Becsukom a szemem, és teleszívom a tüdőm tavasszal. Gondolatban újra gyermek vagyok, fekszem a fűben a régi kertben, ahol felnőttem. Csiklandoznak a fűszálak. Körülöttem virágillat. Az utca zajos, de csak halkan duruzsol a tarkóm alól. A felhőket nézem, ahogy a magasban fújja őket a szél. Jólesően velük szédülök. Nem történik semmi különös, hiszen nem is csinálok semmit. Mégis érzem minden porcikámban azt a megnyugtató zsongást, ahogyan áramlik bennem az élet. Létezem.
Amikor egy gyermek megszületik, érzékszervektől függetlenül, globálisan képes az őt érő ingereket integrálni, és belőlük lassan, lépésről lépésre kezdi körvonalazni saját valóját. A minket érő impulzusok tehát elemi szinten hatnak ránk, a kezdetektől fogva formálnak minket. Belőlük kapunk visszajelzéseket önmagunkra. Az alkotás dimenziója ez a bontakozás, egyfajta strukturálódás. Először csak a fények rendeződnek ritmussá, kialakul a nappal, az éjszaka. Az idő távlatában fokozatosan rajzolódnak ki a részletek. A minket körülvevő világ, a benne megjelenő emberek különféle dinamikák mentén kapcsolódnak hozzánk. Hol közelednek, hol távolodnak. A hirtelen rendezetlenséget rend követi, megjelenik a harmónia mint érzet. És a nagybetűs élet néhány hét alatt kész szimfóniává árad. Meghatározott forma szerint ömlik, betöltve minden pillanatot.
Olyan könnyű és természetes folyamat ez így kívülről. De benne lenni, megélni, megdolgozni érte minden percben egyszerre felemelő és fárasztó. Amolyan édes teher, szülőként egyensúlyozni az ösztönösség és a tudatosság között. Teret engedni a szabad, érzelmileg biztonságos fejlődésnek, miközben mi magunk is folyamatosan formálódunk.
Pontosan nyolc évvel ezelőtt léptem rá az útra, amely zeneterapeutává, majd szülővé érlelt. Minden mélységét és magasságát a saját bőrömön, egészen a sejtek szintjén tapasztaltam, és hiszem, így tudok önazonos lenni, hiteles maradni.
Legmeghatározóbb társas kapcsolódásunk a saját édesanyánkkal való viszonyunk. Elemi erővel hívott magához a téma, hogyan tudom ezt a kapcsolatot zenével, saját hanggal segíteni, támogatni. Gondoljunk csak bele, a születés utáni élet első érintései, ízei, illatai, hangjai, szavai milyen mélyen ivódnak belénk. Ezek mintájára kezdünk el mi is érinteni, érezni, hangot adni, beszélni, kapcsolódni. Apró gyermekként feltételek – esztétikai és társadalmi elvárások – nélkül viszonyulunk mindehhez. Bizony a hangokhoz is. Legyen bármilyen is az anyai hang, a gyermek számára a legszebb, a legnagyobb biztonságot adó mind közül. Ölel, ringat, nyugtat, vigasztal. Érzelmekkel sűrűn szövetelt anyag, benne van a fáradtság, az öröm, az aggódás, a kötődés, egyszerűen minden. És ez így is van rendjén. Mondhatjuk, hogy a legőszintébb hangszer a saját hangunk, csöndünk, és a legintimebb közelséget tudjuk általa megteremteni ember és ember között.
Alapvető szükségletünk hangokkal kapcsolódni. Nemcsak másokhoz, önmagunkhoz is.
Ahogyan fényt szül az árnyék, hangot a csönd. Így hát néha csak becsukom a szemem, hallgatom a zsongást, teleszívom a tüdőm, és kiengedem a hangom.