A nyáron a dévai ferences kolostor udvarán megkérdeztem, hogy ki Böjte Csaba, és ő azt válaszolta, hogy egy marék por, mint mindenki más. „Aki meg akar engem ismerni – tette hozzá –, nézzen azoknak a gyermekeknek a szemébe, akiket nevelek.” Volt szerencsém az elmúlt nyár nagy részét Déván tölteni, s belenézni a gyerekek szemébe. Huncutság, vidámság, derű, életkedv. Pedig olyan gyereksorsok vannak ott, hogy száraz szemmel végighallgatni is nehéz. Azonban ők sem foglalkoznak azzal, hogy mi van mögöttük, fociznak, fogócskáznak, szaladgálnak, előre tekintenek. Van hol lakniuk, van mit enniük, családi közösségben élnek, gondjukat viselik. Ott van Csaba testvér mindig elérhető közelségben, köztük él egy földszinti blokklakásban. Az ablaka alatt megy a foci, zajlik az élet. Bármikor lehet hozzá fordulni. Minden gyerek történetét tudja, mindegyikre van minőségi ideje. Európa legnagyobb árvaházát hozta létre, anélkül hogy létre akarta volna hozni. Ez az ő nagy családja. Annyi vidám gyermek közt hogy tudna szomorú lenni? Vigasztalni is csak derűvel, jó szóval lehet. Egy gyermeket sem lehet jóvá szidni, csak jóvá szeretni lehet. Töretlen optimizmussal hiszi, hogy jót tenni jó, hogy jónak lenni jó, és hogy a Mennyei Atya a világot azért teremtette, hogy kiteljesedjék, az embert meg azért, hogy egy asztalhoz ülhessen vele. Hirdeti, hogy Jézus Krisztus egyetlen parancsot adott nekünk, a szeretet parancsát. Ne féljünk szeretni! Ő nem fél. Nem lehet úgy beszélgetni vele, hogy az ember ne több legyen a beszélgetés után, mint előtte.