Menü
Nemcsak az írónak, de az olvasónak is múzsája van, aki a megfelelő időben nyomja a kezébe azokat a könyveket, amelyekre gondolkodásának éppen akkor vitális szüksége van – s még hétköznapjai körülményeit is úgy alakítja, hogy segítsék e könyvek befogadásában. Mészöly Miklóshoz nekem a Városmajor adatott, amelynek peremén lakom; a park túloldalán áll a Basch Lóránt által építtetett modernista ház, ahol Mészöly Polcz Alaine-nel töltött hosszú évtizedeket. És adatott még egy nyaralás is idén Baranyában és Tolnában, módot teremtve nem csupán a pécsi-dunamenti Rubin Szilárd-világ, de a Mészöly által oly sokszor lefestett tájak, Szekszárd és környéke feltérképezésére is. Emlékezetes a Babits-múzeum mellett található Mészöly-emlékház: az író nem itt, hanem a főtéren álló, a régi takarékpénztárnak helyet adó épületben született, így hát, fölteszem, pusztán praktikus okokból jelölték ki a Babits-szomszédságban a Dienes Valéria- és Baka István-szobával is dúsított emlékhelyet, ahová – hogy még bonyolultabb legyen a helyzet – Mészölyék Városmajor utcai lakásának két helyiségét „transzportálták”. Tegyük hozzá: ha valakit, hát Mészölyt pont nem zavarná a dolog. Hiszen ő törekedett arra, hogy a beazonosítható helyszínek (színhelyek), a történetileg feltárt és igazolt események faktuális fikciója mögött feltárjon valami ténylegesebb valóságréteget, valamit, ami végképp viszonylagossá teszi térnek és időnek a megismerésünk adta kategóriáit.
*
A modernség nem divat, nem póz, nem stílus, nem irányzat, még csak nem is világnézet, hanem kísértés. Egy szöveget az tesz modernné, hogy belengi annak a tudata és traumája, hogy nincs rend, nincs – mészölyösen szólva – olyan egzisztenciális-ontológiai koherenciaháló, ami egy „hagyományos”, naivan ép elbeszélés megírását szavatolná. Vagy ha van is, hát egyáltalán nem magától értetődő. A modernség legfőbb jellemzője az, hogy nyugtalanít. A hiteles modern szövegben – legyen bár ellátva az „olvasmányosság”, a történetszerűség minden pompájával, legyen bár mégoly fordulatos és feszesen szerkesztett, mondanivalója pedig pozsgásan pozitív – ott lappang az a tény, hogy vészesen közel táncol a törés igazságpillanatához. És itt válik mindez többé, mint bölcsészszagú okoskodás: a modern szöveg funkciója bizonyos szempontból az, hogy analógiát kínáljon a modern ember léthelyzetével. A töréspont, ahol megnyilvánul a dolgok lényegi értelmetlensége és értelmezhetetlensége, ahol a mindenséget végre olyannak látjuk, amilyen: kaotikusnak, szétesőnek, idegennek; szóval a töréspont: valóság, de lehetetlen valóság. Ha átszédülünk rajta, semmilyen kapaszkodónk nem marad az életben maradáshoz, feloldódunk a formátlanság ördögi realitásában. A „normális” elbeszélés, a megkezdhető és lezárható „sztori”, ami valamiféle rendet feltételez a jelenségek mögött (egészen a Romana füzetek meghitt hormonkozmológiájáig elmenően): hazugság, de szükségszerű hazugság. Az életet sztoriként kell felfognunk; a sztorin kívül minden széthull.
A modern állapot az, amikor továbbra is a „sztori” illúziójának alapzatán élünk, mert máshogy nem lehet, ám újszerű, nyugtalanító tudatosságunk arra kötelez bennünket, hogy minél közelebb férkőzzünk a törésponthoz. Elmenni a semmi határáig, s mint valami rossz akciófilmben, a legutolsó másodpercben félrerántani a kormányt – ez a modern ember és különösképpen a modern író hivatása. Ahogyan Mészöly írja A pille magánya naplójegyzeteiben a dolgokról alkotott „közmegegyezésünk” kapcsán: „A művészet kísérletet tehet, hogy ezt a konvenciót kritikussá tegye – lévén éppen az a feladata (termékenyítő kockázata), hogy ne pragmatikus illúzióba, fikcióba, látszatba rendezkedjen be megtévesztő sikerrel, hanem megütköztessen a semmilyen pragmatikussal nem kecsegtető valósággal. Vagyis közelítsen egy olyan objektívhez, ami a látszatot, fikciót, illúziót leleplezi – anélkül, hogy kiiktatni vagy gyakorlatiasan helyettesíteni tudná.” „Minden folyamat, amely már belátható” – valójában „megállítás”, fikció. A fikció leleplezése is csupán „megállításban valósulhat meg”, újabb fikciót termel – de „a művészet »hangszerelésében«”, ami „már közelebbi rokonságban van a valósággal”.
Hitelesek nem lehetünk, de igyekezhetünk hitelesnek lenni – és ez már majdnem tartalmat ad az ember életének. A modern író előtt két csapda áll: vagy nem vesz tudomást a töréspontról, és megragad valamiféle ontológiai negédesség szintjén (ez igaz a mai kultúrselejt java részére, a moralizáló giccsekre, az „antirasszista” példázatokra, a burzsoá öntetszelgésre), vagy átbukik a törésponton túlra, amit pedig ott létrehozhat, az ahhoz is kevés, hogy valaminek a véglete legyen: kisszerű, unalmas, szürke zűrzavar (ez pedig a felszínes, blöffökbe fulladó „avantgárdra” áll). A modern író mutatványának tétje az, hogy egyszerre, egymásban mutassa fel a rendet és a rendnélküliséget, valahogy úgy, mint a zongorista Cecil Taylor az ötvenes és hatvanas évek fordulóján, mikor már végletesen kezdett kisiklani a tonális keretek közül, de kakofón zenéjéből még ki-kiserkent valamilyen forma – a végső forma a káosz küszöbén.
Hogy a magyar írók közül Mészöly Miklós jutott-e legközelebb a törésponthoz, nehéz lenne megmondani. Az viszont biztos, hogy ő volt a legtudatosabb és legelszántabb közelítő. „Kísérletező” prózájának egyes darabjai (mint például némely történelmi keresztmetszete) ma már talán fárasztók, túl elvontan, túl elméletien hatnak; meg-megesik bizony, hogy Mészöly az „elmondhatóság határáról” csupán puszta irodalmat hoz vissza. Mégsem tudják igazán bosszantani az olvasót: igazolja ezeket a szövegeket az, hogy szükséges állomásai voltak az író lételméleti nyomozásának, s hogy Mészöly sohasem a „nyelv kedvéért” kísérletezett (mint a rosszfajta posztmodern), hanem azért, hogy a nyelv segítségével minél egzaktabbul leplezze le a létfikciót. És persze a befogadás minden nehézségéért kárpótol stílusának költői szépsége. Rilkére emlékeztet, ahogyan e stílusban az absztrakt fogalmak testiesülnek, „tapinthatóvá” válnak, kölcsönhatásba hozhatók a materiális jelenségekkel, utóbbiak viszont szinte fogalmi érvényt nyernek. Fogalmiság és anyagiság találkozása különös érzékiséget szikráztat fel: hogy egy szép fordulatával éljünk, Mészöly a „dolgok combja közé” merészkedik.
Mesterművei, mint a Film, a Megbocsátás, a Bolond utazás, a Magyar novella vagy az olyan rövidebb remeklések, mint az Anyasirató, a Lesiklás, talán az egész magyar irodalomban páratlanul valósítják meg azt, amit ő interjúkban „az »új« próza egyetemesebb technikáit” magába szívó „mély-realizmusnak” nevezett, olyan realizmust, amely „megbolondítja” a „szent normát”. „[M]indig időszerű marad, hogy »realista« próza is íródjon, de csak akkor lesz igazán meggyőző, ha mindig szervesen lesz gyökeresen más, mint a korábbiak” – mondja, és el is magyarázza, hogyan képzeljük ezt el: „Például lóg a falon egy realista kép. Csupán abban különbözik minden más realista képtől, hogy az egész – mondjuk – balra öt centit ferde. Hát ez a ferdítés, ez az öt centi – ez a pokolian nehéz. Ami nem csoda, mert ez az öt centi vagyok én, vagyunk mi, a mi századunk.” Mészöly legjobb írásaiban egyszerre van meg az olvasót magával ragadó drámai feszültség, a korfestő varázs, illetve az a „ferdítés”, ami hitelessé teszi az elbeszélés aktusát. Ezek együtt teszik felülmúlhatatlanul izgalmassá egy-egy Mészöly-szöveg olvasását.
Külön kiemelném a Bolond utazást, egy 1946-os vonatút leírását a somogyországi romok között: lenyűgöz a „pusztulás természetességével”, azzal az „elképesztő részletgazdagsággal”, „mely a megülepedett romokat szinte már szervesen illeszti bele a látványok nagy panorámájába”. Született jobb, érzékletesebb magyar próza a háború utáni időkről? És közben példaszerű, ahogyan ezt a „mély-realista” elbeszélést áthatja a modern reflektáltság, s a bomba által kettévágott állomásépület képében meg is idézi az alapproblémát, a kísértő töréspontot: „még mindig ott tátongott a becsapódás okozta rés, a forgalmi irodát és várótermet kettémetsző nyiladék. Ideiglenesen úgy oldották meg a helyreállítást, hogy a rést meghagyták. És ez akaratlanul is megteremtett bizonyos művészi kompozíciót”. Az éjszaka közepén hosszú veszteglés után meginduló járat a halálba száguld, csakhamar „szembekap” egy kórházvonatot. Metafora ez is, az írásé, ami „sztorivá” nem, csupán „végleges vázlattá” tudja kanyarítani a jelenetek sorát; az utolsó képet már a „fekete doboz” szolgáltatja: míg a többi utas elszunnyad, egy kamasz fiú besurran a Földanya-szerűen testes, minden történelmi viszontagságon felülkerekedő Cseprilákovics Borbála kupéjába. „[S]zerelvényünk szikrafelhőben úszva rohan a somogyi éjszakában, ringatva valamennyiünket álomba, a kamaszt Borbálába.”
*
Mészöly, a detektív néhány meghatározó nyomvonalat követve közelít a töréspont, a valóság bűnjele felé. Ott van a látás örökkön örökké megrökönyítő, letaglózó, elszédítő élménye: „mintha minden láthatót nemrég csomagoltak volna ki egy hát mögötti dobozból” – írja a Merre a csillag jár elején. E nyomvonalon, amelyen a Film magaslatáig jutott el, egyértelmű a francia nouveau roman hatása, de fontos magyar hagyománya is van ennek a látványfixáltságnak, gondoljunk csak Szép Ernőre, Nemes Nagy Ágnesre. Ott van aztán az idő, aminek fikcionális voltát úgy fedi fel, hogy eltérő korokból származó történelmi motívumokat szeletel egymás mellé. Ez ad alkalmat arra is, hogy egyik nagy témáját, Szekszárdot feldolgozza, belépve a város múltjának realista zagyvalékába: az itt megnyilvánuló hihetetlen hely-, kor- és tárgyismeret egészíti ki Mészöly „elméleti” beállítottságát. De jelentős nyomvonal az erőszak is: „a történelem, mint permanens (bujkáló) fasizmus” – jegyzi fel, s ezt a „fasizmust” találóan ábrázolja a Magasiskola sólyomtelepen játszódó diktatúraparabolája, amelyben az ártatlanul hangzó sólyomseregszemle telítődik sötét reminiszcenciákkal: „A szereplő solymász ugyancsak rövidvágtában közeledik, de középen felezi a pályát. Aztán ő is a Fejedelem emelvénye felé fordul. Húsz lépésnyire megáll, s a lóval együtt egy másodpercig szembenéz a Fejedelemmel. Utána fejét fölemeli kissé, és sólymot tartó karját rézsút fölfelé kitartja.” Ám a „fasizmus” hasonlatával olyasmit is megragadhatnánk, ami a politikánál, a társadalmi folyamatoknál mélyebben fészkelődik be a létezésbe: Mészölynél valami primer kegyetlenségösztön „fasizálja” az emberi kapcsolatokat, de még az állati létezést is.
A kegyetlenség persze meghívja önnön krisztusi ellenprincípiumát, az irgalmat: Megbocsátás, ez Mészöly egyik elbeszélésének a címe, ám hogy miben állna ez a megbocsátás, nem olyan egyszerű felfejteni. Az Anita nevű szereplő az Állatok búcsúja nevű képet égeti bele pálcákkal egy puhafa táblába. „Egész beszélgetésük alatt ezt a lassuló pillanatot várta, mikor az ujjaiban ott érzi már az egyetlen lehetséges vonal tervét. Ez a technika nem tűrt javítást, próbálkozást; olyan volt, mint a megbocsátás fordítottja.” Mit akar ez jelenteni? A teremtés, az alkotás, a rögzítés, a dolgok narratívába kényszerítése: elemi könyörtelenség volna? A novella végén, alkoholgőzös szenteste után, minek során megerőszakolta a sógornőjét, a családfő tavaszi sétát álmodik: „Míg a gerincen vonultak, szeretett volna egy megbocsátó kérést megfogalmazni, és fennhangon kimondani, hogy a többiek is hallják – »Maradj Névtelen, legyen tanúja a nyomorúság szépségének« –, de a fellengzősen fájdalmas mondat nem tudott elhangzani.”
Mintha azt sugallná Mészöly, hogy az irgalmat nem Istennek kell gyakorolnia a vétkező emberek irányában, hanem éppen fordítva: az embernek kell megbocsátania a Teremtőnek, amiért nyomorúságos életre hívta, beleégette őt a mindenség rajzába. És Isten azzal „teheti jóvá” a teremtést, ha semleges, nem ítélkező megfigyelőként tanúja marad az ember szenvedésének. A megváltás pusztán abban a tudatban rejlene, hogy nem egy vak kozmosznak adjuk elő a nyomorúság rítusait? Analogikusan azt is megállapíthatnánk, hogy a modern író penitenciát végez a „hagyományos” elbeszélés miatt. Feladata nem a teremtés, ami összefüggéseket erőszakol bele a létbe, hanem a megfigyelés: a zűrzavart, amennyire lehet, narratíváktól mentesen, a lehető leghívebben közvetíteni. Ez Mészöly sötét, de hiteles etikája: nem a „sztori”, hanem – amennyire lehetséges – a töréspont felől írni a világot.
Száz éve, 1921. január 19-én született Mészöly Miklós.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
