Menü
Bevezette Kassákot a képzőművészetbe, hogy aztán hosszú évtizedekre összekülönbözzenek. Ott volt a dadaizmus születésénél, és cikkeket írt Herczeg Ferenc lapjába. Anarchista világcsavargóként ismerte egész Európa, „fasiszta ügynökként” lett lábjegyzet egy Károlyi Mihály-memoárban. Ő fedezte fel Marc Chagallt, a második világháború alatt pedig álmokat gyűjtött.
Kassák Lajos A ló meghal a madarak kirepülnek című versében és terjedelmes önéletírásában (Egy ember élete) is erős vonásokkal rajzol meg egy különös figurát, aki 1909-ben európai csavargása során felkarolta őt. „[Ó] de minden jó ember sorsába belepottyan legalább / egy krokodilus / s ő aki a zürichi herbergből jött és chilébe készült / vallásalapítónak / ezen az éjszakán trippert kapott a rivoli utcai matróz- / bordélyban” – ennek a bizonyos krokodilusnak, „szittyának” „nagyon különösen voltak megkoszosodva a fülei”, s orosz forradalmárok kabátját csókolgatta: „tiszta vagyok mint a gyermek / mondta – ha tripperem nem lenne elmennék csarsz- / koje szélóba hogy megölhessem a cárt”. Kassákot egyszerre nyűgözi le és taszítja végletesen ez a látszólag minden európai kocsmában otthonos, homoszexuálisnak gyanított, piszkos és igénytelen alak, aki mesteri tehetséggel pumpolja a zsidó kasszákat, aki Krisztus-képekről akar könyvet írni, aki a „morálgilisztákat” megvető anarchistaként Nietzschét és Max Stirnert magasztalja, és azt hirdeti, semmilyen kényszerűség nem gátolhatja az én kiteljesedését, az embernek felül kell emelkednie Istenen. És ő az, aki a nyugati nagyvárosokon átkelve bevezeti a régi és kortárs képzőművészet rejtelmeibe a munkásfiút. Kassák csupán a halála előtt volt képes arra, hogy feldolgozza azt az ambivalens élményt, amit a Szittya Emillel eltöltött néhány hónap jelentett. Ki volt ez az ember?
Európa országútjain
A magyar irodalmi köztudatból kihulló – jobban mondva oda igazán be sem kerülő – vagabund életében és munkásságában Gucsa Magdolna művészettörténész segít bennünket eligazodni, aki Szittya Emilről írta diplomamunkáját. Mint mondja, a Kassák körül szerveződő magyar avantgárdot kutatva kezdett a francia szálakról – így Szittya Emilről – tájékozódni. „Mindig érdekes kevésbé ismert művészekkel, »kismesterekkel« foglalkozni, mert a művészeti »termelés« társadalmi meghatározottságáról sokat elárulnak, amit a nagy nevek esetén a »legendájuk« olykor kitakar: a hálózatépítésről, a művészi szocializáció formális és informális lehetőségeiről” – fogalmaz.
Kassák Lajos és a Cabaret Voltaire 1916-s plakátja
Szittya Emil Schenk Adolf néven szegény zsidó család sarjaként született 1886-ban Budapesten. Tudható, hogy késő kamaszkorától kezdve járta Európa országútjait, itt tanult meg németül, franciául, és szedte magára műveltségét – közben több nagyváros börtönét is megjárta, bejáratos lett az európai balos-bohém körökbe, Leninnel is találkozott. Fanny zu Reventlow grófnő vendégeként ott találjuk őt a szabados-anarchista-okkult atmoszférájú asconai művésztelepen, ahol olyan illusztris figurák fordultak meg, mint Isadora Duncan, Max Weber vagy James Joyce. Nem hagyták közömbösen az új idők Magyarország felől zengedező új dalai sem: 1908-ban az ugyancsak érdekes életű Wojticzky Gyulával közös kiadványban tett hitet az Ady és A Holnap antológia által képviselt modernitás mellett, s ledorongolta a Szabolcska Mihály- és Rákosi Jenő-féle maradiakat, az „5000 éves patkányokat”. Ugyanebben az évben ismerkedett meg Lipcsében a huszadik századi francia irodalom egyik jelentős alakjával, a nonkonformista író-költő-riporter Blaise Cendrars-ral, aki ekkorra kis túlzással már bejárta az egész világot. A Cendrars-ral való barátság nem csupán azért fontos, mert Szittya teremtette elő a svájci–francia író több művének megjelenési költségeit, hanem mert 1912-ben Párizsban Les Hommes Nouveaux címmel folyóiratot indítottak – ennek hasábjain Szittya tollából jelent meg Marc Chagall első méltatása, de ugyancsak Szittya volt, aki felfedezte Chaïm Soutine művészetét.
A világháború elején Zürichben tartózkodott, ahol Hugo Kerstennel Der Mistral néven indított folyóiratot, és törzsvendége volt a szárnyait bontogató dadaizmus központjának, a Cabaret Voltaire-nek is, ahol kapcsolatba került Hugo Ball-lal, Emmy Hemmingsszel, Hans Arppal. (Szittya később kritikusan vélekedett a dadaizmusról, amiből „dagályos és szánalmas zagyvaság” lett, még ha Ball eredeti szándékát – kikacagni a művészi pózokat – becsülte is.) A háború alatt aztán huzamosabb ideig Budapesten tartózkodott: izgatottan újságolta el Kassáknak az avantgárd híreit, és anyagilag is segédkezett a munkásköltő első verseskötete, illetve a háborúellenessége miatt betiltott folyóirata, A Tett kiadásában. Német nyelvű, címében Henri „Vámos” Rousseau „hasisfilmjeit” megidéző könyvet adott ki a pszichoanalízis ellen, benne Cendrars hatását mutató, rímtelen (fél)hosszúversekkel. Emellett cikkeket írt – érdekes módon a Herczeg Ferenc szerkesztette, konzervatív-kormánypárti irányultságú Magyar Figyelőbe és a Milotay István-féle Új Nemzedékbe is. Gucsa Magdolna elmondja: utóbbihoz Kassák vitte, azt viszont eddig nem tudta kideríteni, Szittya a Magyar Figyelőnek hogyan lett a munkatársa – mindenesetre a korban nem volt szokatlan, hogy az újságírók a politikai spektrum távoli pontjain elhelyezkedő orgánumokba írtak egyszerre.
Ügynökvád
1918-ban tele voltak Szittya nevével a lapok, belekeveredett ugyanis az állítólag a német császári hírszerzésnek dolgozó Hermann Konsten őrnagy nevéhez fűződő zavaros kémügybe. Konsten Károlyi Mihályt kompromittáló, annak antantpártiságát bizonyító információkat kívánt nyilvánosságra hozni, az adatgyűjtéssel megbízott Robinson magándetektív (Robinetti néven korábban híres birkózóbajnok) azonban értesítette a grófot. A sajtó támadást indított az őrnagy jobbkezeként azonosított – vele valóban kapcsolatban álló – Szittya Emil ellen. „[S]okat járt külföldön. Svájcban és Párisban hosszú ideig élt anarkisták közt, a háború elején pedig, amikor Németországból hazatoloncolták, állítólag kényszerhelyzetében vállalt hadácsi, kémkedő-szolgálatot a pesti policián. Ez a Szittya el tudta hitetni Konsten őrnagygyal, hogy gróf Károlyi Mihályról rövid időn belül súlyos természetű adatokat tud szolgáltatni. Szittya mutatta be Robinson magándetektívet is” – állította a Pesti Napló. Szittya röpiratban és a maga szerkesztette folyóiratban (Horizont-Füzet) utasította vissza a vádakat, az ellenséges közhangulatban azonban nem volt maradása, és hamarosan nyugat felé vette az irányt. A botrány rányomta bélyegét Szittya magyar emlékezetére: az 1965-ban kiadott Károlyi-memoár jegyzetírói azt állították róla, hogy „külföldön később fasiszta ügynök lett”. Kérdésünkre, hogy mennyire lehetett megalapozott a gyanúsítgatás, Gucsa Magdolna kifejti: „a történtek sajtóinterpretációjának változása (először hatalmas katonai-politikai botrányként kezelték, aztán valamiféle amatőr kémecskék komédiájaként) egyaránt arra utal, hogy semennyire” – konkrét bizonyíték nem került elő.
A Magyar Nemzet 1941. június 29-ei számában a Gallicus néven Párizsból tudósító Mikes Imre idézi fel: a Dôme kávéház immár üres teraszán éveken át „egy magosas, sántító, őszesen kopaszodó, elgyötört vonású” úrnak, Károlyi Mihálynak volt a törzshelye, vele szemben pedig egy „nem kevésbé sajátságos felebarát”, Szittya Emil ült, „szöges arcának durva vonásai még a harmadnapos borosta alól is fenyegetően ütköztek ki, ujjai mandarinokhoz méltó hosszúságú körmökben végződtek, ámbár a Mennyei Birodalom dignitáriusainak kényes higiéniája nélkül, foszló ruháját szalmatörek, cipőjét pedig megkeményedett sár lepte el”. „Így ültek egymással szemben, a história humuszában gyökerező engesztelhetetlen gyűlölettel, de már elesetten és fogatlanul”, a környező asztaloknál pedig többek között Thomas Mann és Picasso foglalt helyet.
Talán legismertebb művében, az 1923-as Furcsaságok kabinetje című visszaemlékezésében – Rockenbauer Zoltán szerint egyszerre „önéletrajz és korrajz, anekdota- és pletykagyűjtemény, vitriolos stílusban írt bulvárkönyv sok művészeti adalékkal” – Szittya nem kíméli Kassákot, „meglehetősen törtető, sóvárgó férfiúnak” minősítve őt, akinek a verseiről nem volt nagy véleménnyel. „Mikor a háború elején az utam Budapestre vezetett, viszontláttam az én fickómat a Meteor Kávéházban, ahol ügyesen udvarolt a híres zsidó Petőfi Nr. 2-nek” – utal Kassáknak a szociáldemokrata nótaszerzőhöz, Bodrogi Zsigmondhoz fűződő kapcsolatára (ő írta a Már minálunk, babám című dalt). A malíciózus Szittya szerint Kassák „arra akarta kényszeríteni a Tanácsköztársaságot, hogy a dadaizmust vezesse be hivatalos művészetként. Egyidejűleg ő akart Magyarország művészeti diktátora is lenni. Ez a terve azért nem sikerült az ambiciózus hosszúhajúnak, mert azzal akarta hivatalos fellépését kezdeni, hogy Jókaitól kezdve minden jó irodalmár műveit el akarta égetni. Ez a kommunista ma emigráns, és dicsőítő verseket ír Szamuelyről”. A ténybeli valótlanságokon túl Szittya szorosabb elköteleződést sejtet, mint amilyen az autonómiájához ragaszkodó Kassák és a kommün között fennállt. Tegyük hozzá: Kassák sem emlékezett meg róla túl barátian. Önéletírásában a közös csavargás hónapjairól írtakon valamiféle irtózattal elegy csodálat ütközik át, a Konsten-ügyet felidézve pedig Szittya „élősdi természetéről” értekezik.
A Furcsaságok kabinetje Kappanyos András irodalomtörténész szerint nem mentes az antiszemita ízű megjegyzésektől – talán ezek is közrejátszhattak Szittya „fasiszta” hírének kialakulásában. Gucsa Magdolna e kérdésben nem ért egyet Kappanyossal, szerinte a tízes-húszas évek kontextusában máshogy hangzottak ma filo- vagy antiszemitának tűnő mondatok: dívott a faj- és nemzetkarakterológia, zsidó származású értelmiségiek fordítottak olyan műveket, amelyek ma kivernék a biztosítékot. Gábor Andort hozza példaként, ő fordította magyarra Otto Weininger zsidó- és nőellenes Nem és jellemét. Hozzáteszi: Szittya igyekezett hátrahagyni a zsidóságát, antiszemita viszont nem volt, „legalábbis nem jobban, mint bármely művelt européer az 1910-es évek Magyarországán”. Érdekes kérdés az is, mennyire voltak őszinték Szittya fennen hirdetett politikai nézetei. Felesége, Erika Szittya utalt arra, hogy szélsőbalos beállítottsága egyfajta alkotói játékot szolgált, amivel Szittya a különlegességét akarta növelni, a vagabund pedig maga jelentette ki egyik írásában: „Nem vagyok anarchista (mindig tiltakoztam az ellen, hogy valamilyen jelzőt fessenek a homlokomra).” Gucsa árnyalja a képet: Szittya kérkedő kijelentései, mint hogy ismer minden anarchistát, vagy hogy különböző okokból öt-hat országban is elítélték, lehettek az „imázsépítésének” a részei, de politikai meggyőződése – noha semmilyen pártnak nem volt tagja – igenis meghatározta életművét: mindig is konzekvensen békepárti és baloldali álláspontot képviselt, hősének tartotta Kropotkint.
Szittya Emil Chaïm Soutine-ról szóló monográfiájának (balra) és az öngyilkossággal foglalkozó könyvének (jobbra) borítója
Az álomgyűjtő
A magyar sajtóban a Konsten-botrány után először 1929-ben találkozhatunk Szittya nevével. A Friss Újság nevű bulvárlap arról számol be, hogy egy nemzetközi csavargószervezet (tiszteletbeli tagjai: Gorkij, Knut Hamsun) kongresszust tart Stuttgartban, az esemény legérdekesebb alakja pedig „Szittya Emil, aki Európa összes államait végigcsavarogta és akinél alaposabb ismerője nincs az országutnak. Ő írta meg a csavargók bibliáját és összeállította azt a címkönyvet, amely magában foglalja az összes gazemberek, utonállók és csavargók adatait. Pontosan megjelölte, hol érdemes csavarogni, hol talál a csavargó segítséget stb.”. Szittya a húszas-harmincas években is változatlan intenzitással működött: megfordult Bécsben, Lipcsében, Berlinben, majd Párizsban telepedett le; kritikákat, esszéket, monográfiákat szentelt a kor képzőművész- és költőnagyságainak, regényeket és drámákat írt, de megjelent az öngyilkosság témáját feldolgozó, nagy ívű kötete is; emellett maga is festett, Christian Weinek szerint „részben naiv, részben fantasztikus expresszionista” stílusban. Festői pályakezdését illetően bizonytalanok az információk, maga Szittya egy halála évében született levelében arról ír, hogy ötven éve foglalkozott festéssel, és több száz képet készített. Első kiállítását csak 1958-ban rendezték meg, Magyarországon a Kassák Múzeum 1989-es tárlatán ismerkedhetett meg negyven grafikájával és festményével a közönség. „Szittya egységes és jellegzetes stílust alakított ki. Relatíve kis méretű, zsúfolt, erősen kolorista kompozíciókban gondolkodott. Képei ritkán jutnak el a teljes absztrakcióig, többnyire mozgalmas, de perspektívát nem ismerő alakok, arcok bontakoznak ki a káoszból” – állapítja meg egy tanulmányában Rockenbauer Zoltán.
A németországi náci hatalomátvétel után Die Zone néven hét számot megérő, élesen Hitler-ellenes folyóiratot adott ki. Franciaország német megszállása alatt Limoges-ban élt, és az ellenállással is kapcsolatban volt. Háborús éveinek érdekes „regénye” a franciául írt 82 rêves pendant la guerre 1939-1945, amiben a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből származó ismerősök és ismeretlenek álmait gyűjtötte egybe, ezekben megragadva a háború valóságát. A könyvet nemrég újra kiadták Franciaországban, a neves író, Emmanuel Carrère írt hozzá előszót, amelyben rámutat: az elmesélt álmok óhatatlanul unalmasak szoktak lenni, nem így a Szittya által leírtak, akinek stílusa valódi írói tehetségre utal.
A háború után Szittya és felesége szerény körülmények között élt Párizsban. Az életmű kutatását a nyolcvanas években elindító Bodri Ferenc idéz egy beszámolót, miszerint Szittya – aki Cendrars-nak állítólag még Arany János nagyságáról áradozott – ekkoriban már azt sem volt hajlandó elismerni, hogy valaha tudott magyarul. Hogy Szittya mikor járhatott utoljára Magyarországon, nem egyértelmű: mint Gucsa Magdolna rámutat, Erika Szittya útlevelének tanúsága szerint 1939-ben, de lehet, hogy utána is. Kassák Lajos 1963-ban, egy évvel Szittya halála előtt írt egy Elporzott évek című, feltehetőleg a régi csavargótársat megidéző verset, amelyben egy tíz évvel azelőtti találkozást emleget. E költemény egyébként a Szittyával való megbékélés szép dokumentuma: „A legfényesebb csillag / éppen házunk felett ragyogott / hű kutyám a küszöbön feküdt keresztben / átléptük / én is / ő is / s a kapun túl / megcsókoltuk egymást.”
„Szittya pályáját követve megfigyelhetjük, milyen emancipációs lehetőségek, integrációs nehézségek, választások adódtak egy erős társadalmi meghatározottságokkal (zsidó, szegény, képzetlen), de tanulni és alkotni akaró ember számára a huszadik század első felében” – mondja Gucsa Magdolna. Szittyáé egyszerre siker- és a politikai-történeti körülményekből adódó, elkerülhetetlen kudarctörténet: a német művészközeg fogadta be elsőként, párizsi letelepedése után a francia és a német kultúra között igyekezett közvetíteni, ám a második világháború után a német nyelvről le kellett mondania. „Megúszta a zsidóüldözést, megmenekült a családja, de franciául kellett újrakezdenie, és mindennek ellenére hátrahagyott nagyjából kétszáz festményt, húsz német és tíz francia könyvet.” Gucsa hozzáteszi: a nemzetközi színtéren határozottan elindult Szittya festői és írói munkásságának újrafelfedezése. A tervek szerint kiállítások, publikációk foglalkoznak majd vele, zajlik német nyelvű kéziratainak kiadása, a Furcsaságok kabinetjének pedig készül a francia fordítása.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
