Egyszer megkérdeztem Gryllus Vilmost, aki tizenhat évig volt Döbrentey Ildikóval közös alkotótársunk, hogy mi volt bennem a legelviselhetetlenebb a sok együtt töltött óra alatt. Ő kertelés nélkül rávágta: „A derűd, Péter, a derűd! Reggel hatkor mosolyogsz, este tízkor mosolyogsz, ez egyszerűen elviselhetetlen!”

Hogy idáig eljutottam, ennek a derűnek köszönhetem. Minden ember a fogamzásától hoz magával egy megváltoztathatatlan egyéniséget, amire születésétől fogva gyűjti a pozitív-negatív személyiségjegyeket. Kisfiú koromtól nyitott, jókedvű, kapcsolatteremtő, szenvedélyes igazságérzetű legényke vagyok a lelkemben. Nagyvárad–Szekszárd–Budapest lakóhelyeimen edződtem, tapasztalva a tiltott-tűrt-támogatott helyzetek igaztalanságait, amelyek bensőmben bosszúra ingereltek. Anyám tigrisszeretete, apám útravalója fegyelmezett: „Ha egy nap nem tudsz derűsen kilépni az utcára, aznap inkább maradj otthon.”

Derűmet így megőrizhettem a producerem, a Teremtő oltalmából a Zsebtévében Móka Miki szerepében. Közben az Állami Bábszínházban háromszáz előadást játszottam örömmel kilenc évadon át. Még egy máig tartó jutalmat kaptam 1968 nyarán a kitartásomért, a kamaszkori nőideálom szerelmét, Döbrentey Ildikó magyar–rajz szakos főiskolás személyében. Egy év múlva, születésekor elveszítettük Domokos fiunkat. Talpon maradtunk bizakodva. Tíz év múlva Dorka lányunk érkezésének örvendhettünk, közben játszottam az Operettben, és jártuk a magyarlakta régiókat a Kacagó koncertekkel. Amikor 1983-ban a második fiunkat is elvesztettük, negyvenévesen rádöbbennem, hogy én, Levente Péter éretlen felnőtt vagyok. Méghozzá az a fajta, akinek a kívülről kétségtelenül harsánynak látszó életkedvét a tragédiák igazságtalansága miatt érzett belső dac, bosszúvágy keseríti.

Három évig tartott ez a döbbenetem, majd elhatároztam, innentől érett felnőtt leszek, aki a keresztjét úgy viszi, hogy közben ne vegye el másnak a kedvét a kereszthordozástól. Ezért 1986-tól máig tartó viselkedéskutatásba fogtam. Első lépés az önismeret. Az egyéniségem negatív jellemzőit, a türelmetlenséget, az irigységet, a bosszúvágyat elfogadtam, aztán megbocsátottam magamnak, a szüleimnek, sőt a Teremtőmnek, hogy képes selejtet is alkotni. Második lépcső az önképzés: a megváltoztathatatlan, de megismert egyéniségemre pozitív személyiséget építeni, hogy ne ellensége, ellenfele, hanem társas lényként útitársa legyek másoknak. Összeszorított foggal, villámló szemekkel ezt nem lehet csinálni, a harmadik lépcső az önuralom. Derű kell hozzá, és hit. Olyan, amilyet apámtól láttam egykor, akit hiába üldöztek az ötvenes években, mert a templomot választotta a párt helyett, a börtönből is csillogó szemmel, fütyörészve tért haza. Ezért mindennap, amikor elindulok a héregi házunkból, felnézek a Gerecse csúcsán lévő, egykor a szovjetek használta tévétoronyra, amely nekem apám mutatóujja. Kiveszem a pipát a számból, felemelem én is a mutatóujjamat, és elmondom naponta: köszönöm, édes szüleim, és neked Teremtőm, hogy a tenyereteken hordoztok, és ma is érezhetem útmutató, oltalmazó és megbocsátó szereteteket.