Keresés
Close this search box.

Gyula vitéz télen-nyáron

SZÖVEG: LEIMEISZTER BARNABÁS
FOTÓ: INKEY ALICE

Régi magyar filmekről szóló sorozatunkban ezúttal egy szatírával foglalkozunk, méghozzá egy biztos kézzel összerakott, máig friss és szellemes szatírával – ilyenekkel azért nincs tele a magyar filmtörténet padlása. Bácskai Lauró István 1970-es filmje, a Gyula vitéz télen-nyáron nemhogy nem avult el, talán mostanra vált csak igazán aktuálissá, jobban mondva mára teremtődött meg a befogadásának az alapja. Vegyük a nyitójelenetet: piaci tömegben tévések keresik egy készülő történelmi sorozat főszereplőjét, sisakot-bajszot szerelnek a kiszemeltekre, akiket teljesen lefegyverez az elébük nyomott kamera. Merev arccal próbálják elismételni a tévések által szájukba adott mondatokat, a kuncogó kíváncsiskodók gyűrűjében persze bele-belezavarodnak a szövegükbe. Ötven éve talán csak szimplán megmosolyogtató volt a jelenet, a mai néző számára viszont posztmodern kultúránk egyik alaptémáját idézi meg, amit az internetes neotahóizmus vonulatában (Szalacsi, Polgár Jenő, füzesabonyi választási riport), illetve a tehetségkutató műsorok kasztingadásainak nyekergő szerencsétlenjeinél is tetten érhetünk: a kamera mint a dominanciagyakorlás s egyben az emberi méltóság leépítésének eszköze.

A tévések végül véletlenül találnak rá a tökéletes Gyula vitézre, a Prohászka Feri nevű kocsmai hangoskodóra (Koncz Gábor minden ízében remekül formálja meg a tesztoszterongőzös helyimenőcsávót). Prohászka fiziognómiája garancia a török korban játszódó sorozat sikerére. Olyan „matyós” a feje, megvan benne az a „vérbő magyar virtus” – csettint elégedetten az Őze Lajos által játszott rendező. Ha a Gyula vitéz télen-nyáron tényleg az a médiaszatíra lenne, aminek ígérkezik, s ami – mint később látni fogjuk – nem lehet, ezek a szólamok működhetnének a látvány kultúrájának szlogenjeiként, ami módszeresen kiüresít minden identitást, míg csak olyan felszínes, semmitmondó fogalmak maradnak belőlük, mint a „magyar virtus”. Valójában egy másik kérdést készítenek elő, amit a film meglehetősen merészen piszkálgat, ez pedig nem más, mint a Kádár-rendszernek a nemzettel, a nemzeti érzéssel való tisztázatlan, elfojtásokkal teli viszonya.

A tévés, kardozós-hancúrozós magyarkodás ugyanazt a funkciót látja el, mint a szuvenírboltok kirakatában elszáradtan lengedező paprikafüzérek vagy a pusztaötös. Ezekből képződik a meghasonlott kádári társadalom önképének „nemzeti jellegű” ornamentikája. Nem többek ártalmatlanított, ellenőrzött kliséknél, s amint véletlenül valódi vitalitás költözne beléjük, odafentről mélységes gyanakvás a reakció. (Csak egy példa: az MTV az 1969–1970-es „felszabadulási népdalversennyel” elindította a Röpülj, pává!-t, az alulról szerveződő táncházmozgalomra már besúgók tömkelegét küldte rá a hatalom, hogy aztán az ellehetetlenítés helyett végül inkább a domesztikálására tegyen kísérletet.)

Az persze sejthető, hogy a korabeli közönségnek valóban a Szabadság téri tévészékház és a filmforgatások világát felrajzoló jelenetek lehettek a legérdekesebbek, a készítők pedig okos utalásokkal helyezték el a filmet a hatvanas-hetvenes évek fordulójának popkulturális miliőjében. A rendezőasszisztens rászól a török katonát játszó segédszínészre, hogy vegye le a karóráját – ez a néhány évvel korábban készült Egri csillagok-feldolgozásra és a vele kapcsolatos városi legendára lehet utalás. Egy másik kikacsintásra viszont a bemutatókor leginkább csak a szűk pártvezetőség, illetve a filmgyári bennfentesek figyelhettek fel. Miután a sorozat első epizódjának szerelmi jelenetében megvillan Sunyovszky Szilvia melle, a Kállai Ferenc alakította tévés fejes értetlenkedve kéri számon a rendezőt: „Minek ez a sok erotika? Kinek kell ez?” Nyilvánvalóan a dobozba került A tanút, annak is a „hanyatló nyugat ópiumáról” szóló párbeszédét idézi ez a részlet, ott pedig éppen Őze Virág elvtársa oktatja ki Kállai-Pelikánt. De a Gyula vitéz különös módon egy jóval később elkészülő filmre is utal: a rendező válasza („azt gondoltam, egy kis egészséges erotika nyugodtan belefér”) a ládagyári groteszket juttatja eszünkbe.

A tévésorozat elsöprő siker, Prohászkából egyik napról a másikra körülrajongott sztár, mi több: afféle nemzeti hős lesz, aki köré komoly merchandise épül ki Gyula vitéz-féle málnaitallal és cséb biztosítással (újabb motívum, ami igazán a mából visszatekintve kap jelentőséget). A fejekben összecsúszik fikció és valóság: Feri kocsmájának népe vallásos átszellemültséggel követi az epizódokat, a kalandról kalandra nyargaló Gyula vitéz képében egyszerre szorítanak nagyszájú haverjukért és a törökverő magyar bajnokért. Amikor úgy érzik, Gyula politikailag téves útra lép, küldöttséget menesztenek Ferihez, győzze már meg a forgatókönyvírókat, hogy alakítsák máshogy a történetet. Amit a film bemutat, az nem más, mint a képernyőnek alávetett ember kialakításának első stádiuma. Ezt a televízió újszerűsége határozza meg: a néző még csak tanulja az új médium sajátos nyelvét, és nehezére esik megkülönböztetni a realitások regisztereit (lásd a gyűjtést Isaura felszabadítására).

A Gyula vitéz vitathatatlanul érdekes, mint e tanulási szakasz lenyomata, médiaszatíra viszont nem tud lenni egyszerűen azért, mert ennek nincsenek meg a történelmi-társadalmi feltételei. Hiába meséli izgatottan a szomszédasszonynak Feri főbérlőjének neje: „azt álmodtam, hogy az Angyal itt nyomozott az éjjel”, és szeret bele a sorozat premierje után az addig lenézett fiatalemberbe – ettől még nem megfeleltethető, mondjuk, az Egy tenyér ha csattan című Anthony Burgess-regény Janetjével, akinek a tudatát az angol fogyasztói társadalom és reklámkultúra formatálja. Hiába enged betekintést a Gyula vitéz a tévés programot meghatározó mesterkedésekbe, nem válik olyasféle lesújtó médiaparabolává, mint Sidney Lumet 1976-os klasszikusa, a Hálózat.

A különbség a kapitalista és a szocialista államok eltérő fejlődésében rejlik. A Hálózat világában meghalt a politika, helyette a multinacionális, sőt multikontinentális, „Föld körüli pályára állt” gazdasági érdekcsoportok és a velük egybefüggő média uralkodik. A Gyula vitéz az ezt megelőző állapotot rögzíti, ahol – legyen bármilyen szürke és arctalan a kádári nómenklatúra – még mindig a politika az úr. Az egyén csak kapitalista viszonyok között vethető alá teljesen a képernyőnek, ahol a verseny fölszabadítja ösztönös nihilizmusunkat, az pedig tovább serkenti a versenyt. A szocialista államban ezt a folyamatot késleltetik a retrográd politikai ideológiához járuló retrográd kulturális normák, a nevelő szellem (vö. a hungaroboomer érvkészlet fontos darabjával: „régen még értelmes műsorok mentek a tévében, színházi közvetítések és regényadaptációk”), a hétfői adásszünet és egyebek. Bár a Hálózat és a Gyula vitéz egyaránt a média manipulatív természetére világít rá, előbbiben maga a média, utóbbiban a médián keresztül a politika manipulál – így médiaszatíra helyett legfeljebb politikai szatíra kerekedhet belőle.

Annak viszont nagyon is bátor. Gyula vitéz kalandjai nyomán nem csupán a nemzeti büszkeség horgad fel a magyarokban, de törökellenes indulatok is pulzálni kezdenek bennük. Vitray Tamás mutatja meg a tévéfejesnek egy futóverseny felvételét, ahol a vérszemet kapó nézők megverték a török győztest. A közelgő szakszervezeti kongresszus török vendégére tekintettel az elvtársak úgy döntenek, elkaszálják a sorozatot, Vitray pedig a futóverseny képsorait a tévében már úgy kommentálja, hogy a nézők gratulálni rohantak oda a törökhöz. A filmben tehát maga a magyar tévézés első számú ikonja leplezi le a „doboz” által közvetített narratívák hamisságát.

Nem ő az egyetlen önmagát alakító híresség: feltűnik Takács Marika is, illetve három Kádár-kori public intellectual, eklektikus életpályájukkal a huszadik századi magyar értelmiségi lét ellentmondásainak érzékeltetői. Vitray vendégeként mórikálja magát Abody Béla, a „marha Béla”, akit Vas István a fiatal írók közül az egyetlen zseninek nevezett, hogy aztán (mint azt gimnáziumi osztálytársa, Vajda Miklós vicces-szomorú visszaemlékezésében megírta) a kabarészerepek és a rendszer melletti hitvallások aprópénzére váltsa a tehetségét. Benedek István latin kifejezéseket sorakoztat – ő Benedek Elek unokája és Benedek Marcell fia, pszichiáter, orvos és művelődéstörténész, szabadkőműves, aki a rendszerváltás után a csurkista közegben kötött ki. S megszólal a műfordító Elbert János is – mintha Dennis, a komisz nemcsak Wilson bácsinak, hanem neki is rágógumira cserélte volna a protézisét. Belőle később vad konteók tárgya lett, miután 1983-ban a siófoki mólónál kiemelték a holttestét a Balatonból.

A sorozat hirtelen befejezése széles körű elégedetlenséget szül, a tévészékházat elárasztják a levelek. Enyhítendő a feszültséget, ami a kádári társadalom nemzettagadó szuperegója és nemzeti indulatokkal teli ösztönénje között elszabadult, a tévében vitaműsort rendeznek a sorozatról külső helyszínek kapcsolásával, ahol hőbörgő rajongók követelik a folytatást. A hatalom végül meghajol a tiltakozók előtt, és felhatalmazza a nézőket, hogy villanykapcsolásos szavazás útján döntsenek a sorozat jövőjéről. A film jól láttatja a Kádár-kor álságos társadalmi „vitáit”, amelyeket a rendszer időről időre színre vitt, hogy bizonyítsa önnön liberalizmusát (na persze csak akkor, ha ezek nem hozták felszínre a rezsim alapvető tabuit).

Meg kell viszont említenünk a Gyula vitéz egyetlen komolyabb gyengéjét: az élcelődésből és gúnyból jócskán kijut azért a „turáni átok” meg a „nemzetgyalázó” műsorok miatt dohogó plebsznek is. A vitaesten szót kap egy tofla férfi arról hadoválva, hogy „nem hiába mosta három tenger a magyart”, Zelk Zoltán pedig Andor bácsi szerepében háborog, hogy kiforgatják a magyar történelmet. 1970 Magyarországán, ahol a nemzeti érzést a keleti blokk más országaihoz képest is kórosan elfojtották, nem sok sportértéke volt az ilyen humornak. Annak pedig, hogy az emberek a nemzeti összetartozás megélésének tartalmas lehetőségeinek híján olyan „ornamentikus” jelenségekbe kapaszkodtak érzelmileg, mint egy bugyuta kalandsorozat, inkább tragikus, mint komikus a felhangja. Mindez azonban nem sokat von le a Gyula vitéz télen-nyáron értékéből és élvezetességéből: kiváló színészgárdája, pergő ritmusa, szikrázó szellemessége az egyik legjobb magyar vígjátékká avatja.

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!