Menü
Még a nagyváradi színház művészeti vezetőjeként Szabó K. István százötven darabot tartalmazó listát kapott a helyi nyugdíjasoktól – ha erről válogat, nem lesz baj a közönséggel. Az idén Jászai Mari-díjjal kitüntetett rendező azonban jól eldugta a papírt. Pályakezdésről, a formák kiüresedéséről, a túlélő nőkről és a magyar színház bátorságáról beszélgettünk vele.
A Szilágy megyei Zsibón született, ebből az alig tízezer fős kisvárosból indulva hogyan varázsolta el éppen a színház világa?
Zsibó nem egy világváros, de nekem mégiscsak a világ közepe, ahol olyan csodálatos dolgok is megtörténhettek, mint hogy a pionírkönyvembe 1985 körül bekerült egy bejegyzés, miszerint a kisdiákszínházas tevékenységemért második díjjal jutalmaztak. Mai napig rejtély számomra az első kitüntetésem, mert én soha nem jártam a színházi kör – így nevezték – közelében sem, akkoriban sokkal jobban izgatott a gokartok világa. Amint azt a személyes példám is mutatja, a kommunizmus nem lacafacázott a jövőképpel, látnoki érzékkel tervezett mindent. Jóval később, zilahi diákéveim alatt kezdtem el tudatosabban foglalkozni a színházzal a helyi diákszínjátszó csoportunkban, előbb gyengébb képességű színészként, majd egyre erősebb rendezői ambíciókkal. Ehhez sokat hozzáadtak a kolozsvári színház előadásai, amelyeket a kilencvenes évek első felében rendszeresen látogattam. Tompa Gábor munkái, A kopasz énekesnő vagy a Képmutatók cselszövése revelatív élmények voltak. A tanítóképző főiskola után úgy döntöttem, hogy megpróbálom a rendezői pályát, jelentkeztem a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémiára Tompához, de a beiratkozáskor kiderült, hogy ő abban az esztendőben mégsem indít osztályt. Tanácstalanságomban megszólított a szerencse Radu Dobre Basarab, a román rendezői kar tanára személyében, aki félórás beszélgetés után beíratott felvételire a román egyetemre. Nem bántam meg.
A pályája első szakaszát romániai színházakban töltötte rendezőként, főrendezőként, igazgatóként. Miért, hogy 2015-ben mégis Budapestre költözött szabadúszónak, maga mögött hagyva az előadásszámokban és elismerésekben is termékeny éveket?
Negyedéves egyetemi hallgató voltam 1999-ben, amikor a frissen alapított székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz hívott Merő Béla rendezőnek. 2001-től már művészeti vezetőként, mély vízben tanultam a szakmát. Rendkívüli évek voltak ezek, alig egytucatnyi színésszel, és ami a költségvetésünket illeti, szinte a semmiből kellett teljes érvényű évadokat megvalósítani, megmaradni, fejlődni, eredményeket felmutatni. Az összes nehézség ellenére termékeny, szakmailag is meghatározó időszakot jegyeztünk, ez volt a második színházi akadémiám, nehezített terepen. Közben nagyszerű lehetőségek nyíltak előttem főként román színházakban. Nagyváradon néhány évre a Szigligeti Társulat művészeti vezetőjeként telepedtem meg, s Németországban, Magyarországon és az Egyesült Államokban is rendszeresen dolgoztam. Budapestre azért költöztem, mert harmincnyolc évesen újra szabadságra akartam váltani a kultúrpolitikai hercehurcák és értelmetlen kompromisszumok által visszafogott társulatvezetői tevékenységemet, és egy ideig kizárólag az alkotói munkára kívántam koncentrálni.
A litvániai Alytusi Városi Színházban jelenleg az Yvonne, burgundi hercegnőt rendezi. Witold Gombrowicz művének mintha reneszánsza lenne, az előző években több magyar társulat is a műsorára tűzte. Mi lehet az oka ennek a népszerűségnek?
Gombrowicz trilógiája, teljes színpadi életműve a forma válságát dramatizálja: a kiüresedés, a tartalomvesztés a forma torzulásához vezet. A hit, a hazafiság, a szerelem, a szabadság formális megnyilvánulása előtt ott áll Yvonne a maga hallgatag együgyűségével, és néma tiltakozása a legrosszabbat hozza ki mindenkiből. Ő az ellenpont, az „egyéni szabadság próbaköve”, hogy a fordító, Pályi András szuggesztív fogalmazásával éljek, rajta gyakorolja terrorját a látszatszabadság nevében forradalmat szító rendszer. Mi közünk nekünk mindehhez? Ebben élünk.
Mi marad belőlünk, ha a művészi késztetést bensőnkből kiirtják, és bűnösségünk árnyékában szenvedhetünk tovább? Márai Sándor A kassai polgárok című művét 2020 szeptemberében mutatta be a Nemzeti Színház, Szabó K. István rendezésében
Az utóbbi években csak itthon rengeteg társulattal dolgozott a kőszínházitól az úgynevezett függetlenekig Debrecentől Budapestig, rendezett monodrámát, abszurd komédiát, Örkény-klasszikust, zenés művet. Mi alapján válogat a rengeteg felkérés közt?
Ha úgy érzem, közöm van a témához, kérdéseket indukál bennem, belevágok. Abból nem tudok előadást csinálni, ami nem nyugtalanít. Elsősorban téma alapján választok, az meg másodlagos számomra, hogy kőszínházban vagy független keretek között jön létre az előadás. Leginkább a dráma, a mélyebb tartalmak izgatnak, a nagy ívű sorstörténetek, de néha jólesik a fricska, fellazulni egy pimaszabb groteszkben.
Ha már kőszínházi és független: Magyarországon valóban még mindig akkora a szakadék a kétféle beszédmód közt, vagy ma már azért a közönség is kevésbé hökken meg azon, ha mondjuk valamelyik nemzeti színház színpadán „furcsa” rendezői-színészi megoldásokkal találkozik?
Rövid idővel az után, hogy átvettem a nagyváradi társulat művészeti irányítását, egy levéllel keresett meg a helyi nyugdíjasok szervezete. Ebben tulajdonképpen egy százötven címet tartalmazó lista volt, műfajokra lebontott, gondosan összeállított színházi lajstrom a klasszikustól a kortársig, már amennyire kortársaink a hetvenes-nyolcvanas évek divatos szerzői. Biztattak, hogy e címek közül nyugodtan szemezgessek, így biztosan nem lesz baj a közönséggel. Zavaromban jól elrejthettem, mert a távozásomkor került csak újra elő. A magyar színházak éves repertoárját böngészve az az érzésem, hogy a legtöbb igazgató fiókjában ott lapul ez a lista, és tényleg nem mernek újabb címeket felírni, nehogy gond legyen a közönséggel. A magyar színház gyávasága, és itt elsősorban a kőszínházakra gondolok, buta megfelelési kényszerből, elcsépelt, agyonismételt sikerkombinációkból és nem utolsósorban szellemi restségből fakad. A független szféra lenne az innovációért megtűrt felelős, de ehhez nincs leosztva a feladatnak megfelelően az anyagi alap, a „sokaknak keveset” elképzelés kontraproduktív, így az eredmények is csak ritkán mérvadók. Iszonyatos mértékben polarizálódott társadalmunk a rendszerváltás után, az válik iránymutatóvá, ami harsányabb, miközben jól tudjuk, attól az még nem feltétlenül igaz. „A szabadságot követelem, a természetes alkotást” – idézem Gombrowiczot, ha már lélekben összebútoroztam vele egy időre, és úgy gondolom, hogy óriási igény van a szellemi éberséget szorgalmazó művészeti formákra és tartalmakra. Sokkal hangsúlyosabban jelen kéne lennie a kortárs drámának a magyar színpadokon, és a klasszikusokhoz is bátrabban kell közelíteni, hiszen azáltal menthetők tovább, hogy korunk értelmezési és esztétikai rendszerében is megőrzik érvényességüket.
Tavaly többek között a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciójában létrejött Márai-feldolgozást, A kassai polgárokat rendezte. Ez a 14. században játszódó történet hogyan képes ma érvényesen szólni akár a fiatalokhoz is?
Az 1311-es kassai lázadást tematizáló dráma aktualitása éppen abban nyilvánul meg, hogy az egyéni szabadságért, a közösségi önrendelkezésért folytatott küzdelem újra és újra időszerűvé válik. A szabadságot egyszerűbb kivívni, mint megtartani. A forradalmi lelkesedés megkopik, az eszme pervertálódik, és a látszólagos jólét tompítja a veszélyérzetet. Folyamatos ostrom alatt élünk, nap mint nap átírják a jogainkat, és az agresszorok módszerei is kifinomultak, mostanában ők lépnek fel a szabadság nevében, az általunk megadott jelszavakkal surrannak be otthonunkba, és kisajátítják életünket, álmainkat, örökségünket.
Az elmúlt években számos anyasággal, annak vállalásával vagy nem vállalásával, az anya-gyermek viszony sokrétűségével foglalkozó előadás került az útjába. A nagy férfidrámák, „hőstörténetek” már nem izgatják?
Az utóbbi három-négy év tartogatott néhány olyan élethelyzetet, amelyet legszívesebben még hosszú ideig elnapoltam volna. Édesapám kínszenvedése és dicstelen halála mindent alaposan felkevert bennem, körülöttem. Gondolom, köze volt ennek is a téma- és darabválasztáshoz. Fel kellett dolgoznom az elmúlást, de ami ennél is fontosabb: a mulasztást. Annyi minden természetesnek tűnik életünk gondtalanabb szakaszában, hogy megfeledkezünk a háláról, a szeretet törékenységéről, az együtt eltöltött idő fontosságáról, a hit erejéről. A Trójai nők, a Júlia – Párbeszéd a szerelemről, az Anyaöl vagy a Magyar Elektra tulajdonképpen mind a hiányérzet köré szerveződő történetek, és közös nevezőjük az áldozathozatal. Főszerepben itt az életadók, az életmentők, a gyászban túlélő és elégtételt követelő nők vannak, akkor, amikor a férfiak dicsősége már elmúlik.
A múlt év senkinek nem volt könnyű, a színházaknak különösen nem. Folytatódhat ugyanúgy a színházi élet, ahogyan tavaly tavasszal leállt? Vagy nemcsak a vírus szántotta fel, de – talán végzetesen – a politika is?
Az utóbbi egy év megpróbáltatásai sok tanulságot hordoznak. Elsősorban rávilágítanak társadalmi labilitásunkra, aztán arra, hogy távolról sem vagyunk olyan fontosak, mint amennyire gondoltuk. Időközben felfedeztük a házi és közösségi szolidaritás fogalmát, és ha ezt az egyet hatékonyabban kiterjeszthetnénk, máris lenne valami haszna ennek a kényszerelvonulásnak. Hogy folytatható-e minden ott, ahol abbamaradt? Nem hiszem. Bár még mindig nem látjuk a végét, az újratervezés már elkezdődött, és azt tapasztalom, hogy sokan már most kiszorultak a tavalyi pályáról, tervek hiúsultak meg, torlódtak fel. Mint minden kórságnak, ennek is lesz gyógyulása. Örülnék, ha a hatalmi játszmák helyett a politika is arra összpontosítana, hogyan lehetne észszerűbben újjáépíteni erősen megtépázott bizalmi viszonyainkat és szabad teret engedni az érdemi munkának.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
