misszióra. A katonai szolgálat letelte után úgy döntött, itt marad szerencsét próbálni. Bár dédnagyapja révén magyar felmenői vannak, igazán akkor érezte úgy, hogy ez az ország az övéi is, amikor megismerkedett Mariann-nal, és családot alapítottak Nagymaroson. Félig francia, félig magyar – mondja magáról David, aki lelkes lokálpatriótaként már hagyományőrző kitüntetést is kapott.
„Franciaországban azt mondták, amikor cipészmester lettem, hogy én vagyok az utolsó olyan képviselője ennek a szakmának, aki még tud kézzel varrni, és művészi jellegű mestermunkát készíteni” – meséli David. Vizsgamunkáját Párizsban a Place Saint-Gervais-n lévő szakiskolában a mai napig őrzik. Ám hétéves francia mesterképzés ide vagy oda, Davidnak a magyarországi cipészeket látva rá kellett jönnie: bizony sok mindent kell még tanulnia a szakmájáról. Felkereste a közeli idős mestereket, akiktől – ahogy mondja – dupla képzést kapott. „Odahaza nem mindent egy ember végez. A kaptafára, a felsőrészvarrásra és minden területre külön szakemberek vannak. Az itteniek hitetlenkedve kérdezték, milyen mester vagyok, hogy nem tudok kaptafát készíteni, majd sorolni kezdték, mit nem tudok még” – meséli erősen gesztikulálva David. Úgyhogy szorgalmasan elkezdte tanulmányozni a hagyományos technológiákat, és minden mestertől ellesett valamit. Senki nem értette, miért akar itt maradni, ő mégis a Dunakanyart találta az ideális helynek álmai megvalósítására. „Már az illatok megfogtak, amikor először idejöttem: a friss szénáé, a füsté. Rögtön otthon éreztem magam. Aztán megismertem a környéket, láttam, hogy egyik település szebb, mint a másik. Itt a csodálatos Duna, a gyönyörű hegyek. És csak ámultam, hogy létezik ilyen tökéletes hely, ahol minden adva van a családi életre és a szakmám művelésére egyaránt.”
Persze ha valaki húsz éve itt él, magyar felesége, gyerekei és barátai vannak, nem meglepő, hogy beszél magyarul. David mégis meglep azzal, hogy mondandóját előszeretettel nyomatékosítja már-már költői hasonlatokkal: „Magyarország olyan, mint egy csokor virág. Attól szép, hogy sokféle. És szeretem, ha egy kis gaz is keveredik bele, ami teljessé teszi a harmóniát.” Mint mondja, ezért is foglalkozik szívesen szakmájának minden területével. A cipőjavításból is lehet tanulni, és jól lehet közben tanítani. Mivel David szerint az igazi céhmesternek feladata a szakma továbbadása, szombatonként tanulókat fogad műhelyében, és feleségével közösen okítják a jelentkezőket a kézi cipőkészítés fortélyaira. Az alapoknál kezdik. Papíron mindenki megtervezi a saját lábbelijét, ezt követi az anyagismeret, a felsőrész elkészítése, a vékonyítás, a lyukasztás és a többi. De csak a legkitartóbbak jutnak el a kész cipőig. Megkérdezem, vajon nem tart-e a konkurenciától. „A tanítás motivál, hogy mindig a csúcson legyek. Annak örülnék a legjobban, ha a Dunakanyar tele lenne cipészekkel. A szakmai rivalizálás ha egymás iránti tisztelettel párosul, nagyon jót tesz egy mesterségnek. Attól jobban félek, ha nincs kihívás” – oszlatja el a kételyeket.
David szinte csak mellékesen említi, hogy Párizsban, a Champs-Élysées-n milyen csillagászati összegekért árulják a cipőit. De nem ez a lényeg, mondja, nem akar folyton unalmas klasszikus cipőket készíteni. Jobban izgatja, miként lehet leginkább a hely adottságaihoz igazítani a profilját. Előbb lapos talpú, könnyű bőr sorozatcipőt tesz elém. A belsejében ez áll: Nagymaros, Hungary. „Erre baromi büszke vagyok – mondja a turistáknak szánt cipőre –, a szabadság, a pihenés, az otthon jelképe. És aki hazaviszi, a városi lakásában is mindig Nagymarosra fog gondolni, és arra, hogy itt vette, nálunk.” A legnagyobb büszkeség akkor csillan a szemében, amikor a most formálódó sportcipőről kezd beszélni. A felsőrész bőr, a talp pedig olyan anyagból készül, amely nem laposodik el. „Igenis lehet harmonizálni a modern dizájnt és a régi technológiát. Nem kell kidobni a régi dolgokat.”
David Balazic, mielőtt Magyarországra települt volna, a párizsi Hermès műhelyében olyan hírességeknek készített cipőket, mint Sir Roger Moore vagy Paul Anka. Luxuscipőket ma is készít megrendelésre, de mint mondja, mestercipész mivolta itt Nagymaroson a cipőjavítással és a tanítással, a szakma továbbadásával lett teljes.
Petit Bonjour sur la Riviera Hongroise
Nagymaros a magyar Saint-Tropez – állítja a mestercipész. A legnagyobb büszkeséggel aposztrofálja magát francia magyar lokálpatriótának. És hogy ez nem üres frázis, annak ékes bizonyítéka, hogy mióta itt él, nemcsak cipészként szerzett magának reputációt a Dunakanyarban, de Nagymaroson önkéntes tűzoltóegyletet is alapított, mi több, már magyar hagyományőrző kitüntetéssel is büszkélkedhet. Történt ugyanis, hogy David belépett a váci huszárbandériumba, és ha már ott volt, korhű veretes egyenruhát is készített a tagoknak. „Az esküvőmön is magyar egyenruhában voltam” – jelenti ki büszkén, miközben feleségére kacsint. És a tűzoltóegylet hogyan lett? – kérdezem. Mire David mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az ilyesmi, azt feleli: segíteni akarta a települést. „Miért tűzoltó? – teszi fel a kérdést, hogy rögtön meg is felelje. – Mindig tűzoltó akartam lenni.” Egyszer egy vendége mesélt neki Széchenyi Ödönről, aki Budapesten és Isztambulban is alapított önkéntes tűzoltómozgalmat. Ekkor merült fel benne, miért ne hoznának létre ugyanerre a mintára helyben is egy csapatot, amely önkéntes alapon segíthet a hivatásos tűzoltóknak és rendfenntartóknak. Az egyesület ma is működik, de David nyolc év után átadta a vezetését másnak.
Hogy milyennek látja Magyarországot, mióta itt él, kérdeznem sem kell. David magától újabb találó hasonlattal lep meg. Mikor húsz éve idejött, mondja, matt volt a nemzeti címer, de ahogy dörzsöljük, egyre fényesebb lesz, csak ki kell használnunk a terület adottságait. „A vállalkozás néha fent van, néha lent, mint az emberi hangulat” – mondja, s visszaemlékszik, hogyan változtak a körülmények az elmúlt húsz évben. Annak idején, míg nem volt mobiltelefon, és nem voltak plázák Budapesten, hemzsegtek itt a turisták. „A járdát nem tudtuk felseperni a házunk előtt” – kapcsolódik be a visszaemlékezésbe David felesége, és magyarázni kezdi, hogy itt indultak és itt érkeztek vissza a turisták a faluba, ezért szinte minden házban volt valami a kirándulóknak. „És a Béla bácsi csinálta azt az isteni párizsis szendvicset! – csettint nyelvével a cipész. – Aztán szép lassan kiürült az utca, és nem jött több kiránduló. Mi meg egy nap bementünk egy barátommal a városba, ahol mit látok? Akkor nyílt a Duna Plaza, és tele van emberekkel: Ezek a mi kirándulóink!” Ám mint mondják, néhány éve újra felfedezték Nagymarost a kirándulók, amit a járványhelyzet csak erősített. „Ezután az emberek még jobban fogják értékelni a szabadságot! – néz optimistán a jövőbe a mester. – A Dunakanyar olyan, mint egy képeslap. Minden évszakban máshogy gyönyörű. Eszembe jut, ahogy a nyáron a kedvenc Duna-parti éttermünkben ebédelünk a családdal. Készítettem róla egy képet, és elküldtem az otthoniaknak. Ezt írtam alá: Petit Bonjour sur la Riviera Hongroise – azaz: egy kis jó napot a magyar Riviéráról.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
