Mikor először találkoztam a csiliszósszal, két csepp elég volt belőle, hogy ehetetlenül erőssé tegye a húslevesem. Rögtön belém égett a kis piros üvegen olvasható felirat: Gabko. A név mögött Nagy Gábor áll, aki tíz éve egy habanero paprika hatására kezdett saját szórakozására csilit termeszteni. A hobbiból hivatás lett, a kézművestermék pedig ma már számos családi asztal és éttermi fogás elengedhetetlen kelléke.
Miután megkóstoltam a csilijüket, a pohár víz után rögtön arra gondoltam, vajon miért éri meg olyan erős szószt készíteni, amelyből évekre elég egy kis üvegnyi.
Az extra erős csili valóban lassan fogy. A legtöbben azért veszik újra, mert elkunyerálja a szomszéd, elviszi a haver, amint belekóstol, mondván, neki is kell ilyen. De nekem éppen elég, ha minden családban van egy. Így is óriási öröm, ha a vásárlók fotót küldenek arról, hogy ott van velük a Gabko a karácsonyi asztalon vagy a családi ünnepeken. Igazából mivel az egész hobbiként indult, nem volt szempont, hogy sokat el lehessen belőle adni. Egyszerűen nem ezért kezdtem.
Hanem miért?
Tíz éve Finnországban egy barátomnál találkoztam az habanero paprikával. Indiai vacsorát készített, ahhoz használta, a maradékát pedig elosztottuk. Mikor megkóstoltam, kikerekedett a szemem. Végigizzadtam tőle az éjszakát, de azt éreztem, nekem ez az érzés kell. Szükségem van arra a pluszra, amit hozzátesz az ételhez és az élethez. Van valami drogszerű a csiliben. Amennyire fáj, annyira jó.
Ilyen nagy hatással volt önre egy szem paprika?
Igen, mert akkoriban Magyarországon a csípős egyet jelentett az Erős Pistával. Itthon az őrült erős szószok divatja velem indult be, miután ez a tapasztalat átértékelte bennem a csípős fogalmát.
Pedig úgy tartjuk, hogy a magyarok szeretik és bírják az erős ételeket.
Bírjuk, de mint mondtam, az Erős Pista szintjén. Az én piros szószom annál több százszor csípősebb. Sokan úgy állnak a csilimhez, hogy „hagyjad már, én alföldi parasztgyerek vagyok, mindent kibírok”, aztán meglepődnek. Tisztelni és értékelni kell az ételt. Aki így közelít, annak rengeteg örömöt ad. Engem is az motivált, hogy legyen még a finnországihoz hasonló élményem. Mivel akkor nem volt más lehetőségem, megcsináltam magamnak.
Hogyan fogott neki?
Az utazás végén szuvenírként elhoztam annak a bizonyos habanerónak a csutkáját azzal a tervvel, hogy ha hazaérek, elültetem. Így is lett, de közben elkezdtem olvasgatni, és láttam, hogy vannak ennél is sokkal erősebb paprikák. Belelkesültem, és rendeltem Angliából egy rekorder csomagot, amelyben a világ tíz legerősebb csilijéből volt tíz-tíz mag. Télen elültettem belőle olyan harmincötöt, gondolván, annyi csak elég lesz itthonra. A párkányon nevelgettem őket, de kicsit elszámoltam magam. A magok kétméteres növényekké fejlődtek, és már a balkonon is csili nőtt muskátli helyett. Énekeltem nekik, minden volt itt, tényleg kihoztam belőlük a maximumot, tövenként több kiló termést hoztak. Ennyivel nem tudtunk mit kezdeni, hiszen nekünk a feleségemmel, Verával egy szezonra egy üveg bőven elég lett volna. Nem tudtam, mit kezdjek a maradék százzal.
Ezeket kezdte árusítani?
Először csak barátoknak, munkatársaknak osztogattam, vagy helyben csereberéltünk. Levittünk öt üveggel a nagymarosi piacra, és hazahoztunk helyette kolbászt, krumplit. Aztán hamar kiderült, hogy nem csak én hiányoltam itthonról azt a fajta csiliszószt, amely tulajdonképpen csak fűszer: nem színezi, nem módosítja az ízt, nem magos, nem édes, egyszerűen csak erőt ad az ételnek.