Menü
Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád
A Budafoki MTE labdarúgócsapata öt éve még a Budapest-bajnokságban küszködött, a 2020–21-es szezonban pedig az NB I. biztató teljesítményű újoncaként lép pályára hétről hétre. A siker nem csupán a mostani nemzedéké, az elődök kitartása és hűsége nélkül ma talán csak az idős szurkolók emlékeiben élne a piros-fekete mezesek dicsőséges meséje.
Múlt nélkül nincs jövő, mondogatjuk sokszor anélkül, hogy belegondolnánk a valódi jelentésébe. Ám a budafoki futball egész léte a fenti közhelyt igazolja. Az 1912-ben e városrészben alapított futballcsapat nemhogy az NB I.-be nem jutott volna fel tavaly, de már régen megszűnt volna az itteni futballélet felvirágoztatásáért sok évtizeden át dolgozó mindennapi hősök nélkül. A több mint egy évszázados története alatt számtalan név- és szerkezetváltoztatást átélő együttes, illetve szakosztály egyik ilyen hőse a 2018-ban, nyolcvannegyedik évében elhunyt Dobesch Gyula volt. A budafoki legenda játékosként tizenhét éven át szolgálta szeretett csapatát, hogy aztán később edzőként, szakosztályvezetőként, majd tiszteletbeli elnökként is haláláig a piros-feketékért dobogjon a szíve. És nem csak az övé. A családi hagyományokat előbb a fia, majd a négy unokája folytatta, mindannyian Budafokon futballoztak, edzősködtek. A legkisebb, Fekete Máté pedig az egyetlen olyan játékos a mostani nagycsapatban, akinek ötéves kora óta a Promontor utcai pálya az otthona. Kettejük csodálatosan összefonódó története nem csupán a fociról szól, hanem arról is, milyen hosszú és göröngyös út vezet a sikerhez, és hogyan kell kitartani akkor, amikor minden összedőlni látszik.
Több ezer budafoki néző
„Édesapám 1934-ben született ötödik gyerekként. A szülei abban az esztendőben vettek telket Budafokon, úgyhogy ő tényleg a kezdetektől a haláláig itt lakott, igazi lokálpatrióta volt, nemcsak a futball, de a rengeteg ismerős és barát is ide kötötte – emlékszik vissza Dobesch Gyula lánya, Fekete Máté édesanyja, Feketéné Dobesch Györgyi. – Mivel a család nagyon szegény volt, a testvéreihez hasonlóan neki is hamar munkába kellett állnia. Tizenöt évesen kezdett focizni, amikor már inasként a Ganz-Mávagban dolgozott. Kőbányára járt gyalog, hét helyett hatra, hogy pontban három órakor meg tudjon jelenni az edzésen. Soha nem hallottam, hogy ezt bármikor is áldozatként emlegette volna. Olyan szenvedélyesen szerette a futballt, akkora öröm volt számára a haverokkal rúgni a labdát, hogy minden nehézségért kárpótolta. Otthon is állandóan a foci volt a téma, vagy a közeledő hétvégi mérkőzések, vagy a rengeteg szép emlék miatt, amely az egykori csapattársaihoz, később edzőként a játékosaihoz és a kollégáihoz fűzte.”
Dobesch Gyula egyik kedves története Albert Flóriánhoz kötődött. A Budafok 1963-ban az új, füves pályáját felavató mérkőzésen játszott a magyar válogatott ellen. Albert a bal oldalon kezdett. Csoki bácsi, a vendéglátók jobbhátvédje eléggé keményen bánt vele, ezért a félidő közepe táján átjött jobb oldalra. Ott már Dobesch embere lett, aki az ellenfél számára mindig kellemetlen futballistaként mindent elkövetett, hogy megállítsa őt. Albert ezt szóvá is tette, mondván, ez csak barátságos mérkőzés, mire a budafoki futballista ennyit válaszolt: „Nem gondolod, hogy a több ezer budafoki néző előtt hagylak elmenni, és megégetem magam?!” Hogy erre mi volt a reakció, nem tudni, de egy biztos: a szünetben a híres középcsatár inkább lecseréltette magát.
„A másik sokat emlegetett sztorija szintén egy hatvanas évekbeli mérkőzéshez kapcsolódik – meséli tovább a családi legendáriumot Dobesch Györgyi. – Ekkor már ő volt a csapatkapitány, és Miskolcon játszottak. 2-2 volt az állás, ám a fiúk kezdtek leengedni, így az édesapámnak muszáj volt kieszelnie valamit, hogy felpörgesse őket. Hirtelen azt találta mondani, ha sikerül legalább megőrizni az állást, másnap délelőttre szervez egy pincelátogatást a Törleybe, amely akkoriban a Budafok egyik legfőbb szponzora volt. A meccs döntetlen maradt, a következő nap reggelén pedig ott állt a tizennyolc focista a pincészet kapuja előtt. Kár, hogy az ottaniakat erről a tervről elfelejtették értesíteni. Az igazgatót, Halmai Róbertet kellett felhívni, aki nagyon szerette édesapámat és a budafoki focit is, így természetesen azonnal utasította az üzemvezetőt, hogy lássa vendégül a fiúkat. Halmai nevét sajnos ma már ritkán említik, pedig rengeteget tett a klub fennmaradásáért, neki köszönhetően újult meg például 1963-ban a nagyon rossz, kopogós, a maira merőlegesen elhelyezkedő pálya is, ahol a fent említett Albert-féle meccs zajlott.”
A felső képen az 1972–1973-as év bajnokcsapata látható, alul Albert Flórián igyekszik labdát szerezni az 1963-as pályaavató mérkőzésen, mellette az 1980-ban készült fotón Dobesch Gyula már mint edző szerepel
A felső képen az 1972–1973-as év bajnokcsapata látható, alul Albert Flórián igyekszik labdát szerezni az 1963-as pályaavató mérkőzésen, a középsőn 1980-ban készült fotón Dobesch Gyula már mint edző szerepel
Apáról fiúra
Dobesch Gyula amellett, hogy a gyerekeinek, majd az unokáinak is szívesen mesélt a régi időkről, a budafoki labdarúgáshoz kötődő tárgyi emlékeket szintén igyekezett megőrizni. A halála előtti éveiben például digitalizálta az összes régi fotóját, köztük azokat, amelyek egy nála generációkkal korábbi budafoki futballista hagyatékaként kerültek hozzá. Ennek a férfinak az édesapja ráadásul már az eredeti Promontor utcai pálya építésekor is jelen volt az 1910-es évek elején, így ma akad olyan kép a Dobesch család kincsestárában, amelyről száz évvel ezelőtti budafoki focizó fiatalok tekintenek vissza. Köztük az a Baumgartner nevű, aki aztán a későbbi budafoki focista és edző, Haffner György keresztapja lett – utóbbinak a fia és az unokája is a klub színeiben játszott.
Errefelé egyáltalán nem ritka, hogy a nemzedékek ehhez hasonlóan egymást váltják a pályán. A futball és a klub szeretete apáról fiúra száll, biztosítva a túlélést is a rosszabb időszakokban. A Budafok a több mint egy évszázad alatt többször sodródott már a megszűnés szélére, különösen miután a rendszerváltást követően a két fő szponzorát, a Törleyt és a Hungarovint privatizálták, a magánkézbe került borászatok, pincészetek pedig kevésbé érezték szívügyüknek a helyi futballt. Hogy a BMTE minden nehézség ellenére megmaradt, és nem utolsósorban az itt a kezdetektől különösen jellemző bensőséges légkör sem veszett el, annak is köszönhető, hogy az egykori budafoki focisták nemcsak lehozták a pályára a gyerekeiket és az unokáikat, de nagyon szívesen tértek vissza edzőként, pályaedzőként is. Egykori játékosból lett edző többek közt Haász Sándor, Hellinger Pál, Patai Miklós, Schneider Károly, Sárközi Lőrinc, Eleki Tibor, Haraszti Gyula, Schróth Lajos, Dunay András, Szabó Viktor, Gál Lajos, ifj. Dobesch Gyula, Sirmán Tamás, Pataj Csaba, Fekete Dávid, Berta Zsolt, Torma Bálint. Mások harminc-negyven éve tevékenykednek különböző pozíciókban az egyesületért. Például Dobesch Gyula egykori játékosa, Vizi Sándor, aki ma a BMTE ügyvezető elnöke, Jankov András, Bandi bácsi, aki előbb szülőként kapcsolódott be a klub életébe, és azóta több funkciót is betöltött, vagy Markovics József, aki szintén szurkoló apukából lett a budapesti első osztályban játszó második csapat, a Budafoki LC elnöke.
A budafoki futball története 1912-ben kezdődött, amikor megalapították a Világosság Football Csapatot. Az 1950-ben Budapesthez csatolt, ma a főváros XXII. kerületét alkotó, egykor többségében svábok lakta település focicsapata azóta számtalan névváltozáson átesett, 2017 óta hivatalosan Budafoki MTE néven szerepel a hazai bajnokságokban
„Ezek az emberek, akárcsak édesapám, mindvégig kitartottak a Budafok mellett. Ki-ki a maga módján próbált hozzájárulni a nehéz pénzügyi helyzetek megoldásához. Voltak, akik több hónapon keresztül fizetés nélkül dolgoztak, akadt, aki a kapcsolatai révén ingyenbuszt szerzett a vidéki utakhoz, vagy otthon mosta a szereléseket. Idegenbeli bajnoki mérkőzések előtt a vezetők és családtagjaik közösen kenegették a zsömléket, hogy még szendvicsekre se kelljen pénzt költeni. És ugyanígy meg kell említeni a budafoki szülőket is, akik mindig első szóra jöttek segíteni. A fennmaradásáért való küzdelem igazi összetartó családdá kovácsolta a helybelieket” – magyarázza Dobesch Györgyi. Ideértve persze a szurkolókkal való, szinte baráti kapcsolatot is: Dobesch Gyula még idősebb korában is meghatódva emlegette például azt a bácsit, aki annyira szerette őt, hogy minden hazai meccs után egy almát hozott neki a megbecsülése jeléül.
Kivételes akaraterő
És ugyanilyen meghatódással vegyes büszkeséggel figyelte aztán a fiát, majd az unokáit is a Promontor utcai pályán. Köztük a legkisebbet, a ma huszonöt éves Fekete Mátét. Ő még óvodásként kezdett el focizni, azóta megszakítás nélkül Budafokon játszik, és már nagyon fiatalon az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb reménységeként tartották számon. Még tizenhat éves sem volt, amikor Patai Tibortól lehetőséget kapott az NB III.-as felnőttbajnokságban. Tehetségét mutatja, hogy a 2015 nyarán érkező új tulajdonos, Bélteky Róbert és stábja döntése alapján az akkor már a Budapest-bajnokság első osztályába csúszó Budafokból egyedüliként került az újonnan alakult profi csapat keretébe.
„Valóban mesébe illene az egész történet, ahogyan a Budafok rengeteg munkával öt év alatt az NB I.-be jutott. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak közben nehéz pillanatok. Nekem személyesen is, hiszen 2018-ban rosszindulatú hererákot diagnosztizáltak nálam – meséli a minden focista-sztereotípiát megcáfolóan szerény fiatalember. – De azt hiszem, ahogyan a foci iránti rajongást, úgy a küzdőszellemet is örököltem a papától. Amikor kiderült a betegség, tudtam, hogy mindenáron le kell győznöm. Ehhez a futballon kívül adódott még egy pluszmotiváció: a lesújtó hír előtt másfél hónappal derült ki, hogy a barátnőmmel kisbabát várunk. Szó sem lehetett róla, hogy egy pillanatra is feladjam a harcot.”
Máté szervezete ugyan legyengült a kemoterápia miatt, de akaraterejének köszönhetően viszonylag gyorsan visszatért. 2019 januárjában még kapta a kezeléseket, májusban pedig ismét a csapattal edzett. „Mindez nem ment volna a családom, a környezetem támogatása nélkül. Hálával tartozom a csapattársaimnak, akik folyamatosan érdeklődtek, tartották bennem a lelket, és a klubvezetőknek, akik mindennek megkoronázásaként újabb egyéves szerződést kínáltak a következő szezontól – emlékszik vissza meghatottan. – Hogy végül most az NB I.-ben szerepelhetek, óriási dolog. Bár egyelőre kevés lehetőséget kaptam a játékra, kivárok, és dolgozom tovább keményen, mert biztos vagyok benne, hogy egyszer meglesz az eredménye. Ha néhanapján elkeseredem, akkor rögtön a papára gondolok. Arra, hogy milyen boldog lenne, ha látná, hogy nemcsak imádott klubja, de az unokája is eljutott idáig ennyi nehézség és küzdelem után.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
