Az ígéret szeretetre méltó, szép szó, hiszen jó érzés valamit megígérni, és jó érzés, ha nekünk megígérnek valamit, még ha az meg is változtatja kicsit az életünket, át is rajzolja picit a jövőnket. Teszünk egy fogadalmat, amit aztán tervezni kell, és elvégezni, s ami ha megtörténik, akkor kinyílik a fény felé az ígéretünk.

Úgy érzem, egész életünket az ígéretek fonalai tartják össze, akár a ruhánkat a cérnaszálak, amelyek nélkül megszűnne valami nagyon fontos, ami véd és oltalmaz, és ami által kapcsolódhatunk a teremtett világhoz és a többi emberhez. Mindannyiunk élete egy csodálatos ígéret, egy terv, amely közelről szemlélve, benne élve csak egy csomó kusza út és fonal gabalyodásának tűnik, mégis visszatekintve meg lehet látni benne a csomópontokat, az elágazásokat, a félresiklásokat. Talán életünk hasonlatos egy magocska sorsához, amely a föld sötét mélyében kel életre, s aztán több-kevesebb sikerrel mindvégig törekszik a fény, az ég felé.

Az én életem viszonylag könnyen összefoglalható. Az életrajzom, hogy rajzolom az életem. Gyermekkoromtól úgy tanultam, ezt kell csinálni. A lakásunk legpompásabb szobája egy műterem volt. A festőállvány előtt sokat állt Édesanya, ilyenkor csodálatos terpentinillat lengte be a levegőt, és templomi áhítat uralkodott. A gyönyörű festőművész arcán gyöngyház színű fény tükröződött, s Virággal láttuk, most történik meg a szemünk láttára a csoda: a vászon arannyá válik, új élet születik, elkészül egy kép, ami egy új ablak egy új világ felé. Azt is láthattam, amint Édesapa, Kő Pál lerajzol valamit, s aztán fából kifaragja; aztán volt, hogy Édesanya, Péterfy Gizella festette ki. Utólag azt gondolom, én akkor már kaptam egy ígéretet az életemre, ott is voltam az ígéret földjén, mégis más irányt vettem. Elhatároztam, hogy elindulok egy családunk számára ismeretlen úton, és biológus leszek, aki az állatok lélektanával foglalkozik. Jártam mezőgazdasági főiskolára, dolgoztam az állatkertben, kísérleti tangazdaságban, tisztogattam egereket a gödi immunológiai intézetben. Csodálatos időszakok voltak ezek, el nem cserélném semmire, de az igazi boldogságom akkor kezdődött, mikor visszataláltam a ceruzához.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán nagy mesterektől tanulhattam, és egyre több rajzot készíthettem, melyet álomképek ihlettek. Aztán elkezdtem vágyakozni, hogy fát is faraghassak, amint Apácskánál láttam. Hamarosan alkalmam adódott erre, Balla Gábor szobrász barátommal elkezdtünk népmesei ihletésű szobrokkal, egyedi játékokkal telikomponált játszótereket tervezni, aztán készíteni. Járatlan ösvényen lépkedtünk, tele volt buktatókkal, de haladtunk előre. Azóta több mint két évtized telt el, és hazánk több mint harminc helyszínén kívül Barcelonában, Varsóban, Montblanc-ban állítottunk már meseteret. Amikor elkezdtem ezt a hivatást űzni, csak ki nem mondott ígéret volt, melyet inkább a szívemmel éreztem, mint az eszemmel tudtam. Mivel bíztam ebben a felső ígéretben, át tudtam vészelni a sok nehézséget.

Az a munkám, hogy álmodozom és rajzolok, aztán faragok. Megvalósult gyermekkorom kedvenc meséje, a Varázsceruza. A mesében volt egy mágikus ceruza, és amit azzal lerajzolt a két kis rajzfilmfigura, az létrejött. Úgy tűnik, kusza gombolyagokból álló eddigi életemre visszatekintve, hogy érdemes volt arra a szívvel hallott ígéretre hallgatni.