2020 augusztusában egyik pillanatról a másikra omlott össze az életük…
Három kisgyerekkel, bezárni kényszerült vállalkozásokkal éltük át a pandémia első hullámát, nyár végén adódott alkalom arra, hogy egy napot kettesben töltsünk. Ekkor érte a baleset Dórit, a feleségemet. Négy porckorongja robbant bele a gerincvelőbe, nyaktól lefelé lebénult. Kétmillióból egy ember képes ebből felállni, az is bizonytalan volt, hogy fog-e valaha lélegezni. Azt a képet, ahogy a mentőhelikopter elviszi a magatehetetlen, fájdalomtól sikoltozó feleségem, sokáig nem bírtam felidézni, magát a baleset emlékét is egy szint után elfojtottam.
Hogyan lehet ilyen krízishelyzetben nem széthullani, hanem új szerepekben is helytállva továbbvinni a család életét?
Nemcsak a gyerekeimnek lettem egyszerre az anyukája és az apukája, de Dórinak is. Mindennap négy órát töltöttem vele a kórházban, miközben egyedül szerveztem a másfél, a négy- és a hétéves gyerekünk életét. Nem vagyok Superman – csak a pszichológusom szerint játszom el –, két-három pánikrohamon túl vagyok, de a feleségem elszántsága összetartott. Kategorikusan kijelentette, hogy fel fog állni és meg fog gyógyulni. Én a férjeként csak támogathattam ebben. Együtt éltük túl, de másként élt meg mindent Dóri a baleset áldozataként, és másként én, aki kívülről néztem végig. Nem tudom, hogy képes ezt a tragédiát feldolgozni, de ő sem tudja felmérni, hogy mi a gyerekekkel min mentünk keresztül.
Mi adott erőt, hogy képes legyen jól megoldani az új feladatokat?
A feleségem csodája és a gyerekek tekintete tartott meg. Sok vidám élményünk volt, és megtanultunk örülni olyan dolgoknak is, amiknek korábban nem gondoltuk, hogy lehet. De a gyerekek három hónapra elveszítették az édesanyjukat, és mióta a kórházból hazajött, nem ugorhatnak a nyakába, nem tudja őket felemelni. Ha véletlenül hozzáérünk, fájdalmat okozunk – ezt nem lehet és nem is kell megszoknunk, rengeteget masszírozom, képeztem magam, hogy tudjam segíteni. Szentendre a világ legcsodálatosabb helye, egy emberként állt mögém mindenki, már csak ezért sem adhatom fel, mert mindig van, aki továbblök előre.
Ilyen traumát átélve elkerülhetetlen a belső változás.
A változás már a baleset napján elkezdődött, mi úgy szoktunk fogalmazni, hogy nemrég voltunk félévesek, mert akkor ismertük meg igazán egymást – és önmagunkat is. El kellett döntenünk, hogy úgy fogjuk fel, hogy az egész életünk tönkrement, vagy keresni fogjuk az örömöt a változásban. Nagyon fontos a vidámság, a jókedv, a jó élmények felismerése. Próbálunk nevetni, például a kórházbeli látogatásaimat randinak hívtuk, és viccelődtünk, hogy végre a gyerekek nélkül is együtt lehetünk. Olyan intim közelségbe kerültünk, mint mások hetven év házasság után, fürdettem, pelenkáztam a feleségem. Ha természetes a törődés, a szeretet, az egymásba vetett hit és bizalom, akkor bármilyen helyzet kezelhető. Dóri megígérte, hogy a következő születésnapján már ugrani fog – én pedig hiszek benne.