Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Ha elvész a híd, elvész Erdély is – mondta Piskinél Bem József, amikor a császáriak által elfoglalt átkelő visszaszerzésére biztatta csapatát. A hadvezér és a szabadságharc egyik legnagyobb ismerőjét, a lengyel–magyar barátság letéteményesét pedig így jellemezték egy ízben kollégái: Kovács István a Budapestet Krakkóval összekötő híd neve. A költő-író-műfordító-történészt a múltat és a jelent egybekapcsoló szerepéről kérdeztük.
Kovács István a rendszerváltást követő években Varsóban kulturális tanácsosként, majd az ezredfordulót keretező esztendőkben krakkói főkonzulként – beleszámítva a Gorlice közelében fekvő katonai temető rendbe hozott százharminc sírját – összesen vagy kétszázötven magyar vonatkozású emléktáblát és szobrot avatott fel, illetve állított.
Meglepődve láttam, hogy az ímélcímében is szerepel Bem József neve. Ritka, hogy egy történelmi szereplőt ilyen közel érezzen magához az ember. Mi érintette így meg A hadvezérben?
Mivel a családnevem a leggyakoribbak közé tartozik, a magyar–lengyel történelem legismertebb hősének nevével ötvözve lett egyedi a cím a kívánalmaknak megfelelően. Hogy így alakult, abban persze meghatározó szerepe volt egy hatvanhét-hatvannyolc évvel ezelőtti élménynek. Nagyanyámtól egy kopottas borítójú könyvet kaptam karácsonyra, amelynek címe láttán haptákba vágtam magam: Hős fiúk – Regényes történet a szabadságharcból. Rákosi Viktor írta. Megnyugtattak, hogy nincs köze Rákosi Mátyáshoz. E könyvnek nem is a betűivel, hanem a rajzaival kötöttem először ismeretséget, mivel a kezdet kezdetén nem szerettem olvasni. Leghosszabban az a rajz vonta magára a figyelmemet, amelyen egy civil ruhás lovas csépelte ostorával az őt körbefogó gyalogosokat. Mint a fejezetcímből megtudtam, Bem apó az, aki a rajzon e nem tüzérnek való fegyverrel védi az ágyúit. Ő volt a könyv meghatározó hőse, a második helyet Damjanich János foglalta el, a harmadikat Guyon Richárd. Görgei Artúr neve csak néhányszor fordult elő, pedig mind a téli, mind a tavaszi hadjárat győzelmeinek több fejezetet szentelt az író.
Görgei rehabilitálása azóta az egyik szívügye lett. Elérte mára a célját?
Jóval a könyv elolvasása után tudatosodott bennem, hogy az 1890-es évek végén született regényben Rákosi Viktor nem dicsérhette Görgeit, mert azzal magára haragította volna a közvéleményt. Pedig a honvédtisztek egy része már két évtizeddel azelőtt kezdeményezte Görgei Artúr rehabilitációját, s olyan irodalmár „szószólói” voltak, mint Mikszáth Kálmán, majd Móricz Zsigmond. Görgei 1945 utáni ideológiai letaglózása évtizedekre tetszhalottá tette a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb hadvezérét. Csak az utóbbi évtizedekben vagyunk tanúi annak, hogy nemcsak a budai Várban kerül újra a helyére az egykor „Sztálinba olvasztott” bronzszobor, hanem a magyar köztudatban is elfoglalja végre méltó helyét az alakja. Bár e folyamatot csak a születésének kétszázadik évfordulója alkalmából róla szóló film gyorsíthatta volna fel igazán. De mintha minden arra mutatna, hogy az igazi – s nem a délibábosan habókos vagy posztmodernül kificamított – történelmi filmektől nálunk úgy tartanak, mint ördög a szenteltvíztől.
Kovács István 1995-ben Balassi Bálint domborművet állított Krakkó főterén. A lengyel szobrász, Bronisław Chromy az akkori főkonzulnak adta a gipszből készült alkotást, amelyről az öntés készült. Ez az ajándék azóta is a történész falát díszíti.
Úgy tudom, Bem apó sem szimpatizált különösebben Görgeivel.
Pedig meglepően sok közöttük a hasonlóság. Az egyik kiváló matematikus volt, a másik kiemelkedő vegyész. Elemző elmeként mindketten mindig a legmegfelelőbb pillanatban voltak képesek dönteni. S azt is tudták, miként kell egyéni példaadással fegyelmezni. Ennek jegyében nemegyszer kockáztatták az életüket, ha a helyzet úgy kívánta.
Sem Bem József, sem az ön történetét nem lehet értelmezni a lengyel vonatkozás nélkül. Az egyetem lengyel szakja után a lengyel történelem, irodalom és a lengyel–magyar kapcsolatok tudósa lett, megszámlálhatatlan művet írt és fordított a témában, majd krakkói főkonzulként tevékenykedett, hogy csak néhány példát említsünk. Ez a szomszédaink iránti érdeklődés is Bem Józsefnek köszönhető?
A Bem és általa a lengyelek iránti gyermekkori érdeklődésem fontos részét képezte a magamban építgetett történelmi tudatnak, aminek aztán 1956 mámoros ősze teremtett – hogy Illyés Gyulára utaljak – „láthatatlan szent alapzatot”. A forradalom kirobbanása utáni hetek légkörét áthatotta az, hogy ha a világ cserben hagyott is bennünket, a lengyelek velünk vannak. Hogy mennyire, arra a Lengyelországot a hatvanas években autóstoppal bejáró magyar fiatalok tízezrei döbbenhettek rá leghamarabb, akiket úgy fogadtak a lengyelek, mintha a magyar ötvenhat hőseinek és mártírjainak közvetlen hozzátartozói lennének. Meggyőződhettünk róla, hogy a magyar ötvenhat emlékezetét évtizedeken át leghívebben a lengyelek őrizték. Innen a kötődésem.
Ezért hálából állított emléket számos művében az 1848-as szabadságharc lengyel hőseinek?
1982-ben az Így élt sorozatba megírtam Bem József életét. A könyv sikere teremtette meg a lehetőséget, hogy feldogozzam a szabadságharcban részt vevő lengyel légió történetét. E munka során fordítottam le a légió parancsnokának, Józef Wysocki tábornoknak a visszaemlékezését, amelynek függeléke tartalmazta az 1849 nyarán az Oszmán Birodalomba kijutó légionisták és lengyel honvédek névsorát: több mint ezer személy nevét, rangját, besorolását. Ekkor született meg bennem a terv, hogy gyűjteni kellene a szabadságharcban részt vevő lengyelekre vonatkozó adatokat, s közzétenni az „életrajzi szótárukat”. Közel harmincévi munka eredményeként jelent meg 2015-ben a Honvédek, hírszerzők, légionisták című ezeroldalas lexikonom, amely háromezer-négyszáz címszót és több száz portré- és emlékhelyfotót tartalmaz. A narkózisos kutatási szenvedély tizenkilenc levéltárban ültetett a dokumentumok varázshalma elé.
Miért érezte fontosnak, hogy a személyekre a tömegben, az ember megismertetésére helyezze a hangsúlyt?
Mert hihetetlenül izgalmas, drámai, valós élettörténetek tárulkoztak ki előttem. Hadd mondjak egy példát. Egy Józef Kleczyński nevű lengyel emigráns tisztről Franciaországban élő leszármazottja, Denise de Champeaux-Kleczyński vagy negyven éve monográfiát írt. Katona ősét téves adalékokat követve az 1863–64-es lengyel szabadságharc hősei közt helyezte el. Több saját kezűleg aláírt levele és rá vonatkozó dokumentum alapján azonban nekem nyilvánvaló volt, hogy Józef Kleczyński tüzér főhadnagyként szolgált a honvédseregben, s 1849. július elején Perlasznál halálosan megsebesült. Aláírt leveleit 2009-ben másolatban elküldtem az akkor kilencvenkét éves Champeaux-Kleczyński asszonynak, jelezve, hogy elődje Magyarországon halt hősi halált 1849-ben. Köszönetet mondó válaszleveléből kiderült: sikerült meggyőznöm.
A lengyelek szerepvállalása – Bem apó történetén kívül – nem tartozik a szabadságharc legismertebb mozzanatai közé. Mit köszönhet a magyar forradalom és szabadságharc a szomszédainknak, hogyan voltak velünk akkoriban?
Jelačić horvát hadseregének 1848. szeptember 11-ei betörése után már nyilvánvaló volt, hogy elkerülhetetlen a nyílt szakítás Béccsel. Felgyorsult a honvédsereg szervezése. Önkéntes és sorozott ember volt elég, tiszt annál kevesebb. A Magyarországon élő Jerzy Bułharyn, aki az 1830–31-es lengyel szabadságharcban őrnagyként szolgált, azzal a javaslattal állt elő Kossuthnál, hogy alakítsanak lengyel légiót, s az mágnesként fogja vonzani az 1831 után emigrációba kényszerülő tisztek tömegeit. Miután kitört a háború, a galíciai lengyel fiatalok és az oroszlengyelországiak is tömegestül szöktek Magyarországra. Eperjesen, Kassán kisebb-nagyobb légióscsapatok szerveződtek. A barátság hagyományos érzelmén kívül az a tudat vezette őket ide, hogy Magyarország a lengyel államot 1795-ben felosztó egyik hatalom ellen harcol, s győzelme esélyt adhat Lengyelország helyreállítására. A légió első két századának zászlóját november 25-én szentelték meg a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében. Nagyszabású ceremóniával adták hírül, hogy nem vagyunk egyedül, a lengyelek velünk vannak. És fontos is volt, hogy velünk legyenek, mert fanatikusan, bátran harcoltak. A december 11-ei vesztes kassai csata nyomán nyolcvanöt lengyel diák mentette meg az északi hadsereg magára hagyott ágyúit. A november végén Pestről Aradra vezényelt két század is olyannyira megállta a helyét, hogy alezredessé előléptetett parancsnokát, Józef Wysockit ki akarták nevezni az aradi ostromsereg parancsnokává. Ő azonban a lengyel zászlóaljjal csatlakozott Damjanichnak a Közép-Tisza vidékére vonuló bánsági hadosztályához, s légionistáival együtt részt vett a tavaszi hadjáratban. Görgei Artúr javaslatára Kossuth május elején tábornokká nevezte ki. Kitűnően megállta a helyét a nyári hadjáratban is, ellentétben honfitársával, Henryk Dembińskivel, akinek a magyar haderő élére állítása két ízben is – az egyébként Görgeit felfedező és „helyzetbe hozó” – Kossuth egyik végzetes tévedése volt.
Kovács István 1945-ben született Budapesten. Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem–lengyel szakán folytatta. Történészi és műfordítói munkáját egyaránt a lengyel–magyar kapcsolatok ápolásának szolgálatába állította. A rendszerváltást követő években Magyarország varsói nagykövetségének kulturális tanácsosaként, illetve krakkói főkonzulként is dolgozott. Életművét többek között a Magyar Érdemrend középkeresztjével, a Lengyel Köztársasági Érdemrend parancsnoki keresztje a csillaggal és Széchenyi-díjjal is elismerték.
Ahogy utalt rá, 1956-ról személyes élménye, tapasztalata volt. Munkáiban hogyhogy nem ehhez a korhoz, hanem a bő száz évvel korábbi eseményekhez nyúlt vissza?
Személyesen ismertem a Széna téri csata egyik sebesültjét és a Budakeszin, Sziklai Sándor villájánál gerinclövést kapó Márity Lászlót, akit azért nem tudtak felakasztani, mert belehalt a sebesülésébe. Mivel anyám telefonkezelő volt, óráról órára értesültünk, mi történik a fővárosban. A hőstettek hírei eljutottak az Isten háta mögötti falvakba is, ahonnan hihetetlen mennyiségű élelmet juttattak a fővárosba, hogy pincékbe kényszerített lakosai legalább az éhségtől ne szenvedjenek. A közösségi szeretetélmény megnyilvánulásának megannyi emlékét őrizgettem magamban. A megtorlás részeként ezt a példátlan szolidaritásérzést is jeltelenül a földbe kellett temetni, nem csak a kivégzett mártírokat. Ezekről a történetekről akkor nem szabadott beszélni, 1848-ról úgy-ahogy igen.
Hogyan lehetett akkoriban emlékezni az 1848-as történésekre?
A budakeszi általános iskolában 1957-ben még természetes volt, hogy az osztályban mi, gyerekek legalább szemhunyorítással megemlékeztünk a forradalomról. A gimnáziumban már hosszú időnek kellett eltelnie, míg Kőszeghy Álmos barátom bevallotta, hogy tizenöt éves bátyja súlyosan megsebesült a Corvin közben, s a megtorlás elől Svájcba menekült. Noha 1960 márciusának ünnepén rajtam kívül csak Bodolay tanár úron és egy párhuzamos osztályba járó diákon volt kokárda, harmadikos korunkban már mindnyájan feltűztük a március 14-ei megemlékezésre, s másnap kisebb csoportokban bejártuk a város negyvennyolcas emlékhelyeit. A hatalom se lenyelni, se kiköpni nem tudta a fekete betűssé degradált ünnepnapot, amelyet az sem tudott szétrohasztani, hogy „forradalmi ifjúsági napok” jelszóval az ideológia plasztikai sebészei odavarrták március 21-éhez és április 4-éhez.
Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „1848-nak az a nagy csodája, magával ragadó varázsa, hogy százhatvanöt év távlatából is legszemélyesebb élményünk lehet március idusa s az azt követő önvédelmi, majd függetlenségi harc”. Azóta a távolság már százhetvenhárom évnyire nőtt, de sokszor nem ezt a személyességet, inkább a kiüresedését érezzük. Hogyan lehet élővé tenni az emlékezést?
Március idusa és „a világcsoda küzdelem” emlékezetének eleven ébren tartása a kommunista diktatúra időszakában mintha könnyebb lett volna. De igazán akkor is csak azokban vált szétzúzhatatlan teremtő erővé, akiknek beépült a személyiségébe. És ez napjainkra is érvényes. A márciusi ifjak hihetetlen elszántak, műveltek voltak, és felkészültek a békésen vagy fegyverzajok közepette torlaszként elébük emelt feladatok lebontására, a jövőbe vezető út megtisztítására. Persze tragédia, hogy az áldozatot mindig a legöntudatosabbak vállalják az első vonalba lépve. E fiatalok tiszteletére a Pilvax kávéházat annak idején átnevezték a forradalom csarnokának. A forradalom és szabadságharc élő csarnoka március hőseinek, akik, mielőtt a történelem helyzetbe nem hozta volna őket, olyanok voltak, mint mi vagyunk… És akikké mi is válhatunk, ha hozzájuk hasonlóan van bátorságunk a márciusi vagy októberi ideák jegyében az első sorba állni.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
