Az idén nyolcvanöt éves Ágh István új verseskötetének ugyanúgy központi témája az idő, azazhogy az egymásra torlódó, egymásban felbukkanó idősíkok, mint ahogy a múlt és a jövő kereszteződése meghatározta a Mivé lettél-től (1998) a Hívás valahonnan-ig (2011) valamennyi könyvét. A Szélcsend hat ciklusa az elmúlt húsz év e kötetszervező motívumát ezúttal az elmúlás és az elbúcsúzás felől közelíti meg, és bár jól azonosítható az egyes részek eltérő fókusza – így a Miasszonyunk a máglyán című ciklus a hétköznapi jelenetekből kiindulva (Jelenet a villamoson, Kamaszok, Hölgy a villamoson), a Magyarok! Merre vagytok? pedig a pályatársak búcsúztatásával (Pilinszky Jánostól Tornai Józsefen át Tandori Dezsőig) irányítja rá a figyelmet az elmúlásra –, vannak az egész köteten végigvonuló toposzok, amelyek egységbe szervezik a távozásról szóló beszédet. Ilyen például a természet állapotváltozása vagy az egyén és a közösség közötti kapcsolatok hol szorosabbra fűződése, hol fellazulása.

A Szélcsend nyitóegysége, a Készülődés a távozásra megadja az egész kötet alaphangulatát, és eszünkbe juttathatja Oravecz Imre Távozó fáját, hiszen Ághnál is főszerepet kap a megszólaló környezete (elsősorban a természet), valamint nála is előfordulnak számbavételezések, leltár- vagy jegyzőkönyvszerű versek: „Hosszú életemben hétszer / voltam halálos veszélyben, / szerencsére mind túléltem, // […] és a majdnem, mégis, éppen, / azon múlt segítségével / mondom el, amit különben // átgondoltam részletenként, / hol, mikor és hogyan történt, / fölmértem minden körülményt” (Isteni véletlenek). Ugyanakkor a Szélcsend markánsan más utat választ a távozásról való beszédhez, mint tette azt a Távozó fa: míg ugyanis utóbbinál egy viszonylag szűk térben mániákusan ismételt cselekvésekkel próbálja saját távozó létét tartalommal megtölteni a beszélő – mely cselekvések ugyanakkor szüntelen az elmúlásra emlékeztetik –, addig a Szélcsend verseinek alanyát a szemlélődés közben felidézett  események egymásba fonódása (esküvőké és temetéseké, utazásoké és baleseteké, természeti történéseké és a család földművelő munkájára emlékezésé) döbbentik rá az elmúlásra. Ennek egy jellegzetes ághi motívuma, amikor a temető veszi át a családi ház helyét, a földben nyugvó ősök valaha volt élete ugyanis már a sírkertben dereng fel a megszólaló előtt (Szelíd rémálom, Zokogások, Megrendítő).

Az egész köteten átnyúló motívumok közül az egyik látens, kevésbé észrevehető az Ágh által kedvelt, ütemfelező („magyaros”), kereszt- vagy páros rímes versformához, illetve annak ritmusához és zeneiségéhez kötődik. Tarján Tamás irodalomtörténész e líra egyik jellegzetességeként ezt az „összhangzat és a széthangzás együtteseként” azonosította. Erre maguk a versek is utalnak, valahányszor a visszhangot tematizálják (Túl a reményen), vagy a saját hangot idegenként tüntetik fel (Zokogások), esetleg amikor a hagyomány hangjait hallja a megszólaló (Nagyfeszültségű némaság). Az egyén és a közösség viszonya is önreflexíven jelenik meg a kötetben, ami jó garancia arra, hogy a néhány kritikus által túlzottan alanyinak tartott Ágh-líra ne csupán a beszélő élményei, emlékei és benyomásai körül forogjon, ugyanakkor ne lengjen ki a képviseleti költészet felé sem. A személyes és a közösségi tragédia egymáson való átfonódása visszhangzik az olyan sorokban, mint hogy „ember embernek lett Trianonja” (Útonálló) vagy hogy „Hány nyugdíjazott iparos tűnt végül feledésbe, / s ritkán követte őket valamely fiatal utód” (Megszűnt szabóság), mely utóbbi az egyes mesterek halálával azonosítja teljes szakmák eltűnését a mindennapjainkból. A leglátványosabb a folyton visszatérő poétikai elemek közül pedig annak toposza, hogy a természet állapotváltozásai a megszólalóéval párhuzamba vannak állítva. A versek leginkább a test és a természeti jelenségek közötti kapcsolatot, illetve hasonlóságot emelik ki az idős test kapcsán: „könyörgő hangon sóhajt, / valami roppan közte, / csigaház vagy letört gally, / itt sípcsont is lehetne!” (Farkasrét). Sőt olyan is előfordul, hogy a búcsúzás és az elmúlás révén teljesülhet be a kettő egysége, az elhunytak élettelen teste táplálja a talajt és a növényeket (Körjárat a feltámadáshoz).

A Szélcsend Ágh István életművében az időről szóló kötetek között összegző szerepet kapott, benne az elmúlást megtapasztaló és a halál felé tartó beszélő számára a jövő és a múlt biztossága között a jelen hétköznapi eseményei tartogathatnak még valamennyi újdonságot. Ez pedig egy olyan átutazólírát eredményez (nem véletlenül gyakoriak a versekben a vonatok, villamosok és autók, valamint számos vershelyzet tulajdonképpen nem más, mint valahová látogatás [talán utoljára?]), amelyben az aktív cselekvés helyét a szemlélődés, a minden elmúltnak és (még) megmaradtnak a megtapasztalása uralja. A kötetet záró, Őszvégi képletek címet viselő szonettciklusból azonban nemcsak megnyugvás árad, hanem az egyes darabok absztrakt képzettársításaival búcsúzik a megszólaló azoktól a konkrét szituációktól, amelyeket a kötet többi verse addig megelevenített.

Ágh István: Szélcsend. Nap Kiadó, 2020