Ebbe a komplex anyagba egyformán belesimulnak a korábbi dalok újragondolt változatai (Huszadik századi városlakó, Varázslatos, fehér kő, A holló) és az utóbbi évek szerzeményei. Közös bennük a teatralitás, az oratóriumjelleg, és ez a szövegben is visszatükröződik, például a Mennyben az angyal, a Gloria et honor Deo vagy a Halotti beszéd esetében. A dalszövegeket Sülyi Péter és Trunkos András írta, könnyű témákat ezúttal sem nagyon találni. Alapmotívum az egyén magáramaradottsága és kicsinysége a történelem áramlásával, a modern társadalommal szemben, a kiüresedettség érzése. Ahogy az egyik új dalban fogalmaznak: „Jelszót festett a zászlókra a lángoló huszadik század / Évek égtek az arcodra, csak egy álarc maradt mára.” Nehéz kiemelni egy-egy momentumot, olyannyira egybefüggő az album, de talán a Varázslatos, fehér kő himnikus hangszerelése, az orgonaszólóval induló Légy hű magadhoz! és az Álomszínház szimfonikus zárlata tekinthető csúcspontnak.

A Testamentum elvarázsol, felemel és a mélybe ránt, a külvilágot teljesen kikapcsolja. Ha valami homlokráncolásra késztethet csupán, az a keverés minősége. A dobok gépiesnek hatnak, az ének néhol alig-alig kivehető, kásás. Egy zenei legenda a tizenhetedik sorlemezén megérdemelte volna a tisztességes stúdiómunkát.

Bár az albumcím és az Ideje a pontot kitenni című dal is azt sugallja, hogy egy különösen gazdag életmű lezárásához érkeztünk, Kóbor új tervekről is nyilatkozott. Kérdés, van-e értelme tovább, hiszen így is kerek, így is egész az Omega-testamentum.