Menü
Egy képemen, amely most került elő a fiókból, decemberhez méltó, sűrű pelyhekben esik a hó. Szánkón csúszom le az emlékműdombról, apám vár a völgyben. Első önálló szánkózás, felhőtlennek tűnő gyerekkor, a történelemtől érintetlenül.
Pár évtizeddel később ugyanezen a helyen, ahová boldog arccal, megkönnyebbült lélekkel megérkeztem a havas csúszásból, boldoggá avatják földimet, Brenner Jánost, Szombathely szentjét, a srácot, aki örömmel ment a halálba, hangozzék bár kamikaze stílusban, így volt a teljes történet valódi és természetes. Brenner János igazi, hamisítatlan decemberi szent, e hónapban született, és ekkor vették el az életét a titokzatos merénylők is, akiket a mai napig nem ismerünk, bűnük homályban maradt, a felmagasztosulás ellenben nyilvános és emlékezetes. Brenner példája friss, máig vagy még inkább a jövőbe hat, s nem csak az elsőfogadalmas ciszterci szerzetes félig kölyöksége okán, hiszen korához képest felnőtt, megfontolt, érett férfiember volt, egyháza hőse, és már huszonhat évesen vértanú is.
Nálunk, Szombathelyen úgy tartják, hogy a Brennerek vagy megfontolt városvezetőket, vagy Istenhez hű papokat adnak legszívesebben a városnak, a világnak: „urbi et orbi”. Sokat jártam abba a templomba, ahol megkeresztelték, ott az oldalában a korpusz a szenvedő Krisztussal, ablakain különleges szentek, Maximilian Kolbe és Batthyány-Strattmann László, jó ebben a társaságban lenni minden időkben. Amikor Brenner nem templomban imádkozott, alig bírta kivárni a gimis idők elmúlását. Nem véletlen, hogy egyből szerzetesnek katapultált, novíciusnak jelentkezett a ciszterciekhez. A legrosszabb idők jártak az egyházi közösségekre: edukációra képtelenség, szenvedés teli zsákkal, besúgás, menekülés vagy éppen erőteljes, hősi kiállás és az utóbbiból egyenesen következő halál. János húszévesen került vissza a szombathelyi egyházmegye kispapjai közé, de akárcsak a szerzeteséletet, ezt is, mint valami háromlábú, rozzant széket, kirúgta alóla a sors és a történelem. Győrben kereste a helyét, majd az őt mágnesként magához ölelő Szombathelyen lett pap, a székesegyházban szentelték fel.
A határon élt, és a határra került a szó szoros értelmében, hiszen Szentgotthárd külkerületében lett káplán. Neki való misszió volt a rábakéthelyi szolgálat, fiatalok és gyerekek vették körül. „Az az örökös kedves mosoly az arcán” – mondták róla mindig hálával Magyarlak, Máriaújfalu, Zsida és Farkasfa lakói. Szerettek nála gyónni, mindig adott útravalót és derűt. „Tartsatok ki!” – ez volt a szemében. Komolyan gondolta, hogy „minél mélyebben átéled Krisztus lényegi valóságát az oltáriszentségben, annál mélyebb lesz a lelki életed. Ha nem megy az ima és az elmélkedés, éld át a valóságot, hogy Krisztus éppen úgy ott van jelen, mint te.” Mély, filozofikus gondolatok. Költészet Istennek. Vallomás Istenről.
A haláláig kitartó Isten- és nagyon jól látható egyházhűsége a kommunista hatalom számára kifejezetten provokációnak hatott. A megfelelő elvtársak már szigorú jelentéseket írtak a fiatal káplánról. Szimatoltak utána, az elveszejtésén tűnődtek. Az egyházügyi megbízott jó kápóként akarta elhelyeztetni, hiszen János tevékenysége – aki, mint névrokona, Keresztelő Szent János, szilárdan képviselte a hatalommal szembeni, ragyogó spirituális rezisztenciát – minden lehetséges biztosítékot kivert az egyházat rabságban tartó hivatal korifeusainál.
Brenner János felettesei elé állt, és csak ennyit mondott: „Nem félek, szívesen maradok.” És maradt, pedig Budapesten akkor már belengették a „számoljanak akkor a következményekkel” feliratú gyászzászlót. Igaz, papnak lenni akkor hősi cselekedetnek számított, a szolgálathoz meg kellett mászni a fájdalmak, bántások és megcsalatások Csomolungmáját. Naplója a tanúja annak, amit hívei a sok mosoly között nem láthatnak: „Uram, Te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem… Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlenül hasznuk van belőle.”
Előző este már fahasábokat dobáltak eléje titokzatos alakok, ő motorral jött szokásához híven, de kikerülte az akadályokat, este még jóízűt nevetett a plébánián rajtuk. Éjszaka viszont elcsalták egy szenvedő beteghez az erdőn át. Gyilkosai ott vártak rá. Tudták, hogy ő a jó pásztor, aki életét adja juhaiért. Nincs és nem lehet olyan, hogy ő nem megy a szenvedőhöz, haldoklóhoz. Ment, gyalogolt át az éjszakán. Harminckét késszúrással ölték meg, nyakában ott volt az oltáriszentség. De tudjuk és hisszük, hogy abszurd és csodálatos módon „az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
