Keresés
Close this search box.

Szöveg: Győrffy Ákos
Fotó: Földházi Árpád

Az idei utolsó – Hamvas Béla szép szavával – „aranynapok” egyikén tettünk kiadós sétát Kismaroson és környékén. A falu és a környező táj lelkét, a genius locit kerestük a vízparton, az öreg házak homlokzatán, a patak fényeiben.

Nem is tudom, hányszor baktattam át a vasúti felüljárón, amely szépnek még némi jóindulattal sem mondható, hasznosságához viszont nem fér kétség. Esztétikai hiányosságait azonban bőségesen ellensúlyozza a kilátás, amelyet a magasból élvezhetünk. Ellátni innen a túlparti Prédikálószékig és a Dobogó-kőig, és szépen látszik a Nagymaros fölötti Hegyes-tető is, nem beszélve a Duna menti mezők megunhatatlan távlatairól. Engem mindig rabul ejt valamiért a háztetők látványa is. A téli kora reggeleken füstölgő kémények a fokozhatatlan otthonosság érzetét keltik bennem. Ősztől tavaszig, amikor a fák lombtalanok, a Duna is idecsillog. A felüljáró tövében megbújó Hubertus kocsma sajnos évekkel ezelőtt bezárt, pedig kiváló végállomása volt a börzsönyi túráknak. Tekintélyes cserépkályhája mellett sokat ücsörögtem, vizes bakancsomat szárítottam a forró csempéken, miközben a hegyekből hozott képek és benyomások kavarogtak a fejemben. Ropogott a tűz, csillogott a bor a vastag falú poharakban, mint Hemingway legszebb novelláiban.

Nyári estéken néha még a hegyen is hallom a békák kórusát. A holtág felől jön a hangjuk. Ez a holtág a vad, az eredeti, a szabályozás előtti Duna maradványa. Nem is a maradványa, inkább az emléke. A számtalan kisebb nagyobb sziget jórészt eltűnt, igaz, a folyó ma is épít sóderzátonyokat, amelyek jó esetben tartósan megmaradnak. A kismarosi holtág valamikor egy szigetet ölelt körbe. Ez a sziget leginkább arról volt nevezetes, hogy nyaranta hosszú évekig errefelé ütöttek tanyát Baktay  Ervinék. A neves orientalista és író legendás indiántáboraihoz keresve sem találhatott volna tökéletesebb helyszínt. Az ártéri erdők és a vadvirágos mezők idilli atmoszférája egyrészt az érintetlen vadon illúzióját keltette, másrészt a fák mögött mégiscsak ott rejtőzött Kismaros, ahonnan alig egyórás vonatozásra esett Budapest. Baktay Ervinék rég eltűntek innen, de kenuik képe örökre a Duna tükrére íródott. A holtág vízi világa viszont itt maradt, és felidézi az érzékeny szemlélőnek azokat az időket, amikor a Duna még szabadon tekereghetett a maga rejtélyes útjain.

Kismaros régi arculata leginkább a vasútállomás alatti utca képében maradt meg, itt látható igazán, hogy milyen is lehetett a falu száz évvel ezelőtt. Az egymás mellett sorakozó régi pincék és présházak, a tornácos sváb épületek olyan időket idéznek meg, amikor még úgy tűnt, hogy a rend és a gyarapodás jegyében áll az élet, s mindez sokáig így is marad majd. Hát, nem maradt így, erről az idős kismarosiak sokat tudnának mesélni. A történelmi kataklizmák nem kerülték el ezt a vidéket sem, de a közismert sváb szorgalom és konokság erősebbnek bizonyult az egymást követő diktatúráknál. A pincék mélyén ma már nem pezseg az újbor, a szőlő is jórészt eltűnt a dűlőkből, noha mostanában mintha ismét éledezne a hajdani, szép emlékű dunakanyari borkészítés tradíciója. Egyszer jártam az utca egyik öreg présházának pincéjében. A dohos sötétség mélyén ott lapult a hajdani szüretek emléke, a szúette prés repedései őrizték a must illatát.

Az ártéri séták talán ősszel a leglátványosabbak, de ne legyünk igazságtalanok: ez a vidék minden évszakban a legszebb arcát mutatja. A holtágat kettévágó kőgáton átballagva már halljuk a Duna hullámait, noha a folyót még nem látjuk, eltakarják a hatalmasra nőtt nyárfák és a közvetlenül a parton álló, elképesztő gyökérzetüket a homokba mélyesztő fűzfák. A kismarosi partok egyik kincse a csend. Errefelé nincsenek vízparti büfék, nincs kiépített strand, egyszóval semmi olyasmi, ami megzavarná a szemlélődőt. Az ösvényeket járva elkalandozhatunk egészen a közeli zátonyokig, ahol nyaranta alacsony vízállásnál szinte a folyó közepéig besétálhatunk. A mostanában egyre ritkább kemény teleken a holtág és környéke korcsolyapályává változik. Mintha Bruegel téli látképei elevenednének meg ilyenkor. A tiszta őszi napokon a harangszó is messzebbre hallatszik. Itt, a vadvizek partján is tisztán hallani a kismarosi templom harangját, amire a szemközti Kisoroszi harangja felel. A templomtorony közelében található gólyafészek most üres, az ártér békatársadalma egy időre fellélegezhet.

A települések hagyományos középpontja mindig is a templom volt. A part menti síkságból kiemelkedő első dombvonulaton álló kismarosi templom a maga megejtő egyszerűségével rég a szívembe lopta magát. Semmi hivalkodó nincs benne, semmi látványos vagy különleges. Ez a templom a táj része, nem tolakszik, olyan egyszerű és tökéletes, mint egy öreg diófa. A falán látható márványtáblák őrzik a két világégésben elesett kismarosi férfiak emlékét, kertjében gyerekek játszanak a misék után. Ottjártunkkor találkoztunk ezzel a nénivel, aki valami földöntúli nyugalommal az arcán sütkérezett az aranyló októberi fényben. Mintha egyszerre a múltat és az örökkévalóságot hordozná a vonásaiban, egyszerre az idő kérlelhetetlen hömpölygését és a soha nem változó, égi időtlenséget. A templomkert csendjében üldögélő néni öntudatlanul is kifejezte ennek a tájnak a lényegét. Azt a lassúságot és finomságot, ami nélkül az élet üressé és céltalanná, a táj pedig sivárrá és halottá válik.
Ha a Duna felől nézünk Kismarosra, a látkép hátterét a Börzsöny fenséges vonulata határozza meg. A hegyek és az erdők szinte körbeveszik a falut, a távolabbi rengetegből patakok igyekeznek a folyó felé. Kismarost a Törökpatak szeli ketté, amely a Magas-Börzsöny tündérvilágának híreit hozza mindazoknak, akik értenek a szavaiból. A patak Kismaros egyik legszebb „épülete”, meghatározó tájképi eleme, nélküle sokkal szegényebbek lennénk. Hóolvadáskor és nyári zivatarok után úgy zúg, mint a Kárpátok vad, erős patakjai, ilyenkor otthon, bent a házban is hallom a hangját. Szinte nincs olyan nap, hogy ne sétálnék le a partjára. A patak világa külön univerzum a maga fényeivel és hangjaival, illataival. A köveken átbukó víz morajában órákra el lehet veszni, és talán ilyenkor tapasztaljuk meg az igazi Börzsönyt, ezt a titokzatos, egyszerre zord és árkádiai vidéket. Mert a patak hangjában minden benne van. Minden, ami volt, és ami még ránk vár

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!