Állok a budapesti Dózsa György út és az Angyalföldi út sarkán, előttem hatalmas, sárgára festett épület magasodik. Katalin jut az eszembe, az ő története. Egyszer együtt jártunk erre, akkor mondta el.

Sok évtizede, még az előző rendszerben történt. Nehéz évek voltak azok Katalinnak, a férje, akinek a szüleinél laktak, elhagyta, a saját szülei őt hibáztatták, hozzájuk nem mehetett, ápolónői fizetéséből nem telt még albérletre sem. Ott állt a világban magányosan, otthontalanul, kilátástalanul. Akkor valaki azt tanácsolta neki, menjen el a Népszállóba, ott talán kaphat egy szobát. Persze nem örökre, de néhány hónapra biztosan. Nem ingyen, de még neki is megfizethető áron. Elment, szerencséje volt, kapott. Egy pici szoba, egy szék, egy falra szerelt, lehajtható asztal, egy polc a holminak, ez lett az övé.

Ahogy akkor mesélt, újra átélte azokat a hónapokat. Emlékszik, mondta, emlékszik mindenre. A kopott falakra, a hosszú, széles folyosókra, amelyek falait embermagasságig világoszöld olajfesték fedte, mint az iskolai folyosókon, emlékszik a piszkosfehér ajtókra, az ajtók mögött az apró szobákra. Az övé kiváltságos volt, plafonig értek a falai, de a még apróbb hálófülkék között csak két méter magasak voltak a falak, afölött drótháló, az egész hosszú folyosón mindenki hallott mindent. Még az illatokra is pontosan emlékszik, mondta, ha valahol hasonlót érez, azonnal előrohannak az emlékek, és ha behunyja a szemét, mintha visszaröppenne az időben.

Másfél éven át az volt az otthona, onnan járt dolgozni a kórházba, ott töltötte az estéit és éjszakáit, sok lakótársával együtt ott várta, hogy a sorsa majd jobbra fordul. Ma már családja van, gyerekei, unokái, polgári élete. De tud olyan társakról is, akik akkoriban a Népszállóból a nyomorba csúsztak át. Olyanok voltak, mint a mélytengeri, fakó halak, mondta Katalin, amelyekről a felszínen járó csak akkor szerez tudomást, ha valamelyik beleakad a halászhálóba, és felhúzzák a napfényre.

Hány ezer sors emlékét őrzi a hatalmas budapesti épület négyszázötven szobája ott a Dózsa György úton, a Váci út közelében? Hiszen már több mint százéves, 1911 őszén nyílt meg a szálláskeresők előtt, eredetileg is arra a célra készült, hogy az otthontalanok átmeneti otthona legyen. A főváros nagyvonalú volt, sok pénzt költöttek rá, a falikutak a Zsolnay gyárból jöttek, festmények díszítették a gazdagon festett, hatalmas ebédlő falait, domborművek fogadták a belépőt a bejáratnál, mindenütt az akkor modernnek számító art décóba áthajló szecesszió jelent meg. Kik laktak itt, meddig, miért, hova kerültek innen? Egy újságcikk 1920 augusztusából pillanatnyi fényt vet erre a különös világra. „A lakók legnagyobb része a munkásság soraiból telik ki, de igen sokan vannak az úgynevezett jobb emberek is; vannak köztük sokan kishivatalnokok, művészek, diákok, gyógyszerészek, nyugdíjasok, sőt egy volt törvényszéki bíró és egy miniszteri tanácsos is és körülbelül hetven menekült.” Utóbbiak trianoni menekültek voltak.

Nem hajléktalanszálló volt ez tehát, hiszen fizetni is kellett, szállásjegyet váltani. Maga a gondolat Angliából indult, Londonban épült az első hasonló karakterű munkásszálló 1892-ben, amit ott további öt, majd Milánóban, Berlinben, Bécsben újabbak követtek, sikerrel enyhítve a nagyvárosok súlyos szállásgondjain. Budapest mindjárt hat ilyen ház építését vette tervbe, az elszaladt építési költségek és a világháború azonban megállította a folyamatot, a Népszálló egymaga maradt.

Berda József jut eszembe, az angyali proletárköltő, a kirándulóbakancsos életélvező; angyalföldi volt ő is, élete nagyobb felében ágyrajáró, és csak idős korában, József Attila-díjjal kitüntetve, egy szoba-konyha kiutalásával emelkedett föl a polgári jólét főbérlői magasságába. Ez a ház itt előttem mintha az ő emlékének szentelt katedrális volna, hiszen az egész intézmény igazából az ágyrajárás civilizált változataként szolgált olyan emberek számára, akik addig magánemberektől nem szobát, csupán egy ágyat béreltek, sokszor csak éjszakára vagy éppen, aki éjszakai műszakban dolgozott, váltótársként nappalra.

Vajon Berda aludt-e ebben a házban? Nagyon is valószínű, bár ki tudja. Katalin lakott itt, ami azért is érdekes, mert a második világháborúig a szállót kizárólag tizennégy éven felüli férfiak vehették igénybe, nők nem. Családok egyáltalán nem kaphattak itt szállást, és a fenntartók nyilván – nem alaptalanul – tartottak tőle, hogy a magányos nők jelenléte mindenféle bonyodalmakhoz vezethet. Az sem kétséges, hogy a kor felfogása a női szegénységgel nem tudott igazán mit kezdeni. Így hát hiába terveztek eredetileg külön bejáratú női szárnyat, abból semmi sem lett. A szegény nők küzdhettek egyedül a sorsukkal.

Majd ötszáz férfi lakóval, legalább még ugyanennyi enni idejáróval – hatalmas konyha is működött az épületben – rendben működött a Népszálló egészen a második világháborúig. 1940-ben például negyvenöt fillérbe került egy hálófülke és hatvan fillérbe a kissé nagyobb „szoba”. Egy pengő mai értékét jó közelítéssel ezer-ezerötszáz forintnak vehetjük, így a hálófülke öt-hatszáz mai forintba számítható egy éjszakára, a szoba kilencszázba, ami végül is megfizethető volt.

A második világháború után sajátos munkásszálló lett az épületből, nem egy vállalathoz kötődött, hanem önállóan döntött arról, kit fogad be és kit nem. Így kaphatott benne helyet Katalin is, hogy átvészelhesse élete válságos korszakát, és erőt gyűjthessen a folytatáshoz, az igazi otthon újbóli megteremtéséhez.

Állok a hatalmas, szépen felújított ház előtt, és azon gondolkodom, hányféle út vezet otthontól otthonig. Nekem van otthonom, ez jó. Vajon van felelősségem azért, ha másnak csak négy négyzetméter jutott, egyedül egy idegen házban, dróthálóval két méter fölött? Vagy azért, akinek még ilyen sem, és kartondobozokból tákolt kunyhóban fázik valahol a városszélen, vagy padon alszik? Neki mi ebben a felelőssége? Mi van azzal, aki maga veszejti el az otthonát, elissza, elhenyéli? És akitől a balsors veszi el?

Újra, itt is eszembe jut, milyen hatalmas erkölcsi terhet vesznek le rólam, akik az otthontalanokért dolgoznak, és hogy ezért milyen hálás vagyok nekik. De újra eszembe jut az is, hogy minden ember felelős önmagáért, azért, hogy a saját otthonáért megtegye azt az erőfeszítést, amire képes.

Annak is sok éve már, hogy Katalinnal erre jártunk. Őt a balsorsa hosszú hónapokra ideszorította, és máig hálás érte, hogy egy időre menedéket találhatott a balsors elől. Ez talán a legnagyobb dolog, amit ez a ház adhat az embereknek: az újrakezdés lehetősége. Egészen biztosan ezrekben mérhető azoknak a száma, akiknek már eddig is megadta. Talán mégis meg kellene építeni azt a további négy népszállót, amelyeknek az építése száz évvel ezelőtt elmaradt.