(Halas)

Ha meghallom a nevét, vagy ha csak úgy eszembe jut, mindig képek özönét indítja el. A Halas nevű vízparti büfé olyan, mintha a szülői ház meghosszabbítása lenne. Nem tudom elválasztani az otthontól. Gyerekkori fotóim jó részének háttere. A templom mellett az egyetlen igazán reprezentatív épület Nagymaroson, noha építészetileg mindennek mondható, csak esztétikusnak nem. Mégis egyfajta szimbólum lett, hivatkozási pont.

Tényleg olyan, mintha mindig ott lett volna, ami abból a szempontból igaz, hogy idősebb nálam. Felrémlik egy cowboy­kalapos, alacsony férfi arca, ahogy kiveszi a már olvadásnak indult Leo jégkrémet a rozsdás hűtőből. Márka szőlővel a kezemben ülök a kényelmetlen vasszéken, a lábam még nem ér le a hűvös betonra. És az a szag, az olajban sült hal nehéz, mégsem taszító szaga, amit gyakran a kertben, sőt a szobámban is éreztem. Egyik régi macskánk hajnali első útja mindig a Halashoz vezetett, az épület mögötti kukákhoz. Kopott bundáján megragadtak a panír ragacsos morzsái. Van abban valami mélyen elgondolkodtató, hogy ott, húsz méterre a Dunától időtlen idők óta csak tengeri halat, úgynevezett hekket lehet kapni. Sokáig azt sem tudtam, miféle hal az a hekk, nemrég néztem csak utána. Az északi tengerekben honos atlanti tőkehal egyik törpe változatáról van szó. Hívják – nem vicc – csacsihalnak vagy tengeri csukának is, és a cápa egyik kedvenc eledele. Két-háromszáz méteres mélységben halásszák, a legnagyobb mennyiségben a Németországhoz tartozó Helgoland szigetének partjainál. Pontos neve szürke tőkehal. Latinul Merluccius merluccius. Mindezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, hogy érzékeltessem, mekkora utat jár meg szegény csacsihal, mire a Halasba ér, miközben néhány lépést kellene csak megtenni azért, hogy valódi dunai halak kibelezett teste serceghessen a forró olajban. Az utolsó nagymarosi tradicionális halászfamília írmagnak maradt tagja nemrég hunyt el, és úgy fest, végleg eltűnik környékünkről ez a mesterség. Egyáltalán vannak még mesterségek?

Egyidőben szokásommá vált, hogy ha otthon voltam épp, már nyitáskor leballagtam a Halasba, és megittam egy kávét két deci hideg szódával. Tibi, a mindenes ekkorra már kirakta a műanyag székeket a placcra. Megérkeznek az első öregurak, deci kevertet isznak pohár sörrel. Számomra igen nehéz ilyen korai órákban ránézni egy deci kevertre, már a látványától bukfencezik a gyomrom, de itt, a visegrádi várhegy mögül felkelő nap első sugarainál olyan szépen csillog a pohárban, hogy azt lehetne hinni, tokaji aszút kért a remegő kezű Dezső bácsi. Ilyenkor a Halas kívül van téren és időn, ugyanúgy lehetne az Isztriai-félsziget egyik falujában, mint mondjuk Balaton­aligán. Fúj a szél, bólogatnak a napernyők, a Duna pedig elmondhatatlanul csillog a reggeli fényben. Csend van, csak egy sodorral szemben küszködő távoli uszály berregése hallatszik, és persze Tibi, ahogy beszélget valakivel, aki nincs is ott, de ez számára sosem jelentett akadályt. Ilyenkor könnyű elképzelni egy olyan életet, amely ebben a tempóban zajlik, s amelynek ritmusát a jegenyék árnyékának vándorlása szabályozza. Mint egy hatalmas napóra mutatója, úgy fekszik rá az egyik jegenye árnyéka a nedves fűre. Az ember a Halas teraszán ülve már a Duna terébe kerül, sodrásban van, belélegzi a víz illatát, együtt mozog vele. Kora őszi napokon melankóliára hajlamosak ne keressék fel, mert okkal számíthatnak állapotuk hirtelen rosszabbodására. Elszorul a szívem nekem is, ha sokáig nézem az elhömpölygő, szikrázó és csillámló reggeli folyót. Isten tudja, miért, de engem mindig a halálra emlékeztet. Vagy inkább arra, hogy a folyamatos mozgás ellenére az időtlenség jelképe a folyó, s állandó elmúlása csak látszat, ami mozdulatlanságot takar.

Két részeg férfi érkezik hóna alatt csillogó trombitával. Náluk még este van, vagy már holnap, ők sem tudják. Mindenáron meg akarnak hívni egy fröccsre. Ilyenkor kell elindulni.

Odabent, a lassan átforrósodó serpenyőkben távoli otthonukra gondolnak a csacsihalak. 

(Köd)

Már nyár vége felé, de legkésőbb szeptemberben érzem a hiányát. A túlságosan erős fényből elég. A metszően éles kontúrok és árnyékok, a heteken át tiszta, felhőtlen égbolt ragyogása egyoldalúvá és közömbössé tesz. Úgy vagyok ezzel, mint Camus Közönyében a gyilkos, amikor megkérdezik tőle, miért lőtte le azt az arab férfit a tengerparton. Valami olyasmit válaszol a kérdésre, hogy a nap miatt, talán az elviselhetetlen napsütés volt az oka mindennek.

Az első hűvösebb reggeleken, amikor már érezni az illatát, bár még nincs itt, összeszorul a szívem. A ködre gondolok, és a ködre gondolni olyan, mintha hazatérnék. Nem ismerek mélyebb megnyugvást annál, amikor egyszerűen belesétálok a ködbe. Novemberi hajnal, a látótávolság legfeljebb húsz méter, a szomszéd ház fala is alig kivehető. Tudom, hogy ez az a köd, amelyik délutánra sem oszlik el. A fák körvonalai finomabbak ilyenkor, az ágak gyönyörű rendszere teljes pompájában tárul fel. Miközben alig látok, a dolgok mégis a maguk teljességében fordulnak felém. A folyó eltűnik. Nincs sem innenső, sem túlsó part. Víz van, acélszürke vagy sötétzöld víztömeg, lehetne akár a Balti-tenger is. A sirályoknak csak a hangját hallani, nem lehet megállapítani, merre lehetnek. Nincsenek irányok, nem érvényesek a tiszta, tág horizont szabályszerűségei, nincs lent, nincs fent, nincs jobbra és balra. El vagyok veszve, nem tudom, hol vagyok. Nem vagyok sehol. Illetve beléptem valahová, ahol nem tudok tájékozódni. Az ismeretlenbe való átlépés fontos pillanata jött el. Leszállt a köd, de ezzel együtt bizonyos távlatok tisztábbá váltak. Ha a látás nem tudja kihasználni az általa birtokolt lehetőségeket, kénytelen átadni a helyét egy másféle látásnak, amelynek viszont lételeme a homály, a derengés, az alaktalanság. Ehhez a megváltozott látáshoz megváltozott gondolatfutamok társulnak. Az élesség, a tisztaság és az áttekinthetőség hirtelen sokkal intenzívebben lesz jelen a gondolkodásban, mint máskor. Olyan ez, mint a búvároknál a zsilipelés vagy az alpinisták kötelező táborhelyei a különböző magassági zónákban. Bizonyos ideig tartó akklimatizálódás szükséges a megváltozott feltételekhez. De ha készen állunk, néhány lépést kell csak megtennünk ahhoz, hogy a köd leheletfinom függönyeit széthajtsuk, és belépjünk az általa megszentelt térbe.

Fent az erdőn a csend ilyenkor a legmélyebb, talán csak a havazás csendje múlja felül. A fák koronája már elveszik a vastag, mozdulatlan leplekben, csak a törzseket látni, mást semmit. A bükkök megfeketedett, vizes törzsét, ahogy csillog a tövükön a mohapárna. A hangunk is más ilyenkor. A mozdulataink sem ugyanazok. Ha ránézek a kezemre, mintha egy idegené lenne. Mindez mégsem tölt el bizonytalansággal vagy félelemmel, sőt a felszabadultság és a súlytalanság érzésével ajándékoz meg. Kik vagyunk mi ilyenkor? – kérdezem magamtól útban fölfelé. Vajon ez az igazi természetünk, ez a légies és áttetsző állapot, a gondolatoknak ez a finom csillámlása? Vagy az, amit odalent hagytunk, a tompa és darabos, a szorongó, a gyáva?

A köd varázslatos tere megmutat valamit egy olyan világból, ahol érvényüket vesztik a máskor olyannyira megdönthetetlennek hitt szabályok. Ködben járva az ember kénytelen olyan tulajdonságai felé fordulni, amelyeket máskor egyáltalán nem használ, elfojt vagy szándékosan kikapcsol magában. Az, hogy mit jelent eltévedni, leginkább sűrű ködben járva érthető meg. Eltévedni fizikailag és eltévedni szellemileg. A köd az arra fogékonyakat viszont kincsekkel halmozza el. Kevés dolog képes olyan szépséget sugározni, mint egy ködbe temetkező erdő késő ősszel.

A sáros, cuppogó avaron alig hallatszanak a léptek. Nem látjuk, hová tartunk, ahogy azt sem, honnan indultunk el. Távoli kutyaugatás, talán még a vonat, ahogy zakatolása visszaverődik a szoros szikláiról. Lépkedünk egymás nyomában, nem sokat beszélünk. Érezzük, ha nem látjuk is, hogy közeledünk a kisváros legszélső házaihoz. Ez mindig nehéz pillanat. Megállunk a két világ határán. Még mindig nem tudjuk, hogyan kell megtenni azt a lépést, amely nem az egyikből a másikba, hanem egyszerre mindkettőbe vezet.