Keresés
Close this search box.

Megőrzők

SZÖVEG: BENCSIK GÁBOR
FOTÓ: MURAY GÁBOR

„Megőrző kor lett a miénk, és jó, hogy így van,
mert van mit megőrizni”

Magyarország egyik legszebben, legépebben, legteljesebben fönnmaradt óvárosa a soproni, gótikus templomaival, reneszánsz és barokk lakóházaival, historizáló középületeivel. Hogy mindez így megmaradt, köszönhető az egykori építőknek, a szerencsének és még valaminek: hogy az egykor gazdag és fontos város hosszú időre történelmi szélárnyékba került, évszázadokon át sem pénz, sem akarat nem volt a réginek újra cserélésére. Sok értékes városunk vagy városrészünk esett áldozatául a rosszul felfogott megújító szándékoknak. Esztergom tíz éve küzd azért, hogy az 1970-es években betonépületekkel elcsúfított történelmi belvárosát valamiképpen helyrehozza. Óbudán utólag kell régi hangulatú épületeket emelni, hogy valami visszaidéződjék az egykori miliőből, a Tabánból mára alig maradt más, mint egy templom és a pálos szerzetes-költő, Virág Benedek egykori lakóháza, előtte egy kedves szoborral.

Az egész világon ismert ez a jelenség. Velence palotái sem azért maradtak fenn, mert a lepergett évszázadok alatt a mindenkori tulajdonosaik annyira sokra becsülték volna a gót vagy a reneszánsz stílust. Az ok sokkal prózaibb, az egykor dúsgazdag város fokozatosan elveszítette a befolyását, a 18. századra lényegében elszegényedett, és a tulajdonosoknak már nem volt pénzük az „ócska” épületeket modern barokkra cserélni. Korántsem véletlen, hogy Párizsban vagy Londonban a középkorból szinte csak a templomok vészelték át az újjáépítési törekvéseket, a 18–19. században sokkal szegényebb Rómában viszont még az ókorból is maradtak fenn épületek.

Ma értéknek tekintjük mindazt, ami túlélte az évszázadokat, de nem volt ez mindig így. A 19. századig önmagában annak, hogy valami régi, a műalkotásokat leszámítva nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, inkább csak a szegények használták jobb híján, és aki megengedhette magának, házát, bútorait, eszközeit újakra cserélte. Akadt néhány különc, aki mindenféle régi kacatokból, régiségekből és ritkaságokból, római amforákból, középkori szobrokból, kitömött krokodilusokból, strucctojásokból, őskövületekből és „szent” ereklyékből afféle wunderkammert, kuriózumkabinetet rendezett be magának, de ezek a rendezetlen gyűjtemények a tulajdonosuk halála után szinte mind szétszóródtak, megsemmisültek.

Megőrzők korát éljük, vagy inkább megőrzővé tettük a saját korunkat, mert erősen érezzük annak a szükségét, hogy a múlt kősziklájára kell építenünk a gyerekeink, unokáink jövőjének épületét. Látjuk annak a veszélyét, hogy ha a fölkavarodott világban nem így tennénk, kétséges volna, hogy megáll, hogy menedéket nyújt a bajban, biztos pontot kínál a bizonytalanságban. És persze nem csupán az épületek méltók a megőrzésre, hanem mindaz, amit az elődeink az évszázadok alatt létrehoztak. A nyelvünk, a dalaink, a világ által feltett kérdésekre adott, művekbe foglalt válaszaink. Világlátás ez, hitvallás és az életünk napi rutinja egyszerre. Az utódaink majd ítéletet mondanak arról, hogy helyesen cselekedtünk-e.

A múlt értékeinek megőrzése iránti igény újkori fejlemény. Ma összehasonlíthatatlanul többet tudunk a múltról, mint a régi korok emberei, és sokkal fontosabbnak is érezzük ezt a tudást. Maga a tárgyakat összefüggéseikben bemutató történeti múzeum is a 19. század találmánya, előtte legföljebb ritkasággyűjteményeket láthatott a közönség. Ráadásul a múlt feltárásának és megőrzésének tudománya is folyamatosan fejlődik. Jellemző példája ennek a régészet, amely a kezdet kezdetén alig volt több a kincskeresésnél, később múzeumban bemutatható tárgyak keresése lett belőle, ma pedig már nem is tárgyakat, hanem információkat keres a régész, a tárgyak is akkor igazán értékesek, ha a hozzájuk tartozó információkat is sikerül azonosítani.

Mindezek mögött a múlthoz való viszonyunk változása áll, amely ráadásul nem is egyenletes változás. Persze senki nem akarja bezárni a múzeumokat vagy lebontani a régi épületeket, a múlt vagy jövő felé fordulás intenzitása viszont változó. A 19. század második fele, legalábbis a mi kultúrkörünkben, Európában a múlt felértékelődésének kora volt. Ez a kor saját művészeti stílust is teremtett, a historizmust, amelynek jegyében épült például Budapest belső kerületeinek legtöbb lakóháza és középülete, csupa neoreneszánsz, neogót, neoromán épület, vagy éppen egybegyúrva az összes régi stílus, létrehozva az eklektikát.

A huszadik század elején ezzel szemben a jövő felé fordultak az emberek. Először, szakítva a múltból merítő megoldásokkal, létrejött a nálunk szecessziónak, a németeknél jellemzően ifjú stílusnak, Jugendstilnek, a franciáknál, szintén jellemzően, új művészetnek, art nouveau-nak nevezett irányzat, aztán megszületett a modern fogalma, hódító útjára indult a futurizmus, a funkcionalitás. Ezt megint némi múltba fordulás követte, majd újra feltámadt a modern. Emlékezzünk a hatvanas évek jobb módú lakásbelsőire: csupa kagylófotel, dohányzóasztal, op-art, nonfiguratív dísztárgyak, mindaz, amit retró névvel ír le ma az ember. Mintha mindenki maga mögött akarta volna tudni a saját múltját. Modern épületek emelkedtek, modern alumínium ívlámpákra cserélték a régi utcai kandelábereket, modern ruhát hordtunk, és modern zenét hallgattunk.

Aztán visszatért a múlt tisztelete és a törekvés, hogy ami fennmaradt, és méltó rá, azt megőrizzük. Megőrző kor lett a miénk, és jó, hogy így van, mert van mit megőrizni. Ezzel új, fontos vita is született: szabad-e helyrehozni azt, amit az idő a múlt értékeiből elpusztított, vagy csupán konzerválni kell, ami megmaradt? Ez a dilemma különösen a történelem sújtotta vidékeken fontos, amilyen például Magyarország is. A mi középkori váraink, gótikus templomaink, sok száz éves házaink legtöbbjét elpusztították a háborúk, vagy ha azok megkímélték is, pusztította a közöny, a hanyagság vagy a múltmegtagadó indulat.

Nekünk tehát másképpen kell múltőrzőknek lennünk, mint azoknak a népeknek, amelyek szerencsésebb történelme sokat megtartott nekik a régi korok alkotásaiból. A hadak járta országunkban egykor rengeteg vár emelkedett, de mára szinte csak romok maradtak. Azoknak egy részét is elvitték a határmódosítások, más népeknek juttatva, ami egykor a miénk volt. A megmaradtak közül sokat nem is a háború, hanem a béke pusztított el, az idegen hatalom romboltatta le, nehogy a nemzeti ellenállás fészkei legyenek. Ami pedig ezután még maradt, azt sokáig a közöny emésztette, végül az esztelen rombolás.

Számunkra nem marad tehát más, mint legalább részben helyrehozni, ami elpusztult. Múltat hazudni persze nem szabad, de nem is kell, a valóság bőven elegendő. Ami megvolt, de elpusztult, azt szabad, sőt kell is visszaadni a jelennek és a jövőnek, ahogy sok történelmi épülettel, történelmi városrésszel tették már eddig is Nürnbergtől Varsóig.

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!