Menü
Több mint száznyolcvan év után magyar újítás forradalmasítja a tuba használatát. Egy egyszerű kiegészítő szerkezet segítségével a tubaművész szabadon mozoghat a színpadon, szólistaként pedig nemcsak klasszikus zenei, de rocksztár is válhat belőle.
A tuba eddig mondhatni láthatatlan volt a közönség számára. No nem a méretei miatt, hiszen azok a feltalálást követően egyre nagyobbak lettek. A zenekarokban többnyire basszusfunkciót betöltő hangszert 1835-ben szabadalmaztatták, és mivel a tubát akkoriban leginkább szabadtéren megszólaló katonazenekarokban használták, dinamikájának fokozása céljából a hangszertest folyamatosan hízott. Az öt-hat kilós instrumentummal így rövid idő elteltével már csak ülve lehetett kényelmesen játszani, a menetelő katonazenekarokban pedig kifejezetten az erre a célra készült, vállra vehető helikont vagy annak az amerikai verzióját, a szouszafont használták. A 20. század közepéig eszébe sem jutott senkinek, hogy a tuba akár komolyabb, önálló szerepet is kaphatna. Ekkor viszont hárman, Paul Hindemith, Ralph Vaughan Williams és Krzysztof Penderecki megírták a hangszer szólórepertoárjának a gerincét. Az újabb fordulópont az ezredforduló táján jött el, amikor is a filmzenéiért öt Oscar-díjat nyerő John Williams komponált versenyművet tubára.
A tuba szerelmesei lassan technikailag és zeneileg is alkalmassá váltak arra, hogy kilépjenek a hangszerük árnyékából. Átvitt értelemben és szó szerint is, hiszen e hangszer esetében nemcsak a súly akadályozza a muzsikus szabad mozgását, hanem a tartási pozíció is.
„Szólistaként évtizedek óta küzdöttem azzal a problémával, hogy a koncerteken ülnöm kell, két rossz, statikus pozíció közül választva. Ha szemben vagyok a közönséggel, csak az arcom fele látszik, így ha korlátozottan is, de kapcsolatot tudok teremteni velük, viszont a tuba tölcsére ilyenkor a színpad bal felső sarka felé pozicionál, ami a hangzás kárára megy. Ha oldalt ülök a közönségnek, a hang a plafonról verődik vissza, és a játékomból ugyan több hallható, de személytelenebbé válik az egész. Arról nem is beszélve, hogy a statikus, szinte mozdulatlan ülő pozíció miatt a karmesterrel és a zenészekkel sem tudok igazán kommunikálni, maximum a fejemet biccentgetem ahelyett, hogy gesztusokkal is képes volnék jelezni a zenei hangsúlyokat” – magyarázza Szentpáli Roland tubaművész-zeneszerző, hogy magyar, francia és német hangszerkészítőkkel együtt miért próbált hosszú ideje valamilyen megoldást találni a tuba színpadi „felszabadítására”. Nem véletlenül éppen neki volt ez a szívügye. Bár gyermekkorában még hegedűsnek készült, végül a tubánál kötött ki, és Magyarországról indulva elsőként ért el komoly nemzetközi sikereket szólistaként. Mestere az a Roger Bobo volt, aki a műfajban egyedülálló módon már a hetvenes-nyolcvanas években megtöltötte a New York-i Carnegie Hallt.
A világsiker kapujában
Szentpáli Roland ötletkezdeményeit végül egy magyar szakember, Juhász Zoltán aranykoszorús hangszerkészítő mester, a rézfúvósok specialistája és historikus kürtök készítője ültette át a gyakorlatba, amennyire zseniális, annyira pofonegyszerű módon. Mivel egy új hangszer létrehozása rendkívül költség- és időigényes lett volna, így inkább a hagyományos tuba átalakítása mellett döntöttek. Először arra gondoltak, hogy egy kihúzható lábra helyezik, vagy a földre teszik előre buktatott tölcsérrel. Hamar kiderült, hogy ez nem járható út, hiszen hiába látszódik a zenész, ha a hosszú fúvórész miatt a hang megváltozik.
„Ekkor jutott eszünkbe, hogy mi lenne, ha száznyolcvan fokkal megfordítanánk a tubát. Igen ám, de akkor meg rögtön jött a következő probléma, mégpedig az, hogy a billentyűzet így a tubás hasára került volna. Hosszas fejtörés után jöttem rá, ezt hogyan kerülhetjük el: kell egy gomb, amit ha a zenész lenyom, az nem betolja a dugattyút, hanem éppen fordítva, fölfelé húzza. Ezzel a mechanikával az ellentétes oldalon is lehet játszani, és a tubás technikája sem változik meg, mert ugyanolyan hosszúak a billentyűutak” – meséli Juhász Zoltán.
Az ily módon megváltoztatott billentyűrendszer révén a tubán ezentúl állva is lehet majd muzsikálni. Ehhez ráadásul csak egy kisebb, kiegészítő alkatrész szükséges, és a tuba a kifordítással együtt szűk két perc alatt, minimális gyakorlattal átszerelhető. A Szentpáli–Juhász-kettős által twobának keresztelt, megújított hangszer szólózásra is alkalmas: hevederrel a nyakba akasztva az előadó nemcsak fel-alá sétálhat, de a tölcsért is tetszés szerint mozgathatja, miközben folyamatosan tud kommunikálni a karmesterrel és a közönséggel. Nem véletlenül állapítja meg Szentpáli Roland viccesen, hogy „ezzel a tubával legalább úgy lehet rocksztárkodni, mint egy elektromos gitárral”.
Hogy mindebből lesz-e világsiker, persze még nem tudható. Segítheti az ügyet, hogy a világszerte ismert hetedik generációs hangszerkészítő, Gerhard Meinl is egyengeti a twoba ügyét. A szakember egy családi manufaktúrából építette fel a világ legjelentősebb tubaépítő műhelyét, és most a magyar fejlesztés védnöke, éppen a svájci levédetést intézi. Az új átfordítómechanika készítése Magyarországon, magyar cég által valósul majd meg Juhász Zoltán és Szentpáli Roland szakmai és minőségi felügyelete alatt. A világ bármely pontjára könnyűszerrel postázható alkatrész installációját a Meinl Weston 2250 típusú tubára akármelyik hangszerjavító szakember el tudja végezni, minden más típus esetében a billentyűrendszert az adott modellhez kell minimálisan igazítani. Az álom ezzel nem ért véget: Juhász Zoltán harmincöt éve gondolkozik azon, hogyan lehetne a gitárok és a vonósok mintájára a rézfúvósok mechanikáját is elektronikával ellátni, egy ilyen váltórendszerrel ugyanis sokkal gyorsabban és precízebben lehetne rajtuk játszani.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
