Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
„Békesség!” – köszön rám mosolyogva két diák a tardi Forrás Oktatási Központ bejáratánál. Az általános iskola folyosója gyermekrajzokkal és idézetekkel van kitapétázva. Körbenézve egy felirat ragadja meg a tekintetemet: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménytelenséggel.” Nincs időm hosszan bámészkodni, a becsöngetés hangjára még most is reflexszerűen kapom fel a fejemet. A diákok kevésbé zavartatják magukat, ám amikor az igazgató, Guba István kinéz az irodájából, kedves, de határozott szavaira mindenki megtalálja az osztálytermét.
Ebből a néhány szóból érződik, hogy vérbeli pedagógus. Ez önnek is ilyen egyértelmű volt?
Soha nem gondoltam, hogy valaha tanár leszek. Egyáltalán nem készültem erre a pályára. Hogy mégis itt kötöttem ki, az a megtérésemből következett.
Mi okozta a fordulatot?
1994-et írtunk, a feleségemmel és két gyermekünkkel a fővárosban, a Sashegy lábánál éltünk. Huszonhét évesen két vállalkozás ügyvezető igazgatójaként dolgoztam. Minden rendben volt egészen addig, amíg el nem olvastam Hamvas Béla Patmosz című könyvét, amiből egyetlen gondolat ragadt meg bennem, ami akkor borzasztóan felháborított.
Fel tudja idézni ezt a gondolatot?
Az a lényege, hogy minden ember hazug, és azért, hogy ezt elfedje, becsapja a saját lelkiismeretét is. Ezen kiakadtam. Nem értettem, hogy veszi az író a bátorságot, hogy hazugnak nevezzen. Úgy döntöttem, felveszem a bokszkesztyűt. Lássuk meg, igaza van-e Hamvasnak, becsapom-e a lelkiismeretemet. Ezután sorra kerültem bele azokba a helyzetekbe, amelyekben be kellett látnom, milyen sokszor mentem fel én is hazug indokkal magamat, főleg a munkámban. Rájöttem, hogy ez olyan szinten része az életemnek, hogy nem tudok tőle egyedül megszabadulni, segítségre van szükségem. Úgy éreztem, csakis az Isten segíthet rajtam. Na de melyik, és egyáltalán hol van az az Isten?
Hogyan találta meg végül?
Szereztem egy Koránt, egy Bhagavadát, metafizikai könyveket olvastam, mindenen átrágtam magam, de semmi. Végül a szülővárosomban, Mezőkövesden egy barátom segítségével találkoztam a bibliai angyali üdvözlet történettel. Felismertem, hogy a változáshoz nekem is az Úrra kell bíznom az életemet, ahogy Mária tette. Másnap eldöntöttem, hogy otthagyom a munkámat, mert olyanra szeretném cserélni, amit tisztán és becsületesen lehet végezni. Így lettem a feleségem szülővárosában, Gyulán segédápoló. Ügyvezető igazgatóból, abból, aki mindenkinek megmondja, mit kell csinálni, azzá lettem, akinek bárki megmondhatja, mit tegyen, a fizetésem pedig a tizedére csökkent. Mégis szerettem a munkám, mert alázatra nevelt, megtanított szeretni az embereket. Sok szempontból segített azzá válni, aki most vagyok.
Az egyes osztályok tanulói minden hónapban választanak maguk közül egy diákot, aki az adott időszakban a legtöbbet tette a közösségért. Ő lesz a hónap embere. Ez a cím nemcsak nagy megtiszteltetés, hanem jutalommal is jár. A többször kitüntetett gyermekek nyári táborát az iskola finanszírozza.
A feleségét nem viselte meg a pálfordulás?
Miután végignézte a budapesti vívódásomat, azt gondolta, bárhogy is, csak érjen véget ez az állapot. Ám miután szeptemberben elköltöztünk, novemberben közölte, hogy el akar válni. Ekkor értettem meg, milyen harc dúlt benne, míg én a saját utamat jártam. A gyerekek nevelése, a költözés, az egzisztencia elvesztése, a közös pontok ritkulása, a környezetünk értetlensége túl sok lett neki. Eljutott oda, hogy azt mondta, válasszak: Isten vagy ő. Borzalmas időszak volt, de végül újra elkezdtünk közeledni egymáshoz. Ekkor szembesített vele, hogy minden embernek osztogatok Bibliát, de neki még sosem adtam. Innentől vált közössé az utunk.
Említette, hogy a pedagógiai pálya és a megtérése szorosan összekapcsolódik. Miként vezetett el ez az út a tanításhoz?
Kétezret írtunk, mikor Mezőkövesdre költöztünk addigra már héttagú családként. A városban csodálatos gyülekezetünk volt rengeteg gyerekkel, és én lettem a vasárnapi iskolai gyerekszolgálat vezetője. Ekkor történt, hogy a közösség egyik tagja – aki ma már az iskolalelkészünk és a hittantanárunk – magántanuló lett a gyermekével. Mikor elmesélte a pozitív tapasztalatait, felvetődött a gyülekezetben, mi lenne, ha mi tanítanánk a saját gyermekeinket. Ez rengeteg kérdést vetett fel, de végül találtunk egy, a mi fogalmaink szerinti keresztény iskolát Győrben, ahol az igazgató azt mondta, ha beíratjuk oda magántanulóként a gyerekeinket, kaphatunk két tanári státuszt. Így indultunk el.
Hogy kell ezt elképzelni?
Nyolc család tizennyolc gyerekével kezdtük a tanítást 2003-ban. Az egyik édesapa, Pap István eleve tanító volt, ő kapta az első státuszt, a másodikat én, mert engem választottak a családok, mivel szeretem a gyerekeket, és látták, ez az elhívásom. Aztán már nagy erőkkel képeztem magam pedagógussá. Ketten tanítottuk a gyerekeket elsőtől hatodik évfolyamig, összevont osztályokban egy családi házban. Intenzív, izgalmas és tanulságos időszak volt. Ám közben bővültek a családjaink – nekünk mára tíz gyerekünk van –, és a közösségen kívül is egyre többen kezdtek érdeklődni az iskola iránt. Akkora lett az igény, hogy végül négy család összefogásával vettünk egy épületet Mezőkövesden. Ekkor lettünk hivatalosan alsó tagozatos tagintézmény. Idővel azonban kinőttük azt a helyet is, viszont pont akkor zárt be a felső tagozat a tardi iskolában, mi pedig beköltöztünk a helyükre. Így leltünk Tardon otthonra 2008-ban. Közben felső tagozatunk is lett, Mezőkövesden óvodát alapítottunk, a faluban pedig földeket és egy kis tanyát szereztünk, mert magunkat és az intézményeinket minőségi élelmiszerhez akartuk juttatni. Ebből született az ötlet, hogy indítsunk szakiskolát, ahol gazdaképzést folytathatunk. Az oktatás már zajlik három szakon is. Igaz, a terület nem elég ahhoz, hogy ellássa zöldséggel, gyümölccsel a százhatvan fős iskolánkat, de ha minden jól megy, ez változni fog. 2014-ben fenntartót váltottunk, és új fenntartónk, a Magyar Pünkösdi Egyház segítségével elindultunk egy növekedési pályán. Jelenleg egy négyhektáros területen új iskolát építünk Mezőkövesden, ahol reményeink szerint kiteljesedhetünk. Az alapkőre a következő ige került: „Növeld a hitünket.”
Guba István és felesége tíz gyermeket nevelnek, akik mind a tardi iskola jelenlegi vagy öregdiákjai. Az igazgató ezáltal a saját fiai és lányai fejlődésén keresztül figyelemmel kísérhette az iskola változását is
Térjünk vissza kicsit még az alapításhoz. Miért érezték akkor úgy, hogy jobbat tesznek a gyerekeikkel, ha magántanulóként oktatják őket?
Mert az iskola nagyon fontos szocializációs környezet, amit nem szabad alábecsülni. Napi nyolc óra egy helyen, egy közösségben óriási befolyással van a gyerekekre, akár pozitív, akár negatív értelemben. Mi a negatív hatásokat szerettük volna minimalizálni.
Időközben azonban a kezdeti családi iskola a tízszeresére nőtt. Meg lehet őrizni valamit így is a kezdeti légkörből?
Növekedés közben a felhígulás valamilyen szinten elkerülhetetlen. Azt a meghitt hangulatot, ami a családi iskolában uralkodott, nem lehet itt megteremteni. Ahogy azonban bővültünk, négy célt fogalmaztunk meg, hogy hűek maradhassunk a kezdeti szellemiséghez.
Halljuk!
Először is, szeressenek idejárni a gyerekek. Ez egy maximálisan gyermekközpontú intézmény. Szeretnénk, ha amikor a diákot az iskoláról kérdezik, nem a szokásos undor jelenne meg az arcán. Azt hiszem, ebből a szempontból jó úton járunk. Sok család vállalta, hogy Tard vonzáskörzetébe költözik az iskola, annak lelkülete miatt, ami a falunak is jót tesz. Van diákunk, aki Egerbaktáról jár be hozzánk mindennap. Reggel bebuszozik Egerbe, onnan át Mezőkövesdre, majd egy újabb átszállással érkezik meg az iskola elé. Mindezt napi kétszer. Más az ötven kilométerre lévő Miskolcról ingázik, hogy idejárhasson. Ez számunkra is hihetetlen.
Hogy szól a második cél?
A második, hogy elégedett legyen a szülő. Az iskolába nem a gyereket, hanem a családot vesszük fel, és ennek a szellemében működünk. Ha egy diák jelentkezik az intézménybe, akkor az osztályfőnök és az iskolalelkész közösen meglátogatja a családot, majd a gyermek három próbanapot tölt nálunk. Így valóban közös döntés születhet a folytatásról. Szerintünk Isten a szülőre bízta a gyermeket, a pedagógus pedig a szülő meghosszabbított keze, még ha gyakran több időt tölt is a gyermekkel, mint az apa vagy az anya. A tanár, szülő, gyermek hármasa olyan, mint egy háromlábú szék. Minden lábra szükség van, mert ha bármelyiket kihúzzuk, megbillen az egyensúly. Nem beszélve arról, hogy nálunk magas számban tanulnak sajátos nevelési igényű, az én szavajárásom szerint másként szép gyermekek, az ő esetükben pedig hatványozottan fontos a szülővel való szoros együttműködés.
Eleve szerepelt a terveik között az sni-s gyermekek bevonása?
Inkább úgy mondanám, hogy ez a hitünkből és a hozzáállásunkból adódik. Isten sem a nemeseket, hanem a rászorulókat hívta el magához, ezt tudva van bennünk egyfajta érzékenység, ami nagy vonzereje az intézménynek. Van és volt már látás-, hallás- és mozgássérült, illetve enyhe értelmi fogyatékkal élő diákunk is. Szerintünk ettől mindenki csak több lesz, a gyerekek sokat tanulhatnak egymásról, az együttműködésről, az elfogadásról. Persze vigyáznunk kell, hogy ez a befogadás integráció maradjon, meglegyen az egyensúly. Ugyanakkor az sni-s diákoknak hála számos csodát éltünk már meg. Volt például olyan tanulónk, aki mutizmussal került hozzánk. Ez általában korábbi iskolai traumák következtében kialakult választott némaságot jelent. A gyermek, akit beírattak hozzánk negyedik osztályba, akkor még egyáltalán nem beszélt, maximum jelelt, hetedikben viszont már jelentett. A biztonságos, szeretetteljes közösség fel tudja oldani ezeket a gátlásokat. Ez kevésbé pedagógiai módszereken, mint inkább emberi hozzáállásokon múlik.
Térjünk vissza a harmadik célhoz.
Ez a pedagógusokra fókuszál. Szeretnénk, ha ahogy a gyermekek, úgy a pedagógusok is örömmel jönnének be dolgozni, ha gyomorideg nélkül lépnének az épületbe. Én nem vagyok egy szigorú, kontrollmániás vezető. A lényeg, hogy a tanár szeresse a diákokat, és odaadóan lássa el a feladatát. Erről mindannyian hasonlóan gondolkodunk, így tényleg szoros közösséget alkotunk. Mindhárom eddig felsorolt célkitűzés sok munkát igényel, de a legfontosabb számomra a negyedik. Mégpedig hogy amit csinálunk, az tetsszen Istennek. Ám Isten nem intézményekben, hanem személyekben gondolkodik. Neki nincsenek unokái, csak gyermekei. Éppen ezért nem tudunk hitet tölteni a gyerekekbe. A mi feladatunk kapaszkodókat adni és példát mutatni.
Hosszú utat járt be, míg fővárosi vállalkozóból falusi iskolaigazgató lett. Sosem bizonytalanodott el, hogy jó úton jár-e?
A megtérésem előtt menedzserként gondolkodtam. Ott az a szemlélet uralkodik, hogy a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Mióta megtértem, nincs bennem bizonytalanság vagy félelem, görcsös akarás, mert tudom, hogy ha problémába ütközöm, az azért van, hogy valamit meglássak, megértsek, tisztuljon bennem, aminek még tisztulnia kell.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
