Valamikor az előző év végén egy parányi lény, nem nagyobb, mint egy milliméter egymilliomod részének ötöde, valószínűleg Kínában bejutott egy ember szervezetébe, és ott elszaporodott. Ez a lény egészen kicsikét más volt, mint azok, amelyekből keletkezett, a biológusok úgy mondják, hogy mutálódott. Ilyen mutációk minden évben milliárdszor milliárd esetben megtörténnek, a természet az élőlények szaporodásának közvetítésével az ismétlődések mellett bőkezűen szórja bele a világba a változatokat is. E változatok 99,9 százaléka (talán közelebb járunk az igazsághoz, ha 99,999999 százalékot mondunk) életképtelennek vagy jobb esetben versenyképtelennek bizonyul, és a mutálódott egyed pusztulásával együtt eltűnik. Ez a mi kis lényünk azonban a ritka kivételek egyikeként a maga szempontjából példátlanul sikeresnek bizonyult, hónapok alatt az egész földgolyón elszaporodott, szaporodik azóta is, berobbantva az utóbbi száz év legnagyobb világjárványát, idegen szóval pandémiát. 

Ezzel nehéz leckét adott föl az emberiségnek. Már önmagában a járvány mibenlétének megértése is egyfajta globális intelligenciatesztnek tűnik, amelyen zavarba ejtően sokan buknak el. Milliók képesek hinni abban, hogy egyáltalán nincs is semmiféle járvány, valami hatalmas átverés az egész, kamu, és ostoba birka, aki fölül neki. Más milliók hisznek a saját szemüknek és fülüknek, elfogadják a járvány létezését, de valami rejtélyes háttérhatalom mesterkedésének tartják az egészet, amivel „azok” most már végleg az uralmuk alá akarják hajtani majd az emberiséget – hacsak ők, a „szitán átlátók” ezt meg nem akadályozzák.

A többség azért képes fölfogni a valóságot, és elfogadja a veszély csökkentésére irányuló  rendszabályokat is. A világméretű iq-teszten Magyarország egészen jól szerepel, ami kórházi kezelések ezreinek, halálok százainak elkerülésével kamatozik.

Látni azért, hogy az emberek kezdenek belefáradni a láthatatlan ellenség elleni küzdelembe. Már a fegyelmezett németek is lázadoznak a szabályok ellen, és ha a vírus sokáig velünk marad, nálunk sem lesz könnyű tartani a megbetegedések alacsony szintjét. Ma még közös erőfeszítéssel tartjuk, de azért mi is – a többség –, akit, legalább eddig, elkerült a betegség, sok szempontból átrendezzük, újratervezzük az életünket. Eközben kiderül, hogy sok mindent akár jobban is csinálhatunk, mint ahogy eddig.

A karantén volt az első nagy leckénk. Sok nyűggel és bajjal járt, de jó dolgokkal is. Kiderült például, hogy egy csomó jó könyvünk van otthon, amely mind elolvasásra várt, de eddig sehogy sem jutott rá idő, hiszen sietni kellett a rengeteg dolgunk után, olvasni pedig ott volt mindig a szakirodalom és az intéznivaló. Most előkerülhetett a szépirodalom, rég elolvasni tervezett kötetek vagy éppen ifjúkori kedves olvasmányok, amelyeknek egy része – kiderült – elavult már, más része viszont éppen olyan elvarázsoló, mint egykor volt. 

Kiderült, hogy van miről beszélgetnünk egymással otthon, családi körben, különösen, miután megtanultuk összezártan is elviselni egymást. Hiszen hazudik, aki azt állítja, hogy a családdal összezárva lenni csupa öröm és boldogság. Éppen eléggé bosszantók tudunk lenni egymás számára, a kis mániáink, rendetlenségeink, hogy várni kell a másikra a fürdőszoba előtt, hogy hangosan hallgatja a zenét, hogy folyton behúzza a függönyt, hogy állandóan huzatot csinál – a sor végtelen. A kényszer azonban sokunkat megtanított arra, hogy ha mindezt elviseljük, elfogadjuk, cserébe színesebb lesz az életünk, és több szeretet lesz benne, mint azokéban, akik egyedül élnek. 

Tanultunk egy új kifejezést is, a home office-t, az otthoni munkavégzést, amelyről hallottunk eddig is persze, de most igazán megismerhettük, milyen valójában. Lehet szidni azt a jelenséget, ahogy az informatika az utóbbi egy-két évtizedben eluralkodott az életünkön, de azt többé nem lehet eltagadni, hogy okosan használva csodálatos eszközt adott a kezünkbe a tudomány. Tessék csak belegondolni: nem is olyan régen, sokuknak a személyes életében, mondjuk az 1960-as években ha valaki Pápáról Győrbe akart telefonálni – feltéve, hogy a telefonbirtokosok kiváltságos csoportjába tartozott –, akkor fél nappal korábban föl kellett hívnia a telefonközpontot, és interurbán beszélgetést kérnie, amelyet néhány óra múlva vagy megkapott, vagy nem. 

Annyira vagyunk már ettől, mint a lovas kocsi a repülőgéptől. Az informatika segítségével bárhonnan bárhová – gyakorlatilag ingyen – kapcsolatot létesíthetünk. És bárhonnan elvégezhetjük mindazt a munkát, amely számítógépen elvégezhető. A karantén most erre a képességre azokat is megtanította, akik eddig idegenkedtek tőle akár mint alkalmazottak, akár mint alkalmazók. A személyes találkozást, a közvetlenségét, a beszélgetés gesztusokkal, hangsúlyokkal gazdagított természetességét persze a számítógép nem helyettesíti. Cserébe viszont olyan lehetőségeket nyújt, amelyek korábban elérhetetlenek voltak. Most, a karantén alatt sokunk rákényszerült, hogy megtanuljon élni ezekkel a lehetőségekkel, és ez a tudás akkor is velünk maradt, amikor már újra kimozdulhattunk az otthonunkból.

A vírus megtanított megismerni Magyarországot is. A szétterülő jólétben a nyaralás egyre többek számára a külföldre utazással lett azonos, a minden évi tengerlátogatás nélkül el sem tudták képzelni az életüket. Idén sokan hallgattak a tanácsra, itthon kerestek helyszínt a kikapcsolódásra – és lám, kiderült, hogy mennyi szépség rejlik a határokon belül is. Több százezer ember újra fölfedezte a hazáját, amivel örömet szerzett önmagának és hasznot az országnak. Ha majd jobb idők jönnek, remélhetőleg ebből a tudásból is marad valami, és jövőre, két, három, tíz év múlva, amikor a család összeül kitalálni, hova menjen nyaralni, a hazai helyszínek is ott lesznek a lehetőségek között.

Ez talán a legfőbb jó ebben a világméretű rosszban: hogy az otthonlét örömére tanít. Amihez mindenféle segítséget is kaptunk, különösen a városi, nagy házakban élő emberek, akiknek amúgy nehezebb volt elviselniük a bezártságot. Gangszínházi előadásokat nézhettünk, erkélykoncerteken vehettünk részt, a szabadabb mozgású időkben klasszikus zenét hallgathattunk a vásárcsarnokokban, tereken. Ha mi nem mehettünk, hát a kultúra jött el mihozzánk, hozzásegítve ahhoz, hogy az egész várost az otthonunknak érezhessük.

És van még egy, mindennél sokkal fontosabb tanulnivaló: megbékélni a saját életünkkel. A modern világ, a megszerezhető javak bősége, az információk minden eddiginél szélesebb áradása, a felzaklatott politika nyugtalansággal és zaklatottsággal tölti meg a mindennapjainkat. Szétterjedt a fejlett világban az elégedetlenség, a rossz közérzet és a reménytelen hajsza azoknak a dolgoknak a megszerzéséért, amelyektől az emberek elégedettséget és jó érzést remélnek. A járvány talán ebben is tanítómesterünk lesz. Megmutatja, hogy milyen törékeny is az életünk, de megmutatja azt is, mennyi érték és szépség rejlik benne, ha az ember képes a felismerésükre.